DELEATUR
Alkaiosz lakomája
Január végi narancssárga délután volt. A költő házikójában vidáman ropogott
a fenyőfából rakott tűz. Erről a tűzről az egész falu tudta, hogy kedves, de
megbízhatatlan. Jó illatú, kellemes, pattogó hangú, de hamar haragú, nem álhatatos.
Szárnyaló lángokkal elszínészkedi a lobogást, hogy szempillantás múlva csak
a ribizkebokrok tövére teríthető hamuvá váljék.
A szoba egyik sarkában vörös-fekete csíkos csergével letakart, zöldre mázolt
fenyőfaágy nyújtózkodott, fejénél a költő gyerekkori, kedvenc, csecsemőillatú
párnájával.
A másik két falat szigorú, barna „padágyak” foglalták el, akik csak napközben
voltak szigorúak, becsukottan, mert a szerelmeskedő pároknak éjszakára kinyitották
acélriglikkel bezárt, öblös testüket. Jól megtömött, friss szalmazsák került
ölükbe, hogy hajnalhasadásig versenyezhessenek a rajtuk hentergő vidám leánykák
almamellecskéinek, márványfarocskájának keménységével.
Ott, a hegyek között nagyon szerették a költőt. Ő is kedvelte a vidám társaságot.
A világos viaszosvászonnal leborított asztalra tette a piros paprikával megszórt
zsíros kenyeret, a felaprított vöröshagyma karikákat, egy pohár bort, és a „Görög
költők antológiáját.”
„Immár a szél járása sem ismerős” – harapott bele e kenyérbe – „mert erre is
hullám hegye hömpölyög, amarra is” –, tett szájába egy darab kellemesen csípős
hagymakarikát – „mi pedig középen csak vitetünk a sötét hajóval”– hangos csámcsogással
ünnepelve ezt a mindennapos, mégis fenséges és tökéletes ízegyveleget. „A vad
viharral küzdve ahogy tudunk” – próbálta nyitva tartani makacsul becsukódni
akaró könyvét – „már árbocunkat nyalja a víz körül” – húzta végig zsíros, hosszú
ujját középen – „s egészen elszakadt a vászon” –, nyílt szét engedelmesen a
régi könyv gerince. „Nagy lyukakat mutat ó vitorlánk” – nyúlt vastag talpú,
zöld pohara után –, „lazul a horgony is” – felhajtva a kesernyés küküllői rizlinget.
Az ajtón viháncoló, türelmetlen társaság kopogtatott. „Ily sorsa van hát:” –
rejtette szemérmesen ágya alá a könyvet – „s én e bajok felől feledkezően, drága
barátaim” – magához ölelve a friss kalács illatát hozó vastag varkocsú, szőke
leánykákat – „itt véletek vigadni vágyom” –, s a sötét borospalackokat szorongató,
fekete csizmás, tatárszemű fiúkat – „bakkhoszi jó lakomán mulatni” – arra gondolt,
hogy megérett az idő az indulásra.
Itt a magyartanár volt – „S mégis: hazánktól vissza miért vegyük szívünk”
–, vonogatták vállukat évek múltán az emberek – „ha egy-két kótyagos össze is
kúszált-kavart mindent...?” – Aztán elment valamerre... valami görög költő után...
HAJDÚ FARKAS-ZOLTÁN