James Butler
Néhány meslohesi per

Meslohesben, éppúgy, mint másutt, a különleges esetek külön ítélőszékre tartoznak. Mint említettem már, a balszerencse ugyan önmagában is büntetőjogi eljárást von maga után, a törvény szigorát mégis enyhíti, hogy a szerencsétlenségeket osztályokba sorolják, és mindegyik főosztállyal külön bíróság foglalkozik. Nem sokkal azután, hogy a fővárosba érkeztem, betévedtem a Magánjogi Gyászbíróságra, ahol fájdalommal vegyes érdeklődéssel hallgattam végig egy férfi perét, akit azzal vádoltak, hogy nemrég vesztette el imádott hitvesét, és hogy az asszony három árvát hagyott maga után, akik közül a legidősebb is alig töltötte be a harmadik életévét.
A védelem arra alapozott, hogy a fogoly valójában sosem szerette a feleségét, ám a felmentésnek még a reménye is elszállt, amint az ügyész sorra előállította a terhelő tanúkat, akik eskü alatt vallották, hogy a házasfelek odaadó szerelemmel csüggtek egymáson, és a vádlott is el-elsírta magát, akárhányszor olyan bizonyíték került napvilágra, amely pótolhatatlan veszteségére emlékeztette. Az esküdtek rövid tanácskozás után bűnösnek mondták ki, de egyúttal kérték a vádlott felmentését is, mivel az csak kevéssel a haláleset előtt tetemes összegre rúgó életbiztosítást kötött a felesége nevére, ezért hát szerencsésnek is mondható, amennyiben csak két részletet törlesztett, és a biztosítótársaság késedelem nélkül kifizette az egész biztosítást.
Az imént említettem, hogy az esküdtszék bűnösnek találta a foglyot. Amikor a bíró ítéletet hirdetett, elképedve hallottam, hogy megfeddi a védőt, aki nem átallott egy bizonyos műből idézni, amely olyan felelőtlen hangnemben említi a tárgyalt ügyhöz hasonló eseteket, mintegy lekicsinyelve a vádlott bűnrészességét az őt sújtó csapásban, hogy az méltán gerjesztette haragra az esküdtszéket.
„Időnként számolnunk kell az ilyen barbár, felforgató irományok megjelenésével – emelkedett szólásra a bíró –, mígnem az emberiség fejet hajt a sarkalatos erkölcsi igazság előtt, amely kimondja, hogy az emberi tisztelet egyetlen méltó tárgya a szerencse. Az erkölcsi árfolyam ingadozása, végső soron az ököljog dönti el, hogy az embernek mennyiben van joga szerencsésebbnek, ennél fogva tiszteletreméltóbbnak lennie felebarátainál, de akárhogy álljon is a dolog, tiszta sor, hogy senkinek sincs joga túlzásba vinni a szerencsétlenséget.”
A bíró ezután a fogolyhoz intézte a szavait: „Nagy veszteség érte önt. A Természet irgalmatlanul sújt le arra, aki ellene fordul, az emberi törvénykezésnek pedig a Természet döntéseihez kell igazodnia. Ha az esküdtszék közbe nem jár az érdekében, félévi kényszermunkára ítéltem volna, így azonban három hónapra mérsékelem a büntetését, amennyiben pedig hajlandó a biztosítótársaságtól kapott összeg huszonöt százalékát kitevő pénzbírságot kifizetni, szabadlábra helyezem.”
A vádlott köszönettel fogadta az ítéletet, mondván, hogy a börtönből nem viselhetné gondját a gyermekeinek, azért hálásan él a lehetőséggel, amelyet őfőméltósága oly nagylelkűen kegyeskedett felajánlani neki, és készségesen kifizeti a nevezett összeget. Ekkor elvezették.
A soron következő ügy vádlottja egy fiatalember volt, aki alig ért még a férfikorba. Azzal vádolták, hogy még kiskorúságának idején a gyámja közeli rokona is egyben – kiforgatta a vagyonából. Atyja rég elhalálozott, ezért ügye a Magánjogi Gyászbíróságra került. A legénynek ügyvédje se volt, védekezését arra alapozta, hogy fiatal volt és tapasztalatlan, rettegett a gyámjától, és senkije sem volt, akihez avatott tanácsért fordulhatott volna.
„Fiatalember – szólt ridegen a bíró –, ne beszéljen mellé! Az embernek nincs joga arra, hogy fiatal legyen, tapasztalatlan, rettegjen a gyámjától, és senkihez se fordulhasson segítő tanácsért. Aki pedig ily dőrén és meggondolatlanul botránkoztatja meg a felebarátait, az vállalja a megbotránkoztatók sorsát is!” És arra ítélte a vádlottat, hogy kérjen bocsánatot a gyámjától, és húzzanak rá tizenkettőt a kilencfarkú macskával.
Ε bámulatos nép elfajzott gondolkodásmódját talán annak a pernek a bemutatásával példázhatnám a leginkább, amelynek vádlottja sorvadásos beteg volt – e bűnért nem sokkal azelőtt még halálbüntetés járt. Néhány hónapja tartózkodtam országukban, amikor e perre sor került, és bár azzal, hogy itt iktatom közbe, megzavarom az időrendet, helyesebbnek véltem, hogy ebben a fejezetben tegyem közzé, hogy kimeríthessem a tárgyat, mielőtt még másra terelném a szót; no meg ha ragaszkodnék az elbeszélő forma követelményeihez, és nekiállnék részletezni mindazt a töméntelen képtelenséget, amelyet unos-untalan hallanom kellett, sohasem érnék a végére.
A vádlottat elővezették, az esküdtek esküt tettek, úgy, mint Európában szokás. Majdnem mindenben a mi perrendtartási formaságaink szerint jártak el, még abban is, hogy felszólították a foglyot, valljon hitet bűnössége vagy ártatlansága mellett. A fogoly ártatlannak vallotta magát, esete tehát tárgyalásra került. A vád erős bizonyítékokra és tanúvallomásokra alapozott, azt azonban el kell ismernem, hogy igencsak elfogulatlanul folytatták le az eljárást. A vádlott ügyvédje szabad kezet kapott, minden mentő körülménnyel élhetett, minden érvet felsorakoztathatott ügyfele érdekében. Védőbeszédében azt hangsúlyozta, hogy védence csak tetteti baját, mivel be akar csapni egy biztosítótársaságot, amelytől életjáradékot remélt húzni, és ilyen módon szeretett volna előnyösebb feltételeket kicsikarni. Amennyiben ez igaznak bizonyul, beszüntetik a vádlott elleni bűnvádi eljárást, és kórházba küldik, hogy az erkölcseit kezeltesse. Ez az álláspont azonban tarthatatlannak bizonyult, nem lehetett ésszerű érvekkel alátámasztani. A birodalom egyik legkeresettebb, legünnepeltebb ügyvédjének az ékesszólása és találékonysága sem fedezhette el a tényt, hogy a vádlott fél lábbal sírban van már: végigköhögte a pert, és ott helyben össze is esett volna, ha az őrizetére kirendelt két börtönőr nem támogatja. Átlátszó eset volt, és csak az keltett megdöbbenést, hogy hogyan nem került már hamarabb a törvényszék elé, és miért nem ítélték el már régebben.
A bíró bámulatra méltóan summázta a tényeket és a következtetéseket. Noha hosszan elidőzött minden egyes mentő körülményen, a terhelő bizonyítékok szinte maguktól sorjáztak elő, és olyan sokat nyomtak a latban, hogy általános vélemény szerint kétség sem férhetett többé ahhoz, mit határoz majd az esküdtszék, amikor tagjai elhagyták a termet. Az esküdtek alig tíz percre vonultak vissza; miután visszatértek, az elnök szólásra emelkedett, és bűnösnek mondta ki a vádlottat. Helyeslő moraj támadt a teremben, de elfojtották. A bíró ekkor kihirdette az ítéletet. Feledhetetlen szavait már másnap kijegyzeteltem az ország legnagyobb napilapjának a bírósági tudósításából. Kénytelen és sajnálkozva fogom rövidebbre mondanivalómat, de abban a tudatban teszem, hogy a saját gyatra irályom meg sem közelíti a bíró ünnepélyes, mondhatni fölséges szigorát és ékesszólását. Az ítélet nagyjából úgy szólt, amint itt következik:
„Vádlott, önt a tüdősorvadás elrettentő vádja terheli, és egy pártatlanul lefolytatott per során a polgártársaiból álló esküdtszék bűnösnek találta. A döntés igazságos, méltányosságához kétség nem férhet, és a súlyosbító körülmények mindenike perdöntő bizonysággal szolgált; rám annyi hárul csupán, hogy törvényeink szellemében méltó ítéletet hozzak. Ez az ítélet rendkívül szigorú kell hogy legyen. Sajnálattal tekintek azokra, akiket fiatalságuk és rózsás kilátásaik ellenére siralmas állapotba juttat gyökeresen gyarló szervezetük; az ön esete azonban – egy többszörösen visszaeső bűnözőé még együttérzést sem érdemel, mivel világéletében a bűn útját járta, és előlegezett engedékenységünkkel visszaélve, egyre súlyosabban szegte meg hazánk és intézményeink törvényeit. A tavaly minősített hörghurutért ült; most látom, hogy alig huszonhárom éves fejjel tizennégyszer börtönözték már be gyűlöletes nyavalyáiért. Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy maga megrögzött gonosztevő.
Ugyan szépen hangzik, hogy beteges szülőktől származik, és egészségét súlyos baleset aknázta alá gyermekkorában: megátalkodott, közönséges bűnözők kibúvója ez, amelyre az igazságszolgáltatás percig sem figyelhet. Mert nem azért vagyok itt, hogy ennek-annak vagy amannak az okát firtatván szőrszálhasogató metafizikai kérdések hínárjába bonyolódjam – az efféle vitáktól nincs menekvés, ha csak egyszer is megtűrik őket, és csak anynyira megyünk velük, hogy végül már az őssejtekre vagy az elemi gázokra hárítanánk minden felelősséget. Nem az a kérdés, hogyan lépett ön a bűn útjára, hanem, hogy ott van-e vagy sem. A válasz igen, és habozás nélkül állítom, hogy helyes. Ön társadalmunk elvetemült, közveszélyes ellensége, akit minden bűnök egyik legförtelmesebbike bélyegez meg honfitársai szemében.
Nem az én tisztem, hogy a törvényt igazoljam; olykor óhatatlanul is nehézségek merülnek fel a törvényhozás során, és gyakran megesik, hogy fájó szívvel ugyan, de szigorúbb büntetést kell kimérnem, mintsem szeretném. Nem úgy az ön esetében: ha nem törölték volna el a halálbüntetést, amellyel a tüdővész vétkét sújtotta volt a törvény, most halálra ítélném.
Tűrhetetlen, hogy ekkora gazság ily sokáig ússza meg büntetlenül. Ön megmételyezi a jóakaratú embereket, mivel már a puszta jelenléte is kísértésbe viheti közösségünk gyenge alkatú polgárait, hogy félvállról vegyék a betegségüket, amiként megengedhetetlen az is, hogy esélye adassék megrontani a születendőket, akik a későbbiekben zaklatnák. A születendőket óvni kell a betegektől, jóllehet a tilalmat nem érettük (hiszen természetes ellenségeinknek számítanak), mint inkább a saját jól felfogott érdekünkben állítottuk fel, mert ha már semmiképpen sem tilthatjuk ki őket e világból, legalább arra legyen gondunk, hogy olyanokhoz kerüljenek, akik a legkevesebbet rontanak rajtuk.
Függetlenül a fenti megfontolástól, függetlenül a testi kihágás vétkétől, amely ily förtelmes bűnné fajult az ön esetében, akad egyéb okunk is arra, hogy a betegséggel szemben, ha akarnók se ismerjünk irgalmat. Igen, az orvosokra célzok, akik alattomban húzzák meg magukat köreinkben, akik suttyomban űzik praktikáikat, és akikről tudnivaló, hogy a bőrét viszi vásárra az, aki hozzájuk fordul. Ha éberségünk percre is lankadna, az orvosok menten elárasztanának minden otthont, márpedig ha ezek szervezkedni kezdenek, és a családi titkok letéteményeseivé válnak, leigázhatatlan társadalmi-politikai nagyhatalommá nőnék ki magukat. Mindenhatóvá lennének, uralnák a családfőt is, beavatkoznának férj és feleség, úr és szolga viszonyába, és végül megkaparintanák a nemzeti hatalmat, és végül minden kincsünk-becsünk az ő kényüktől-kedvüktől függene. Így jönne el az általános testi hanyatlás kora: utcáinkat kétes gyógyüzérek özönlenék el, lapjainkat gyógyszerhirdetmények töltenék meg. Ε bajra egy ír van csupán, egyetlenegy. Az, amit törvényeink rég szentesítettek már, és azóta is gyakorolnak: mégpedig, hogy mihelyt a törvény szeme meglát a betegséget, szigora könyörtelenül lecsap rá, és írmagvastól kiirtja. Vajha fürkészebb volna e szem!
Hadd ne fecséreljem az időt olyan tényekre, amelyek önmaguktól beszélnek. Ön váltig hangoztathatja, hogy nem felelős a történtekért. A válasz kézenfekvő: ha a szülei egészségesek, családja jómódú, és gondját viselik gyermekkorában, sosem vét később hazájának a törvényei ellen, tehát nem kerül ilyen botrányos helyzetbe. Ha azzal érvel, hogy nem tehet sem a szüleiről, sem pedig neveltetéséről, következtetésképp igaztalanul vádoljuk, joggal felelem rá, hogy akárki bűne a tüdővész, métely az, és önt terheli, nekem pedig éppen az a feladatom, hogy a közbiztonságot óvjam. Ha pedig azzal hozakodik elő, hogy balsorsa okozta bűnét, azt felelem rá, hogy igenis bűne okozta a balsorsát.
Végezetül hadd hívjam fel a figyelmét arra is, hogy amennyiben az esküdtszék felmenti – hívságos feltételezés! –, kötelességemnek éreztem volna újabb, ennél csak kevésbé szigorú ítéletet hozni, mert minél ártatlanabbnak találták volna az esküdtek, annál súlyosabban terhelné egy másik, ennél nem kevésbé botrányos vétek: nevezetesen, hogy rágalmazás áldozata lett.
Habozás nélkül ítélem életfogytiglani, kényszermunkával súlyosbított börtönre. Kérve kérem, tartson bűnbánatot, és változtassa meg gyökeresen a szervezetét. Nem sok reményt fűzök ahhoz, hogy megfogadja a jó tanácsot, mert túl mélyen merült már el a fertőben. Ami engem illet, én ugyan a kisujjamat se mozdítanám azért, hogy enyhítsek az ítéleten, jogszabályaink nagylelkűsége révén azonban élhet a három hivatalos orvosság egyikével, amelyet börtönbüntetésének a letöltése során írnak majd elő önnek. Ezennel elrendelek önnek napi két kanál ricinusolajat, míg a bíróság másként nem kegyeskedik határozni.”
Ítélethirdetés után a fogoly mormogott valamit arról, hogy megérdemelte a sorsát, és hogy igazságosan ítélkeztek felette. Aztán börtönbe vitték, ahonnan nincs visszatérés. A bíró szónoklata után tapsvihar tört ki, de másodjára is elfojtották. Bár a közhangulat a fogoly ellen fordult, erőszakos megnyilvánulásokra nem került sor, csak az ácsingáló nézőközönség pisszegett olykor, amint a szerencsétlent elvezették a vádlottak padjáról. Megvallom, míg országukban tartózkodtam, semmi sem rendített meg annyira, mint az általános törvénytiszteletük és rendszeretetük.

SASZET ÁGNES fordítása