DELEATUR
Hajnali szellem

(Legtöbbször hajnalban ébredt, ha nem volt más kiút* – s lemondva a montepulcsiánói vino nobilék barokkos érzékiségéről, a bordói sátó márgók felvilágosult nyíltkeblűségéről, a burgundi sátó karuellek enyhén szigorú, németes őszinteségéről –, még éjfél előtt lefeküdt. Sokáig forgolódott ágyában, majd hanyatt fekve, kezét feje fölé kulcsolva, lehunyt szemekkel suttogni kezdte – megszenteltnevűmennyeiatyánkégbeliakaratod,országátvágyjukaföldönhoglegyenkenyérazasztalunkonföldiéletünkvégéigbűneinket bocsájtsdmegmiiseztigyekszünktennifélrelépőtársainkkalhamegóvszazédes betegkísértéstőlelköltöziklelkünkbőlazocsmánygonoszámen – és ismételgette tízszer-százszor – báránykákat számolgatva –, míg nagy nehezen elszenderedett.)
A költő a korán kelő madarak énekére feküdt le. Gyerekkora óta csodálkozott ezeken a láthatatlan, csöppnyi teremtéseken: – Úgy látszik, nem félnek a hajnaltól – állapította meg régi szeretői emlékét simogatva –, nem tölti el szívecskéiket az éjszaka nyugodtságát szétmarcangoló hajnali szorongás. Átvirrasztott éjszakái felerősítették kétségeit; az enyésző agyát, szívét, máját, gyomrát görcsbe szorító világosság idegfeszültségét a végsőkig fokozták.
A hajnal arcát Hyeronimus Bosch képeibe zárta.
– Természetességükben szigorú, megbocsájtani képtelen lényecskék – legyintett, majd lecsavarta az íróasztalát hervadó asszonyi fénnyel átölelő lámpát.
Néha egy pogánykodó háziszellemre vágyott, ki egész éjjel szigorúan a feje felett röpdösne... az olvasólámpa fényében sárgán megvillanó, durva kenderlepedő redőinek suhogása otthonossággal töltené be szobáját... aztán hajnalban, dolguk végeztével, ki-ki nyugovóra térne, testvérekként búcsúzva egymástól...
(Az egyedüllét megöregít – állapította meg borotválkozás közben, s hangja oly vészjóslóan visszhangzott a fürdőszoba repedezett csempéin, hogy még e kedves foglalatosságának a varázsát is darabokra törte. A végén aztán jöl összefaricskálta magát, s a sebtében arcára ragasztott vécépapírfoszlányoktól olyan tollas lett, mint egy néma hajnali madár. Magára vigyorgott, de a tükörbeli, idegen arc elhagyatott volt és idegen. Jobbnak látta hát füttyögető teáskannája után nézni.
Nem volt kedve bekapcsolni a rádiót, inkább a madarak csivitelése mellett döntött. Hadd énekeljenek együgyű örömükről, s fütyöljék világgá, hogy elkezdődhetik egy újabb nap.)
– Magányodat csak a művészet képes feloldani – tette vállára remegő kezét egy sárga éjszakán a tudálékos szellem. Lásd, Orfeusz dala még a köveket és a halakat is el tudta varázsolni. Ha jól odafigyelsz, érteni kezded a tárgyak nyelvét, s követni fogod tanításaikat. Felfedezed a lelked és a kozmosz közötti örök harmóniát, megtudod, hogy a magányos világmindenség tökéletes mása vagy. Lelked belső harmóniája a kozmosz törvényeit követi, s a természet jelenségei életedre vonatkozó üzeneteket tartalmaznak. Álmaidban felsejlenek az eljövendő napok, s minden hajnalban a madarak éneke fog feltámasztani.
Csörömpölve felborult nehány üres üveg.
(A madarak elkezdtek énekelni.)

HAJDÚ FARKAS-ZOLTÁN

* mert „... Zsókának új ruha kellett az elsőáldozásra...”