Don Quijote szerenádjai
0.
Mostanában egyre gyakrabban merül föl a kérdés: mi az, ami az erdélyi irodalomból
a huszonegyedik században megmarad? A válasz megfogalmazásában most a legkönnyebb
úton indulok el, és azt mondom: biztosan megmarad az a valami – legyen
szó bár attitűdről, témáról, motívumról vagy toposzról –, ami egy klasszikustól
származik, és feldolgozása megtalálható egyik vagy másik fiatal költőnknél,
esetleg több lírikusnál is.
A költészetet szintén a könnyebbség kedvéért választottam. A próza útjai mintha
kifürkészhetetlenebbek lennének. Úgy tűnik, a jelentős erdélyi prózaírók hagyománya
kevésbé élő, mint a jelentős erdélyi költőké. A retorika szintjén persze gyakran
hivatkozunk Kós Károlyra vagy Tamásira, de a szövegalakítás pillanatában inkább
Kosztolányi, Ottlik, Mészöly vagy Esterházy
a mérvadó. Ezzel szemben például Szilágyi Domokos lírai öröksége ma is létezik
és működik. Szeretném leszögezni: nem a befogadásról vagy az exegézisről beszélek,
hanem az alkotásról. Nem arról az olvasóról, aki kizárólag olvasni vagy
elemezni szokott, hanem arról, aki verset is ír. Tehát a költőkről, akik élik
és a maguk sajátos értelmezésében adják tovább a hagyományt.
1.
„Például Szilágyi Domokos öröksége ma is létezik” – írtam az előbb. Ám ha alaposabban
megvizsgáljuk a kortárs költészet legfiatalabb képviselőit, akkor nyilvánvalóvá
válik: az első szót inkább a tisztelet diktálta, mint a valóság. Azok közül,
akik mára klasszikusoknak számítanak, ő az, aki minden kétséget kizáróan élő
hagyománynak számít. Jánk Károlytól Balázs Imre Józsefig és Fekete Vincétől
Karácsonyi Zsoltig mindannyian hivatkoznak rá, idézik, parafrazálják, küzdenek
vele. Áprily, Dsida, Reményik, Tompa László mintha nem is léteznének. Nyilván
lehetne olyan sorokat, képeket, rímeket találni, amelyek tőlük származnak; ezek
azonban többnyire olyanok, mint a ballagási kártyákra írt versszakok. Kedves
emlékek, amelyeket a középiskolából hoztunk magunkkal, s valamiért, magunk se
tudjuk, mi okból, eltettük és megőriztük őket, de mi csodálkozunk a legjobban,
amikor évek múlva, egy-egy nagytakarítás vagy költözés alkalmával rájuk bukkanunk.
Egészen más a helyzet azzal a korpusszal, amelyet Szilágyi Domokos hagyott ránk.
Kísérletei most is hatnak, alakja már-már mitikussá csiszolódott az idők során.
Ha a fentebb említett költők köteteit vizsgáljuk, mindegyiknél felfedezhetjük
az ő „vérvonalát.” Nem is kell sokáig kutatnunk: Fekete Vince és Orbán János
Dénes a Don Quijote szerenádja, e sorok írója az Öregek könyve új
változatait teremtette meg.
Az alábbi tanulmányban azokat a hasonlóságokat és különbözőségeket vizsgálom,
amelyek a Szilágyi Domokos-i, illetve Orbán János Dénes-i szerenád összevetésekor
tárulnak fel. Az írás jellegénél fogva tartózkodom az olyan sommás megállapításoktól,
mint hogy melyik vers sikerült inkább vagy kevésbé. Nem kritikát írok: azt szeretném
nyomon követni, mi az, amit kortársunk egyik legizgalmasabb elődjétől átvett,
hogyan élte meg és hogyan értelmezte. Az a válasz, amelyet ez utóbbi kérdéssel
kapcsolatban megfogalmazok, egyúttal nyilván arra is vonatkozik, hogy miképpen
örökítette át ezt a témát. Kissé profánabbul: arra szeretnék feleletet kapni,
hogyan bánt OJD a Szilágyi Domokostól kapott „labdával”, és hogyan gurította
tovább.
2.
Szilágyi Domokos vaskos kifejezésekkel „teszi magáévá” Cervantes Don Quijotéját.
Az idézőjelbe tett szintagma azért megtévesztő, mert ennek a Don Quijoténak
nem az erotika a legfontosabb. Jól mondja Cs. Gyímesi Éva: ,,[a költemény] szójátékokkal
s pazar rímekkel fűszerezett iróniáján is átüt az elvesztett hit nosztalgiája:
„be rég volt, ó, be rég volt, / hogy, nem süllyedve sárig, / e derék még derék
volt // – a sárga hold ma sárlik –, / s ha szólt a szív parancsa, / tüzes csitkóm,
a sárig / szállt szilajon, s halandzsa / még nem hagyá el ajkam, / szép szavú
de la Mancha / valék...” De hogy folytatódik a vers? „- madonna, rajtam / aszú
bőr már a gúnya, / és nem fog a karaj-tan //s a zsírszívűek gúnyja – / tartson
ki-ki hülyének, / amíg csak el nem unja – // hozzád száll ily hű ének, / patak
csörg, szél susog, nád / zizeg mélyén az éjnek, / akárha Te susognád: / szeressél,
vén bolondom, / de nem haraghatom rád...” Természetesen mindenki azt
emel ki, amit olvasatához a legközelebb állónak vél (mint minden nagy művet,
ezt is többféleképpen értelmezhetjük); én azt hiszem, nem túlzott merészség
azt gondolni, hogy az általunk idézett részben épp olyan erős a megújult hit,
mint a jeles irodalomtörténész által idézettben az elveszített. A makacs hit
jelenléte már csak abból is kiviláglik, amiből mások esetleg éppen az ellenkezőjét
olvassák ki: „hittel / csücsültem én az ágon, / s nem is sejtettem, hidd el,
/ / hogy magam alatt vágom; / mit ér, ha fölfele / száll, míg le én, világom?”;
hiszen, ha nem lenne hit, úgy értem, ha ez a hit nem lenne folytonos, akkor
minek beszélni róla? Önmagában az a tény, hogy kiderült: tulajdonképpen nincsen
miben hinnünk, még nem jelenti a hit elveszítését is egyben.
És ha valaki netán azzal vádolna, hogy nem vettem figyelembe A láz enciklopédiája
című kötet egészének mondanivalóját (e kötet egyik része a szerenád), akkor
azt válaszolom: olvassa csak el a poéma utolsó két sorát. Ez az egyetlen mondat
csodálatosan kifejezi azt a mégis-morált, amely szerintem minden költőre egyformán
érvényes, de persze mindegyik másképpen fogalmazza meg: „Nevenincs azt hiszi,
pipaccsal legyőzheti a páncélkocsit, / s igaza van, mert a pipacs piros.”
3.
Nos, Orbán János Dénes egészen más Don Quijotét állít elénk. Egy magabiztos,
vérbeli macsót, akinek minden gondolata egyetlen dolog körül forog. A lágyabb
bevezetés után („madonna ó madonnám / e mindhalálig-esten / tested vackomra
dobván // beh rádzuhanna testem / szived is széttapodnám / úgy dulakodva ketten”)
kemény, sőt, durva, majd obszcén folytatás következik: „madonna ó madonnám /
míg el nem ér a vég a / fantáziám csak ocsmány // Erünnisz-köpte gésa / ágyékod
egyre nyalnám / csak dugnád erre néha.” Rendkívül ocsmány; nem is érdemes szót
vesztegetni rá, hát még tercinákat?! Kortársunk itt a legrosszabb oldaláról
mutatkozik be: elveti tehetségét, illetve csak annyit hagy meg belőle, amennyi
a csalóka sikerhez elég; ahhoz a sikerhez, amelyet kocsmaasztalok mellett, sört
vagy egyebet hörpintve akárki megszerezhet. Ez eredményezi azt is, amit Balázs
Imre József rótt föl a költőnek: a Don Quijote-figura megszüntetését.
Mindazonáltal (és nem szeretném, ha olcsó dicséretként hangzana) OJD-n gyakran
felülkerekedik saját tehetsége; ilyenkor olyan szakaszok születnek, mint az
alábbiak: „a léttől szinte hányok / maradtam itt a gáton / életnyi szörnyű álmok
// kínjában vérbe’ látom / múltam s jövőm a malmok / forgatják széllapáton //
madonna drága hallnod / kell ezt a drága fúgát / lelkemből tépnek almot // sátáni
centrifúgák / az Úr is erre vágtat / és csúfolódva búgják / / hogy meghibbanva
látnak / holnaptól és a lelkem- / bélelte rongyszobákban // lehetne falnak esnem...”
Látható, hogy Balázs Imre Józsefnek nincsen egészen igaza: Don Qijote nem tűnt
el mindörökre; ott bolyong a verssorok között, és néha, mikor az erőszakos apacs
engedi, felbukkan, és olyan emlékezetes képekben beszél, amilyenekben a másik
sohasem képes.
4.
És most vizsgáljuk meg azokat a szintagmákat, amelyek a 'lélek' szó mellé társulnak
a két szerenádban. Szilágyi Domokosnál: „Kékül-zöldül bele, / jaj, az Úr színe
– a / lelkem örök fele, / édes Dulcinea”; és a madonnára vonatkozó felsorolásban:
„madonna, ideróni/ való emlékezet, te, / lelkem falára lógni / való...” Orbán
János Dénesnél: „lelkemből tépnek almot / sátáni centrifúgák // az Úr is erre
vágtat / és csúfolódva búgják // hogy meghibbanva látnak / holnaptól és a lelkem-
/ bélelte rongyszobákban // lehetne falnak esnem...” Látható: előbbi, ha később
le is fokozza, előbb „öröknek” nevezi a lelket (bár a lefokozásban sem lehetünk
biztosak: fala a sziklának éppúgy lehet, mint a tömbháznak például); hisz abban,
hogy ha lelkének van is egy „mulandó” része, a másik mindenképpen halhatatlan.
OJD viszont egyértelműen szénából vagy rongyból valónak nevezi a Don Quijote
lelkét, s annak, ami ilyen anyagból készült, nyilván nem lehet „örök fele”;
le sem kell tehát már fokoznia; eleve lefokoztatott; eleve sérülékenyebb, mint
azé a bús képű lovagé, akit Szilágyi Domokos idézett meg.
És ha innen nézzük, mégiscsak igaza van Balázs Imre Józsefnek. Orbán Don Quijotéjának
nincs miben csalódnia. Hiszen maga mondja: „az isten / szokás szerint letosz
rám // hát egyéb dolga nincsen.” Akkor mitől Don Quijote?
5.
De éppen itt fordul át Orbán művészi kudarca valami mélyen lapuló igazságba.
Nagyon nehéz úgy elmondani, hogy ne tűnjön közhelynek vagy vulgárisnak. 1967-ben,
amikor A láz enciklopédiája megjelent, még talán lehetett hinni valamiben:
Istenben, Dulcineában, világmegváltó eszmékben. 1999-ben, amikor a Don Quijote
második szerenádja megszületett, már semmiben sem bízhatunk.
Az Urat mégsem helyettesíthetjük be az obszcenitással.
Orbán szerenádjából éppen az tűnt el, illetve az nem érződik a vers minden sorából,
ami Don Quijote történetének lényege: az ideálok és a valóság közötti állandó
feszültség, s az ebből származó küzdelmek és csalódások. És nem érződik a lemondás
feszültsége sem; az villódzás, ami a lemondás pillanatát mindig a lemondás előtti
pillanattá változtatja.
6.
Nem szeretném, ha otrombának tartanának, s az a vád érne, hogy beleszólok más
hiteibe; végül is, én csak azt akartam mondani, hogy a kiábrándulást sem lehet
ilyen olcsón, ágyékok, herék és egyéb hasonszőrű (!) dolgok emlegetésével megúszni.
A reményvesztettség olyan leírására vágyom, mint amilyen például az In Aesthetica
Ars conventionalis című részének második szakaszában található: „Faraghatod
[a verset – D. P. megjegyzése], míg széttörik a toll, / míg megtudod: felszínig
sem hatol, / elérhetetlen Ő, csalod magad, // s a Szépségnek csak rossz szolgája
vagy.”
Még egy megjegyzés. Don Quijote – legalábbis OJD versében – valóban közel áll
ahhoz, hogy megszűnjön. Ám azok a sorok, melyekben mégis felfedezhető a bús
képű lovag, egy másik nagy vers felé mutatnak. Később talán Orbán is megtalálja
azt a hangot, ritmust, rímképletet, amelynek segítségével hitelesen beszélhet
Cervantes és Szilágyi Domokos alakjáról. Megírja azt a verset, amely ha állításaiban
nem is lesz reménykedőbb a mainál, kimunkált nyelvezetével és az obszcenitástól
elemelkedő érzékiségével mégis a reményt sugallja.
S ha van remény, akkor Don Quijoténak is ott kell lennie valahol...
DEMÉNY PÉTER