Király László: Kék farkasok
Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000.

Az idő igazságtalan a művekhez. Azokon az opusokon kívül, melyeket ilyen vagy olyan okból halhatatlanoknak nevezünk, minden kihullik a rostáján, s az alámerült kötetek halmazát csupán az irodalomtörténész kíváncsisága meg a különféle alkalmak élesztik föl, hogy aztán újra feledésbe merüljenek.
Olvassuk csak el, mit ír Világ végén virradat című kötetében (Kriterion, Bukarest, 1980) Marosi Péter a Kék farkasok első kiadásakor (Kriterion, Bukarest, 1972):
„Ez a könyv a mi romániai magyar írásművészetünkben a legközvetlenebb társadalmi mondanivalóval telített belső útirajz. Egy – az érzelmek jogait helyenként dühös-dacosan tagadó – érzelmes utazás.” (A kritika az Utunk 1973. április 6-iki számában jelent meg.)
Bár a „legközvetlenebb társadalmi mondanivaló” a hetvenes évek Romániájában néhány „elvetemült” szerző esetében alibinek is számított, a minősítés ma is helytálló. A mostani, a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál újranyomtatott könyv 78. oldalán olvasható az alábbi párbeszéd:
„Meg kell írni, hogy mennyi a hazugság a Bibliában, hogy a kizsákmányolás eszköze, hogy a vallás ópium a népnek, öl, butít és nyomorba dönt...
Ez az alkohol – szólt közbe apám.
Micsoda? – kérdezte az elnök.
Az öl, butít és nyomorba dönt.
Komolyan?
Komolyan.
Érdekes. Én eddig úgy tudtam, hogy a vallás. És az ópium?
Az a vallás – nyugtatta meg apám.
Jól van – mondta az elnök.”
Zseniális párbeszéd. Az akkori idők minden abszurduma benne van, a téeszelnökök műveletlenségétől a tanítók kiszolgáltatottságáig. De vajon meddig él ez a párbeszéd? Nem azt a ma már irodalomtörténeti közhelynek számító, lapos választ akarom kicsikarni, miszerint addig, amíg olvassák. Csakhogy úgy vélem, ma már, 2000-ben, a kommunizmus bukása után lejárt az ilyen jellegű könyvek ideje. Mondhatjuk úgy is, hogy egyelőre lejárt, de attól még a lényeg nem változik. Most nagyon nehéz egy olyan könyvet olvasni, melyben a főhős családjának tragédiája éppen a bolsevik diktatúra miatt következett be.
Ma már mindenkit a „belső útirajz” érdekel inkább. De valahogy ennek sincs olyan ereje, hogy magával ragadjon. Én úgy érzem, leginkább a Kis Harai Mihály elbeszélésének második kerete miatt. Az első keret nagyon hiteles: a főhős kimegy barátjához, a csőszhöz, és elmeséli neki, hogyan alakult az élete, és miért érzi most úgy, hogy kizárólag ezen a Nyárád menti dombon nyugodhat meg. Itt, a dombon meséli el Kis Harai Mihály azokat a találkozásokat is, melyek a szülőfaluja patakocskáján átvivő hídon estek meg vele.
És ez a keret már sokkal hiteltelenebb. Van ugyan valami álomszerű az egész történetben, mégis mesterkéltnek hat. A kétféle helyszín hősei és történetei egészen másként hatnak az olvasóra. Barbara, Viola, egyetemi kollégák, a domb felé tett utazás szereplői – ezek elfogadhatók, tehát az is elfogadható, ami történik velük. A híd eseményei azonban erőltetettek. Nem azt vonom kétségbe, hogy ez embert megszólíthatják gyerekkorának emlékei. Azt állítom, hogy ez a megszólítás nincsen hitelesen megírva. A párbeszédek nehézkesebbek, a mondatok döcögnek, a szereplők pedig nem találják a helyüket.
„Amikor Király Lászlónak a Santa Maria makettje című novelláskötetéről írtam, tulajdonképpen azokat a novelláit pártoltam meg (Fény hull arcodra, édesem, Ének a repülésről, A hetedik nyár balladája), amelyekben a nyersebb társadalmi mondanivalót egy-egy, a novella tengelyébe kerített – de íróilag csakazértis valóságként felfogott és megírt – csodálatos elem hordozta. Sőt Királynak ezeket az éneklő, repülő, fénylő novelláit szembe is állítottam a pikareszk nyerseségükkel szinte tüntető más írásaival, mert az előbbiekben véltem felfedezni elbeszélőművészetének sajátosságait. A regényíró Király László azonban egyáltalán nem igazolta a novellái nyomán megkockáztatott prognózisomat. Éppen ellenkező úton haladt tovább – ami az írásmódot illeti –, mint amit akkor ígért.” – írja Marosi Péter ugyanott.
A mostani olvasó – és szeretném, ha tévednék, de nem hiszem –, a mostani olvasó úgy érzi, bár igazolta volna ezt a prognózist Király: mert az említett novellák íróilag jóval sikerültebbek, mint a regény. Persze nem lehet számon kérni egy írótól, hogy miért így ír, és miért nem úgy; hiszen az ő útja éppen olyan kanyargós és előreláthatatlan, mint bármelyik pálya alakulása; a kritikus mégsem tehet mást, mint hogy az út egyes állomásait veszi szemügyre.
De nézzük, mitől tűnik ez a hídon megesett találkozó annyira hiteltelennek. Az elnök a főhőssel beszélget:
„Lehet, hogy nem is igen hiszi, amit mondok. Senki nem hiszi, aki nem próbálta. Mindenki azt gondolja: jó volt nekem, mert volt hatalmam. Sokszor versenylóhoz hasonlítottam én, kérem. De hiába mondom akárkinek. Nem hiszi senki.
Én elhiszem – mondtam. – Én mindenki minden szavát elhiszem. És mindenki minden szavára szükségem van.”
Egy ember, akárki legyen is az, és akármilyen helyzetben, nem mond ilyeneket. Illetve, erős ellentmondásba kerülve az előző kijelentéssel: bárki bármit mondhat bármikor, ha annak „megásták” a helyét. Nem érzem úgy, hogy Kis Harai Mihály ilyeneket mondhat abban a pillanatban; éppen ezek a túlságosan meghatott szavak „beszélnek ki” a főhős meghatottságából; mintha éppen azzal a céllal ment volna oda, hogy meghatódjék, hogy ezeket a szavakat elmondhassa.
Mennyivel hitelesebb a regény ugyane rétegében Juhász Ilona és Kis Harai Mihály párbeszéde!
„Jó napot, Juhász Ilona.
Jó napot, jó napot, Kis Harai Mihály.
Tizenöt hosszú év, Juhász Ilona.
Tizenöt esztendő, Kis Harai Mihály.
Hol vannak a szép nyári mezők, Juhász Ilona?
Hol vannak, hol vannak, Kis Harai Mihály?”
Nyilván így sem beszél senki emberfia; de a ballada sodrása magával rántja az olvasót; a kötekedő józanság a részlet elolvasása után támad föl benne, nem az első mondat közben; és mindent megbocsát a szöveg szépsége miatt.
A balladára jellemző, hogy az elhallgatás vagy inkább a kihagyás módszerével íródik. Ami ebben a „tizenöt hosszú év”-ben benne van, azt a párbeszéd csodálatosan érzékelteti – ugyanúgy, mint a csősz és munkatelepen meghurcolt apja közötti jelenet utolsó mondata a kettejük párbeszéde után történteket. A beszélgetés akkor zajlik, mikor az öreget kiengedik, és a faluban találkozik a fiával, akit kitagadott, mert csősz lett:
„Hol volt egy esztendeig?
Munkatelepen, fiam.
Bántották? – Ez a kérdés hosszú szünet után következett, lefojtott, titkolózó hangon.
Nem. – Az öreg tűnődve, más időben és más tájakon kalandozó mosollyal válaszolgatott, s közben kibámult az ablakon. – Nem. Nem bántottak...
Később felültek a szekérre, s úgy érkeztek haza, hogy a lovakról csomókban szakadt a hab.”
Ez a rejtélyes utolsó mondat nagyon sok mindenre nyit ablakot; mégsem érezzük úgy, hogy túlságosan rejtélyes lenne, hogy inkább titokzatoskodó, mint titokzatos; szépen titokzatos ez a rész, amilyen az igazán nagy irodalom szokott lenni.
Összefoglalva: úgy gondolom, e regény aktualitása valamilyen okból megkopott; a második, hídon zajló eseményeket közrefogó kerettörténet mesterkélten hat; s részben ezért, részben, mert a jól kidolgozott részletek nem állnak össze működő egésszé, a könyv nem tartozik a prózaíró Király László legjobb művei közé; s azoknak a novelláknak, melyeket Marosi Péter emlegetett, a nyomába se léphet.

DEMÉNY PÉTER