Kemény István

A gonosz idők vége
Nem vittek be a Gonoszhoz,
Túl kicsi voltam, amikor haldokolt.
Később elmondták, tudott rólam.
Emlegetett és akart látni,
Kérte, hogy vigyenek be hozzá.
Ma is meg vagyok ígérve neki.
Nem vittek be a Gonoszhoz,
Mert az ágya szélére ültetett volna,
Megfogta volna a kezemet,
Beszélni akkor már nem tudott,
De ki tudja, egy gyerek mit ért meg,
Mit felejt el, és mit épít belőle...
Egyedül halt meg a Gonosz, kilenckor.
Hétkor mindenkit hazaküldtek.
(A kórházakban akkor még rend volt.)
Nem emlékszem se a Gonoszra,
Se a kisírt szemekre, se a temetésre.
Lehet, hogy csak álmodta a család.

Nem dőlt össze
Nem dőlt össze a világ.
Ez már nem az a világ,
ami összedől.
Az tényleg szakadék, ami megnyílt,
de ami csak megingott, az
nem dőlt össze, sőt.
A hegyek vajúdtak, de most
itt ülök a kezemben egy egérrel
a képernyő előtt.
Nem dőlt össze a világ,
csak eljött a nap, az óra, a perc, és
a lényeg lett a több.

Bácsi, délen
Hogy lehetsz-e még görög szigetnek
vagy Johannesburg egyik külvárosának
magányos, motyogó apója?
titokkal, jó sötéttel, mi mással?
vérfertőzéssel vagy náci múlttal
vagy bankrablással, vagy csak adócsalással,
akin, ahogy öregszik, egyre jobban
kiütnek újra egy plasztikai
műtét nyomai. Találgatják
a boltosok meg a pincér,
ha elcsoszog az étterembe,
és kikéri akcentusával,
amit mindennap szokott:
mibe bolondult bele, mert
valamibe bele kellett neki.
A Nagykönyvben meg van írva,
benne van. Meghasonlott. Ezt a
régi szót használja rá
a Nagykönyv.
Az utcán kártyásokat néz,
és a kártyások föl se néznek.
Egy treff hármassal se ér fel –
csak a pakli volna
üresebb nélküle.
Mogorva, szótlan. Idegen
teste valamennyit elnyel
az itteni fényből, de hát itt úgyis
minden ragyog.
Becsületes, magába roskadt csillag,
kívül az időn, fekete lyuk.
Ne mondd, hogy a Nagykönyv romantikus,
régi pontatlan és naiv! Mert új kiadás
úgysincs, és már nem is lesz ezután:
senki többet! a szívünkbe ez van írva.
Ha nem leszel bácsi délen,
nem voltál férfi itt sem.