Fotóalbum. Záptojás

A képen egy ismert képzőművész látható, amint tojást hajít egy vidéki város egykor szebb napokat megélt színházának színpada felé. A háttérben döbbenet és felháborodás honol az arcokon, sőt az elfojtott kiáltások (Na de Jocó!) is leolvashatók a fodrozódva csücsörödő ajkakról. A csücsörödő ajkak szögletéből szétfutó vonalak élesek és eltökéltek, legszívesebben a képet is széjjelszakítanák, hogy ne maradjon semmi nyoma annak a jelenetnek, amelyben megörökítődtek.
A festőművész feje körül valamiféle dicsfény is látható, ez tagadhatatlan. Mintha a koponyájában kiérlelt gondolat sugárzó fénye volna. Mintha az elégedettség ragyogna... Mert hát mi tagadás, régóta tervezgeti már a dolgot, hiszen tudja, hogy a záptojás és a paradicsom ugyanúgy hozzátartozik a színházhoz, mint a taps. Ráadásul záptojásolni lehet magányosan is. (Kivonulni csak csoportosan.) Ezeket forgatta évek óta a fejében a városka képzőművésze, aki már megjárta Amerikát (óh, a Broadway!), és épp Ausztráliába készül, a kenguruk hazájába.
A képzőművész közvetlen közelében a város egyik legprominensebb személyisége áll, aki nemrég tért vissza Nepálból, a yetik hazájából. Ő is forgat mindenfélét a fejében, de az ő fejét nem övezi dicsfény. Az ő feje inkább sárga, sárga, mint a citrom. Ő is tudja, hogy az előadás pocsék volt. El is képzelte az első felvonás alatt, hogy a szünetben hazamegy. De azt már megtette a Kleistnál, a Molnárnál, a Shakespeare-nél és a Wedekindnél, ja nem, ott már a hatodik perc után hazament. Ma nem megy haza. Gyanútlanul beült a sor közepére. A záptojás? Bizony, az végül is egyezményes, nem kell magyarázkodni, képes beszéd. Ezen a tájon szeretik a képes beszédet. Szünetben elmegy tojást venni. Persze tojást azon a fertályon nem lehet kapni, legalább félórájába fog telni, míg egy szakajtónyi tojást beszerez, és mire visszatér, hát valahogy a bátorsága is alábbhagy. A düh persze nem illan el, eszébe jut a monoton gyötrelem. Talán bedob egy vodkát, a műtétek előtt az orvosok is azt isszák. Na, gyerünk... De persze mosolyogva átadomázza a szünetet a városka másik legprominensebbjével (aki nemrég tért vissza Koala Lumpurból, a koalák hazájából).
A képen rajta vagyok én is... Épp kiröppentem a kézből, és most szélsebesen száguldok a színpad felé. Az én fejemet (csupa koponya vagyok) szintúgy nem övezi fény. Be vagyok rezelve. Még nem tudhatom, hol lesz megállóhelyem. Ha annak a kedves kis színésznőnek illatos testén omlok majd el, akkor remegésem cseppfolyós boldogsággá változik... Ha viszont a színpadra felcitált rendező (a színházban Frankensteinnek becézik) szigorú homlokán landolok, akkor tényleg jön, hogy összecsináljam magam. Akkor már inkább az igazgató ijedt kis pofikája, az olyan selymes. Behunyom szememet, igyekszem a kis színésznő meleg bőrére gondolni. De nem bírom sokáig, szétpattannak az idegeim, teljes apátiába zuhanok. Üresen száguldom végig életem utolsó pillanatait, mint egy megunt író, akiről egyszer, zsenge ifjúkorában véletlenül leírták, hogy tehetséges, és ő azóta is a fontos hírt hozó postásra vár, miközben a kutyát sem érdekli, él-e még.

LÁNG ZSOLT