Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2001. március, XII. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Az irodalom háza*
„Mikes fürdik a Rodostóban, Ruhája s szíve ott csüng a Zágon.”

A ház, amit szavakból összerakhatok kisebbik, tehát „édös” anyanyelvemen, olyan helyen építtetett, „ahol gyűlölik a mi nemzetünket.” (Mik es szeretnők múlt időbe tenni e kijelentést!) Turullábon forgó kastély egyik „szárnya” volt, amelyet a balsors nem is oly régen kitépett tövéből s a bércek tetejére sodort ívelni, alábillenni Európa peremén. Kiáltó szó hirdette, hogy nemes homlokzatát újra kell festeni, igazságtalan döntés eredményeként lett ilyen giccsbe hajló Vértorony, amit bármikor elsodorhat egy újabb Sárga vihar. Fekete kolostornak nézhette bárki, Nem lehet ebben így élni, Halljátok, emberek!, hiába Az országépítő szépmíves igyekezete, hogy Vallani és vállalni kell az átalakítással járó lelki lemorzsolódást, legfönnebb majd Sors és jelkép-ként eladják az ingatlant az ingadozók, hiszen: „Tető ez is!”
Ebben a házban ébredtem én eszméletre. Az első Forrás-nemzedék régebben feltört vize mellett már Fiatal szívvel sem ízlett Réz Mihályék kóstolója, inkább a Gondos atyafiság főztjét kóstolgattam a Napos oldalon. Hangok a tereken érkeztek hozzám lentről, ahol kirajzolódni látszott egy idegen Város a ködben. Foggal és körömmel ragaszkodtam akkoriban a felismeréshez: „Mutassátok meg a költőket, akiket olvastok, s megmondom, kik vagytok.” Ébren van a gondviselés – méláztam magamban, miközben A harismadár gyönyörű énekét hallgattam. Többsincs királyfi voltam, aki belehabarodott a Kivirágzott kecskeszarvak szépségébe. „Labda a hold!” és magyar irodalom ez – bizonygattam kétségbeesettem magamnak, miközben Fától fáig lopakodtam kint és könyvtől könyvig bent, „tűzgyújtót” keresve. Aztán magam is nekicihelődtem A fogalmazás kaptatóin, hogy vallani próbáljak A dolgokról egy földi szellemnek. „Dadogott bennem is a fölismert lehetőség”, szófüzéreimet beborította Soó Péter bánata. Jegenyekörben forogtam önmagam s olvasmányélményeim körül, „pedig én tudtam az igét” s azt is, hogy egyetlen Kényszerleszállást sem bocsát meg a „szent olvasói háló”, az emlékezet. – Te mentél át a vízen? – szólított meg akkor e háznak talányos szerkezeteket összerakó lakója, aki még nem volt „szélnek eresztett bábu.” Szíven ütött a hang, az ő hangja, versbeszéde, azóta is úgy érzem: akkor az övé volt szépliteratúránkban a legmagasabb Kilátótorony és környéke. Közben a házban rendet teremtett a Kántor (akiben a részletigazságokig menően tisztán égett a Láng), és engem a székhez szögezett az Öregek könyve olyan erővel, mint előtte csupán egy, a Zokogó majom. Csöndes belső dac forrasztotta egybe akkoriban a ház lakóit, íróit és olvasóit az emlékezetnek, amire nem szabad kimondani, hogy Megszámláltattál... A költők, miközben „egyre nehezebb homokkal teli bőröndöket cipeltek”, „orra bukva az avaron” emlékeztettek arra is, Amikor pipacsok voltunk, a ház előtt A parton lovashajnal derengett fel, Ólomtáncot jártunk, de kigyulladt egy Csillag a máglyán és Ábel arca is kipirosodott annak visszfényétől.
Kezdtem itthon érezni magam e házban, Zsé birtoka is volt ez, ahol Kő hull apadó kútba, mégis több mint Sáncalja, hiszen Itt és mást is lehetett élni: A névmás éjszakájában Anyám könnyű álmot ígér(t). Sajna, mást határoztak a Vágyak, emberek, istenek. Éppen megújításra szorult volna e lak, amikor elkezdődött a Búcsúkoncert kezdtek kiköltözni a lakók, nem bírta itt marasztani őket A szülőföld szimfóniája; amit mintha belepett volna a Füstkorom. Kék farkasok villantak meg a láthatáron, s hirtelen minden hiábavaló lett, „mint egy madár délutánja.” Fájdalmas volt minden el-kiköltözés, s már az is hazugsággá vált, hogy Kár volt sírni Jeruzsálemben. Nem tudom, milyen Állatövi jegyek hatására költözött ki innen az is, akit „kineveztek írónak.” A nagy játékos lelépését sem értettem, annál inkább a Sírrablók igazát. Egy idegen városban talán jobban fest a Svájci villa, a Meglesett élet, mint Itthon a Varju nemzetség sasfészke? Lassacskán bele kellett nyugodnom, hogy itt is, ott is Fény hull arcodra, édesem, az anyanyelvi remeklés tündérszép fénye. Vándorvillám lett később a Boltívek teherbírása – is, még jó, hogy, a Könyv és kenyér maradt az asztalon.
Tudom, hogy Vád és panaszként hangzik bottal és tarisznyával anyanyelvi világszerzésre indult költőnk intelme: „akik innen elmentek / nem közülünk valók voltak / mert ha közülünk valók lettek volna / nem mentek volna el.” Hová mehettek volna haza „Európa kivilágított ablakai alatt”? Haza a magasba? Haza a mélybe? Főúr, írja a többihez! – legyintettem minden újabb lelécelésre, hiszen egy igazán európai Székelytől tanultam Sziszegve (olyan nyelven, „amit meg kell tanulni elfeledni”) a magmaradás varázsigéit:
„Az én világom törvény nem köti.
Belőlem támadt s belém hal vissza.
Magamba néző fénytelen szemem
Tulajdon fényét százszorozva issza.”
„Szegény erdei rokon”, magam is nyelvemlék, anakronizmus, A vesztesek nevében őrzöm a megmaradás Székely-kapuját a ház előtt. „Tebenned bíztunk eleinkből fogyva, / Zsoltár...” – ez a mi házunk, melynek egész-sége magyar irodalom, romániai bélyeg nélkül. „Barnakapus ház”, Metamorphosis Transylvaniae, posztmodern kapufölirattal: Bestiarium Transylvaniae. „Náj módi”, transzközép szél fúj, peregnek alá a fákról a Törökországi levelek. Vadon nőtt gyöngyvirág az erdőszélen, beljebb „az Éden kristályfái” zúgnak. Ábel is, az ötvösök utódja is szerette e rozsdás levélszőnyeget, elmenőben rátaposva. „Fúj a napszél”, e házból az marad meg, mi átfütyül rajta: a szél, „akármilyen szoroson át”. „... – tétova szóban elmerülő föld, anyanyelv, botladozó hegedűs...”. Szintén elmenőben az Erdélyi őszből, még visszaszól a költőkirály:
„Nyiss ablakot: billeg föl-alá
két száraz levélen az időtlenség.
Átölel a furcsa didergés:
egy angol dal lesz egyszer a hazám.”
Házam, „haza, porladó hazácska.” Tájház. Ját-szóház. Complex turistic. Kemp-ing. Sancho-panzió. For the XXI. century.
Appendix: Olvasók a tyúkudvaron
Irodalmunk elbolsevizálódott – mondja ki a tömör értékítéletet házunk újabb Lángja (aki nem Gusztávja, hanem donquijotés Gusztáv Adolfja A nyugati(bb) hadtestnek, amely összeverődött A sütővel átellenben az udvaron: nyersek, lármásak, mint valami zsoldosok, néha gyöngédek, mint a szakmáját precízen gyakorló hóhér). Irodalmunk elbogározott – játszadozom a gondolattal („de ti vegyetek komolyan!”) és nosztalgiázva pillantok A sereg után. „Nem őrült-e az, aki folytonosan Magyarország térképét képzeli maga elé?”, miközben A borz énekét hallgatja az elcsendesedett Sznobériai garnizonban, és már rég leszokott arról, hogy írókat találjon ki magának. (A borz vándorénekével olvasót teremt magának, miközben magára hagyja a másikat, az egy könyv fölött megrendülőt, a kipusztuló félben lévőt.)
A sütő, „a csillagos homlokú” csakazértis fehéren világít a holdfényben az udvaron, Az árnyékban A sátán labdáinak súlyos, tömör, történelmi csöndje. Erdélyi csillagok alatt Fogy a virág, gyűl az iszap, De különben csend van... A vendégszerető ház ajtaja elé valaki kitett egy „sirálybőr cipőt”, a Mikulásnak. Tényleg vendégszerető e ház, annyira, hogy lakói elmennek vendégmunkásnak, országalmába törik a foguk... vendégolvasói és íróvendégei vendégszövegeket ízlelgetnek vacsoracsillag fényénél. Ideológiai bérlői (kritikusai, bérenc ideológusai) e háznak sorra kihaltak, kihalnak; vélt tulajdonosai, az olvasók egymástól olvasnak, egymásnak írnak e-mail címre, tekintetük a képernyőn, ahol „A költő szópjúter, csöndpjúter, saspjúter.” Meg nem született gyermekeknek írt dalocskák szivárognak szét a földalatti hajszálereken, s a ház helyén a majdani turista megdöbbenve szemléli az emlékművet: „... HÁT EZ MI?... La statue equestre du ciel. A mennybolt lovasszobra.”
FÁBIÁN LAJOS

* Ez és a következő írás az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány pályázatán dicséretben részesült.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék