Fotóalbum. Írók vadászpuskával

Van egy nő, mostanában nagyon langyos. Kiteszem a lelkemet, ő meg alig szól hozzám. Süt a nap, hát az neked nem elég?, vigasztal. Fényképeit bámulom, ott közlékenyebb. Biztosan nem tetszem neki. Na jó, ebbe ne menjünk bele. Mindenesetre nem jó, ha sokáig nézegetem a képeit, mert egyfajta mérgezést kapok, aminek az az oka (vagy következménye), hogy a lelkem megcukrosodik, mint a sokáig tartott befőtt; előbb émelyegni kezdek, majd lázálmok színes és lüktető karikáira meredve delirálok. Jobb, ha másokat nézegetek. Mondjuk írókat...
Állítsuk párhuzamba példának okáért ezt a két képet. Az egyik színes, tizenvalahány éve készült, ja, rajta van, 1983-ban, ennek ellenére zavaróan idejétmúlt. Egy író ma már sokkal zöldebb, ideológiailag. „A vadász az állatok pártján áll!”, hát ezen jót nevetnek, nemcsak a grínpiszisták. De ebbe ne menjünk bele. A képről sem pusztán ezért járt le a világ – ahogy a népajkak errefelé szólásba foglalják az idejétmúltat.
A másik negyven évvel korábbi, 1943-as, fekete-fehér. Hasonló beállítás: író puskával, mögötte egy sor kiterített medve, hátrább erdősáv. Ezzel a képpel minden rendjén van. Tudjuk, miket írt az író, tudjuk, nem voltak azok igazán jó könyvek; a „vadászó író” azonban stimmel. Verejték finom ragyogása az arcon, előretolt és könnyedén megroggyantott bal láb, gondosan nyírt bajusz. Egy gróf, aki tekintetével képes a hajtókat ostorozni, vagy megállítani a menekülő vadat. Ugyanakkor van valami magával ragadó lobogás a szemében. Mint aki átadta magát a szerepnek. (Nem minden öngúny nélkül, hiszen a szerep olykor-olykor nevetségesen giccses.)
A színes fotón is egy igen népszerű írót látunk. Talán jobb volna, ha megmondanám a nevét, csakhogy félreértéshez vezetne; azt szeretném kideríteni, a másikkal, a régebbivel párhuzamban, miért annyira ásatag ez a fénykép (nem az író). A két beállítás hasonló, csak az arányok különböznek. A ‘83-as színes író szinte teljesen eltakarja a hátteret. Alig lehet észrevenni, legalábbis jól oda kell figyelni, hogy szembetűnjön, mi történik. Az erdősáv, a mező, az ég visszahúzódott a nemlétbe. A bogárzümmöges, a kakukk kiáltása, a fák suhogása elhalt, mintha lekapcsoltak volna egy magnót, és ezzel szinkronban a vásznat is letépték... A vászon mögött pedig... igen, valamilyen lomtár vagy valamilyen ócska szerelőcsarnok, zavaros és forma nélküli összevisszaság, hideg leheletű tér, késznek és nemlétezőnek közös csökevénye...
A színes fénykép írója hajadonfőtt áll elénk. Dús, lobogó üstöke, mellén szétnyitott kabátja férfiasan lehengerlő. Viharosan kitárulkozó. De nem néz a lencsébe, oldalra pillant, és ebben a mozdulatban rémület villan. Mint aki hirtelen megsejtette: azért állították a gép elé, hogy közben zavartalanul elnémíthassák a hátteret. Jóllehet nem ettől (az elnémítástól) rémült meg, hanem attól, hogy rossz színészként elárulta baljóslatú sejtelmeit.
És talán ez a rémület teszi idejétmúlttá ezt a képet. Mindenesetre nem tudom a képre képzelni magam. Nem tudok azonosulni, sem az íróval, sem a fényképésszel. De nem megyek ebbe bele.

LÁNG ZSOLT