KIS LÍRAI ANTOLÓGIA

Ógörög költők

Arkhilokhosz (i. e. VII. század)
A pároszi Periklészhez

Súlyos a gyász ma, Periklész, nem lakomázik a város,

ámde a polgárok nem korholnak ezért;
oly jó férfiakat zárt zúgó sírba a tenger,

hogy duzzadt a tüdőnk, sóhaja el nem apad.
Ámde a bajra, amely nem gyógyul, drága barátom,

írnak erős tűrést adtak az isteneink.
A rúd egyszer az egyik, máskor a másik félre szegülhet:

most ránk jár; remegünk a vérző sebekért.
Ismét másfele fordul a sors majd – tűrjük, s azonnal

vessük el a zokogás asszonyi jajszavait.

Nem vágyom

Nem vágyom a Gügész sok ékszerére; még

nem tört irigység rám; nem nézem istenek

művét csodálva s a királyt irigykedőn:

távol kerültek a szememtől mindezek.

Türtaiosz (i. e. VII. század)
A szép halálról

Szép dolog ez, ha a bátor férfit a harcosok élén

küzdve hazájáért, éri utol a halál.
Ámde az, aki hazát és termőföldeket otthagy:

koldusbotra jut, és a legszánnivalóbb,
mert szerető anyjával, idős apjával, az összes

kisgyerekével – akár hitvese – egyre bolyong.
Gyűlöletes minden népek közt, bárhova tér be

kényszerűség vagy utált inség súlya alatt;
szégyen a nemzetségének, megalázza alakját;

mindig a lebecsülés és balsors követik.
Így bíz semmi törődés sem vár számkivetettre,

sem kímélet avagy tisztes megbecsülés;
küzdjünk hát lélekkel e földért, gyermekeinkért,

hogyha ezért jön a vég, senki se mentse magát.

Mimnermosz (670?–600?)
Ahogy a tarka virágú tavasz...

Ahogy a tarka virágú tavasz sarjasztja a lombot,

meddig a napsugarak megnövelik szaporán –
így örülünk mi arasznyi virágzásunk idejének;

isteni végzésből nem sejtjük, mi a jő
és mi a rossz; a sötét Kérek közeliinek:

egyik még a nehéz aggkort hozza, de a
másik a szörnyű halált; hamar érik az ifjú gyümölcs be –

ahogy a földön a Nap széjjelszórja a fényt.
Ámde mihelyt túlléptünk ifjúkorunk idején már,

jobb meghalni hamar, mint így élni tovább.
Mert szívünkben a sok rossz özöne elharapózik:

házunk romlik, a sok munka emészt s a nyomor.
Egyik gyermek után sóvárog, amíg csak e meddő

vágya tüzében a mély Hádesz zárja körül;
másik lélekölő nyavalyában senyved; a földön

nincs ember, akinek Zeusz keze bajt ki nem oszt.

Szolón (640?–559)

Annyi jogot juttattam a népnek, amennyi elég volt,
nem csorbítva, nem is túlozván a jogát;

annak, akit hatalom, pénz s megbecsülés övezett már,
meghagytam, ne tegyen jogtiprást sohasem.

Álltam, pajzsot tartva köréjük: az egyiküket sem
hagytam a másikukon győzni igaztalanul.

Alkaiosz  (630?–570?)

A szél irányát nem tudom...

A szél irányát nem tudom; innen is
hullám csapódik, onnan is a közép-

tengerre sodródik velünk a

fekete éjszaka vak hajója.

Küzdünk a roppant nagy zivatarral és
árbócok alját verdesik mély vizek;

már a vitorla is csupán rongy,

s szerteszakadt a hajókötél is

lecsüngve róla...

Theognisz (i. e. VI. század)
Számkivetésben

Én bizony épp csak elértem a messzi Szicília földjét,

majd Euboia sziget sík szöllőseit és
a ragyogó Spártát, hol sást terem az Eurótasz:

s szerte barátja gyanánt várt mindenki reám.
Ámde nem ért el egészen a szívemig egy vigaszuk sem:

nem nyújtotta a táj otthoni szeretetét.

Anakreón (i. e. 572?–487?)
A tavasz

Nézd csak, a tavasz már itt van,
Káriszok rózsát fakasztanak;
Nézd csak, tajtékot szelídít
A tenger feloldott csendje.
Nézd, alámerült a réce.
Nézd, a darvak útra keltek.
Fénylik a Titán nyugodtan.
Mozdul a felhő árnyéka.
Csillan a halandók műve,
Gaia terméstől leroskad.
Az olajfa ága görnyed.
A folyók vize lezúdul.
Annyi ág, ahány levél van,
És gyümölcs nő, rájuk tűzve.

Szimónidész (i. e. 556–?)
Thermopülaj sírjaira

Ó, idegen, vidd el Spártába a hírt, hogy e helyen
nyugszunk, így eleget téve parancsainak.

Arisztotelész (384–322)
Legszebb, ami igaz

Legszebb, ami igaz dolog, és legjobb az egészség;
Legdrágább pedig elérni, amit szeretünk.

Kallisztratosz

(i. e. III. század vége – II. század közepe)

Kardom mirtuszosan...

Kardom mirtuszosan fogom viselni,
úgy, mint Harmodiosz s Arisztogeitón,

ha levágta a zsarnokot, és
újra szabad jogon élt az athéni nép.

Kedves Harmodiosz, nem ért a vég el;
boldogság szigetén vagy – így beszélik –,

ahol a szilaj Akhilesz él
és Tüdeusz fia, hős Diomédesz is.

Kardom mirtuszosan fogom viselni,
úgy mint Harmodiosz s Arisztogeitón,

ki a büszke Hipparkhosz elé
állva, leszúrta az áldozat ünnepén.

Immár szerte örök dicséret illet,
kedves Harmodiosz s Arisztogeitón,

ha levágva a zsarnoki főt,
újra szabad jogon élt az athéni nép.

Babriosz (I. sz.– II. sz.)
A paraszt és fiai

Élt egyszer réges-rég egy túl öreg paraszt,
több gyermek apja volt; amikor hagyatkozott
(mert megsejtette, hogy a végórája üt),
azt kérte, hozzanak bárhonnan néki egy
vesszőnyalábot. Jött az egyik, és hozott.
„Törjétek el teljes erőtökkel, ha megy,
az egymáshoz kötött pálcákat, gyermekek.“
De így nem ment nekik. „Próbáljátok tehát
egyenként.“ S könnyen eltörtek külön-külön.

Így szólt: „Ó, gyermekek, ha egyetértetek
mind egymással, nem árt tinéktek senki sem,
mivelhogy ez a leghatalmasabb erő;
s ha elvben egymáshoz nem állnátok közel,
mit egyenként a vesszők, azt szenvednétek el.“

Lukianosz (120?–180?)
Egy orvosra

Egy remek orvos hozzám küldte derék csemetéjét,

hogy kitanulja hamar nálam a nyelvtudományt.

S már a „Zengj haragot“ , majd a „sok kínt okozott“ sort

jól bemagolta, s utóbb vette a harmadikat,

*
azt, hogy „sok hős lelket a hádeszi mélybe taszított“ ,

s aztán apja sosem küldte tanulni fiát.
Ám meglát a derék apa, s így szól: „Drága barátom,

köszönöm, ebbe talán otthon beletanul.
Mert magam is jó sok lelket Hádeszbe taszítok,

s nem kell, hogy neki más adja a nyelvtudományt.“

Ismeretlen költő
Rhodokleiához

Ezt a virágkoszorút az küldi, Rhodokleia, néked,

aki kezével e sok szép színt szőtte belé.
Van liliom, bimbózó rózsa meg ibolya benne,

harmatos anemoné s nárcisz szirmai közt.
Megkoszorúzva ne légy soha büszke ezentúl;

s te, koszorúm, aki már ott nyílsz, nála pihenj.

TÓTH ISTVÁN fordításai
* Az Iliász invokációjából való idézetek (I. é. 1–3. s.)