|
Untitled Document
Jánosházy György
Copland (Balkáni képek)
A zsaru
Nem hadvezér, bridzsbajnok, feltaláló, nem futballista, városépítõ, kin túl nem léphet divat és idõ; nem hercegérsek, kancellár, se báró -
de nem is holmi csavargó csipás: a Rend nemtõje õ, a nemzet õre, a Törvény és az Erkölcs szól belõle, az emberiség dísze, nem vitás:
erõs gyomor, szilaj szív, fényes elme, ki egy vendéglõt is magába nyelne, s egy holtat vallomásra tudna bírni;
Neandervölgybõl jött családja régi, õ új idõk fia, értelmiségi: már megtanulta a nevét leírni.
Zsaru a fán
A járdaszéli hársfa tetején, fakó ágak, porlepte lomb között egy tollas rém: madárnak öltözött rendõrkém bujkál, marcona legény,
ábrázata mint félig sült lepény, az álnok perzsa macskával rokon; övében pisztoly, mellén mikrofon, két marka és tekintete kemény,
guvadt szemmel figyel, félméteres gukkerrel minden ablakon beles: felleltározza konyhád és szobádat,
számba vesz minden lábast és szeget,
kikémleli fiókod és zsebed,
s fejében már körmölgeti a vádat.
Éjjeli õrjárat
Variáció Rembrandt témájára
Oly gangosan vonulnak kettesével, mint versenydíjat nyert vadászebek. A város lábaik elõtt remeg: a város az õ birodalmuk éjjel.
Bunyós fiúk, nem holmi bárgyu gerlék: várják, bukkanjon fel a lámpavas tövében egy-egy megkésett pasas, hogy fránya mulatságból orrba verjék.
Megjárja velük minden bamba, nyálas, keshedt civil, kifestett képû nõ - de jöjjön csak egy labdaizmu, szálas
kazánkovács, vasrúdas betörõ, vitézeink fejük lesunyva, halkan eltûnnek a legelsõ kapualjban.
Zsaru az állatkertben
Langyos vasárnap délután a rács mögött, a rács elõtt tükörképükbe néznek õk: a zsaru és orangután.
Mily ritka, boldog alkalom! egymásra leltek õsidõk emlékei: a kis ripõk emberkorcs és nagy, rõt majom.
Csodásan összeillenek, két egypetés iker gyanánt. Oly szörnyen hasonlítanak,
hogy egy elbámult kisgyerek, kit kissé elvakít a Nap, a zsarunak dob egy banánt.
A zsaru álma
Hétrét görnyedve, hajbókolva jönnek: halárusok, sofõrök, könyvelõk, cigány dajnák és kényes úrinõk, imádkozó, félénk szóval köszönnek,
körülhízelgi a szegény s a gazdag, trombita harsog és sortûz ropog, s mellére díszruhás tábornokok csillámló, talmi érmeket akasztnak,
esõzik a dicsõség és a rang, esõznek a jó snapszok és borok, s feje körül szép, dundi sült galamb
röpköd, hogy már a nyála is csorog, barlangnyi száját tátja, hogy bekapja és felriad: egy bolha megharapta.
A szobor
Virággal övezett dísztér. Középen roppant gránittömb, mely évezredek gigászi léptétõl meg sem remeg; zord kõalapzaton gõggel, sötéten
a sunyító városra magasodva, mint lápos völgy fölött a hegyorom, mint rabtelep fölött az õrtorony, a Rend õrének gorillányi szobra.
Oly félelmes mogorva bronzba öntve, mint jó Kinizsi Pál egy régi képen; meg-megborzong a tér hajnali csöndje.
Szúrós szeme az arcokban kutat, és hõsi pózban kinyújtott kezében a gumibot jövõd felé mutat.
|