A mentalitás lefordíthatatlansága
Mózes Attila: Napnyugati vándorlás. Válogatott elbeszélések és novellák. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000.

„Sokan mondták már, hogy mindig a legperiférikusabb jelenségekből igyekeztem kiszűrni a lényegre vonatkozó ‘vad elméleteimet’“ – állítja az egyik legismertebb Mózes Attila-történet, az Egyidejűségek kisregény részeként is megjelent Történet falkányi kutyával (I) narrátora. Mintha csak ezt a tételt volna hivatott igazolni, a válogatott elbeszéléseket és novellákat tartalmazó kötet írásainak jelentős hányada valamilyen periférikus térben játszódik, tárgyuk a kuriózumok (külvárosi vagányok, galerik, bogaras figurák, vándorcigányok) felé sarkított világ. Így hősei sem nevezhetők konvencionálisnak, holott többnyire annak érzik magukat: „középfokú végzettség, középfokú igények, közepes fizetés, kevés – nagyon ronda vagy nagyon szép nő – kivételével közepes szeretők, középkorú férfira valló pocak, általában közepes viszonyok.” (Történet befejezett múltban) Talán e felismerésnek köszönhetően próbálják a középfokot alsó- vagy felsőfokká átjátszani, ilyenkor tetteiket nem a mindennapi viselkedési és erkölcsi normákhoz való alkalmazkodás vezérli.
A peremlét (amint azt Bodor Ádámtól jól tudjuk) nem a mindenkire egyformán érvényes normák hiányából születő szabadságot jelenti, hanem nagyon is jellegzetes, bizarrnak tűnő normákhoz való alkalmazkodást. A Telepen garázdálkodó galeri verekedéseinek megvannak a maguk „lovagiassági szabályai” (Történet befejezett múltban), szigorú törvény szabályozza a pofonok osztásának és tűrésének dinamikáját, mint ahogy a kóberes cigányok közössége is a vándorlás ideje alatt következetesen alkalmazott normák szerint él (Napnyugati vándorlás). Jel és jelentés viszonya sajátosan, a kívülálló számára sokszor érthetetlenül artikulálódik, az ezüstpitykék és a szép cigánylány ép fogsorára felhúzandó aranyfogak státusszimbólum értéke még dekódolható, de az élet-halál felett döntő szavak értelmét már nem csupán azért nem lehet felfogni, mert idegen nyelven hangzanak el, inkább azért nem, mert idegen mentalitásból fakadnak. A nyelv, ha gyatrán is, fordítható, a mentalitás, életszemlélet soha.
A Mózes Attila-írásoknak nincsenek a szó hagyományos értelmében vett hősei, csak tévelygői, lézengői, szomorú töprengői. Szavaikban vagy éppen hallgatásukban mintha a kései József Attila-versek immár feloldhatatlan reménytelensége szólna. Szereplői olyan világban mozognak, amely nem tűr meg hősöket. A hőssé váláshoz biztos viszonyítási pontok kellenek, ezek pedig végképp eltűntek, s így körülbelül annyi segítséget nyújtanak a tájékozódásban, mint a titokzatos hangzású, sehol fel nem lelhető Obongu (ami egy másik idősíkban nagyon is érthetően sőt közérthetően az au bon gout, vagyis a jó ízléshez címzett külvárosi divatárú üzlet volt). Hőssé (vagyis önnön létének valamilyen cselekedettel értelmet adó lénnyé) még negatív értelemben sem válhat senki, még a rituális gyilkosság sem lehet alkalom a kiválásra, hiszen a félbolond kecskepásztor megkövezésének értelmi szerzőjét „megtagadják” a társai, az ő szerepére senki nem hajlandó emlékezni.
A kötet legtöbb írásában a történet feszültsége valahol a közösség és a magányos egyén közti találkozás pontján sűrűsödik. A közösség – legyen az a nappal sunyító, éjjel falkába szerveződő juhászkutyák csapata, külvárosi galeri vagy a kóberes cigányok csoportja – másságában egyszerre vonzó és fenyegető, az egyén másságában csupán kiszolgáltatott. A valahová tartozás kétségbeesett akarására mindig a valahonnan való kirekesztettség érzése rímel. A szereplők e kettős terhet viselik, ebből a szempontból mindegy, hogy valaki úrigyerek a külvárosi galeriben, egyetemet végzett a kétkezi munkások között, fehér ember a cigányok között vagy messziről jött idegen a saját hallgatásába záródott faluban. „Szőke vagy, úgysem maradhatnál meg köztünk” – mondja a cigánylány a Napnyugati vándorlás főhősének. „Ha nem vagy cigány, s így élsz, te szőke, akkor még úgy sem jár neked víz!” – küldik el ugyanakkor a falusiak. Mózes Attila írásaiban a másság előbb-utóbb stigmatizáltság is. Ε stigmatizáltság feloldása csak akkor volna lehetséges, ha a peremvidék nem a határok közti senkiföldje, hanem az észrevétlenül egymásba csúszó határok belakott, otthonos világa lehetne.
A mikrokultúrák, életformák átjárhatóvá tétele tolmács híján nem működik, a peremvidék tolmácsának szerepe pedig kettős kiszolgáltatottságában eleve groteszk (A tolmács hiánya). Ő nem közeledést, hanem minden szóra sunyító gyanakvást fordít. A tolmácsnak nem lehet személyes üzenete, csak hibás fordítása, nincsen jelenléte csak a már-már tapintható gyanakvásban testet öltő hiánya.

VALLASEK JÚLIA