Pomogáts Béla
A helikoni irodalom és a modernség
A Helikon írói érdeklődő szeretettel hajoltak az erdélyi magyar kultúra múltja
fölé, a transzilván eszmék köré oda szerették volna rajzolni a művelődésben
gazdag hagyományokat. Az alakuló szellemi életben nagy szerepet kaptak az irodalmi
évfordulók; így Petőfi, Madách és Jókai születésének centenáris ünnepségei,
amelyek természetesen az ünnepelt klasszikusok erdélyi kapcsolatait voltak hivatottak
megvilágítani. Hasonló ünnepségek folytak Apáczai Csere János születésének háromszázadik
évfordulóján, 1925-ben, ekkor született Áprily Lajos népszerű verse: a Tavasz
a házsongárdi temetőben. Az erdélyi irodalmi tudat kialakításának szándéka
tartotta ébren olyan írók emlékét, mint Tótfalusi Kis Miklós, Apor Péter, Bethlen
Miklós, Cserei Mihály, Jósika Miklós, Kemény Zsigmond és Petelei István, aki
a transzilvanista elbeszélő irodalom közvetlen elődjének tekintettek, nemcsak
regionális törekvései, hanem a társadalmi lét mélyvilágába hatoló művészi módszere
következtében is. A helikonisták előzékenyen pártolták az idősebb írókat és
irodalmárokat: Jékey Aladárt, Kovács Dezsőt, Benedek Eleket, Gyalui Farkast,
akik a századfordulón kísérelték meg, hogy erdélyi szellemben regionális irodalmat
teremtsenek. A közvetlen hagyományra azonban nem épülhetett igazán korszerű
és színvonalas irodalom. A születő erdélyi magyar irodalomnak az anyanyelvi
kultúra nagyobb mozgalmaihoz kellett csatlakoznia; a Helikon a Nyugat köréhez
s az ebben a körben képviselt irodalmi áramlatokhoz csatlakozott.
A marosvécsi írók közül többen is kapcsolatba kerültek a Nyugat mozgalmával
még 1918 előtt. Kuncz Aladár a háború előtti Nyugat állandó munkatársa volt,
Bartalis János és Endre Károly is ebben a körben lépett fel, s a Nyugat vonzásába
került Áprily Lajos, Bárd Oszkár, Kádár Imre, Ligeti Ernő, Molter Károly, Olosz
Lajos, sőt Reményik Sándor is, midőn feladta a Végvári-versek lázas prófétai
küldetéstudatát, és az „örök értékek” védelme alapján hirdetett költői programot.
A Helikon már eleve nem érzett rokonszenvet a magyarországi konzervativizmus
iránt; a hivatalos irodalom nemzeti elfogultsága, revansvágyó irredentizmusa
és unalmas epigonizmusa egyaránt idegenkedéssel töltötte el. A transzilván ideológia
liberalizmusa, türelmessége és európai tájékozódása a „nyugatos” irodalomban
találta meg elsőrendű szövetségesét. A Helikon nagyobb törések nélkül vállalhatta
és követhette a Nyugat eszményeit, minthogy a forradalmak bukását követő restaurációs
korszak kihívóan reakciós közhangulata Erdélyben semmiféle szerepet sem kapott.
Az a kulturális fejlődés viszont, amely a Nyugatmozgalom és általában a modern
magyar művelődés kialakulása nyomán országszerte megindult még a század első
évtizedében, nagyjából töretlen maradt.
Schöpflin Aladár találó szavakkal jellemezte a romániai magyar szellemi életet:
„Ők elkerülték (...) az ellenforradalmat, tehát nem hat rájuk az a groteszk
ellenforradalmi ideológia, mely a csonkamagyarországi elméket beködösíti, minden
bajt a forradalom nyakába ró, és mindenkit anatémával sújt, aki bármi erőltetve
is, kapcsolatba hozható a forradalommal. Ezenfelül ők nehéz helyzetükben nem
érhetik be néhány konvencionális formulával, ha a magyarság dolgaiban való tájékozódásról
van szó, nekik mélyebbre kell nézniük s jobban meglátniok a dolgok komplikált
voltát. S ők sokkal meszszebb estek a háború előtti időktől, ezeknek az intézményei
rájuk nézve nem érvényesek többé, s jobban megszabadultak az ezekből folyó hagyományos,
de aktualitásukat vesztett eszmemaradékoktól, és így jobban felismerték annak
szükségét, hogy a magyarságnak történelmi helyzetében új eszméket, új célkitűzéseket,
új gondolkodási módszereket kell váltani. Mindez bizonyos fiatalságot és rugalmasságot
ad gondolatuknak, s új fogalmak befogadására képessé teszi őket.”
Az új eszmék, az új gondolkodás kezdetben nem is voltak igazán újak: a Helikon
a Nyugat klasszikus polgári humanista eszméit követte, természetesen alakítva,
módosítva ezeket az eszméket a nemzetiségi helyzet követelményei szerint. A
Helikon és a Nyugat között máskülönben is szorosak voltak a kapcsolatok. A helikonisták:
Bartalis János, Berde Mária, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Molter Károly, Szentimrei
Jenő, Tabéry Géza és Tamási Áron rendszeresen szerepeltek a Nyugat, a „nyugatosok”:
Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Laczkó Géza, Schöpflin Aladár,
Nagy Lajos és Révész Béla az Erdélyi Helikon hasábjain. A helikoni irodalom,
különösen a húszas években, a művészi látás és módszer, valamint stílus körében
is a Nyugat nagy nemzedékének vívmányaihoz ragaszkodott. A modernebb irányzatok,
így az avantgárd törekvései alig hatottak rá, csupán az expresszionista szabad
versnek volt Szentimrei, Bartalis és Olosz költészetében némi szerepe. Makkai
Sándor és Kuncz Aladár például egyformán elutasították az avantgárd kísérleteket.
Gaál Gábor a helikoni irodalom első kollektív bemutatkozása alkalmával helyesen
állapította meg: „Az élet és irodalom nyugti hullámzásától szellemtörténetileg
kissé el vannak maradva. A szabadvers köztük még csak verdesi szárnyát, különben
a szimbolikus s az utána való realizmus a credo. (...) Így azután belső formavilágában
és stíluselveiben ez a csoport általában nem haladja meg a Nyugat íróinak szellemtörténeti
típusát. Még szorgos kutatás után se igen akad közöttük, akinek valamilyen értelemben
nem befolyásolta volna szavát, formáját a Nyugat írói által felvert irodalmi
hullámzás.”
A világháborút követő társadalmi változások és a kisebbségi lét feltételei ennek
ellenére módosították a „nyugatos” orientációt. A forradalom és ellenforradalom
után helyét kereső Nyugat a húszas években, egészen az antifasiszta szellemi
ellenállásban történő szerepvállalásáig, lényegében védekező helyzetben dolgozott,
általában szakítva korábbi radikális eszméivel. A kultúra és a szellem fölényét
hirdette, az „írástudók” függetlenségét védelmezte, elutasítva azt, hogy az
irodalom közvetlenül avatkozzék be a társadalom küzdelmeibe. A kisebbségi lét
feltételei között ez a magatartás semmiképpen sem lett volna célravezető. A
helikoni irodalom konzervatív reformista vagy liberális ideológusainak: Makkai
Sándornak és Kuncz Aladárnak el kellett fogadniok azt, hogy a nemzetiségi irodalmat
fokozott felelősség fűzi ahhoz a nyelvi közösséghez, amelyből ered, s erőteljesebben
kell vállalnia a maga erkölcsi, közösségi feladatait. A helikonisták egy másik
csoportja: Kós Károly, Szentimrei Jenő, Tompa László, Szántó György már határozottabban
képviselték a művészi szolgálat és a közösségi felelősség gondolatát.
A helikoni irodalom, akár a művészet morális felelősségét, akár közösségi feladatait
tekintette vezérlő elvének, mindenképpen tárgyszerűbb ábrázolásra, közérthetőbb
előadásra törekedett. A háború előtti Nyugat felfokozott személyiség-kultusza
és szubjektivizmusa idegen volt tőle, azt az eszmei fordulatot követte, amelyet
a „nyugatos” irodalom néhány nagy egyénisége: Babits és Móricz, valamint a „második
nemzedék” kezdeményezett a vesztett háború, a bukott forradalom és Trianon után.
Erőteljesebben szólaltatta meg a kollektív érzéseket, és erőteljesebben képviselte
a művészi realizmus szemléletét. „A Nyugat-generáció nagy egyéniség-problémái
helyett hangoztatta Kovács László, az Erdélyi Helikon szerkesztője - az erdélyi
irodalom az egyéniségproblémákat is már hűvös kollektív hátterükkel hozta; a
Nyugat-generáció egyéniség-forradalmáraival szemben az erdélyi írók és hőseik
józan képviselők csupán. Különösképpen érvényes ez a megállapítás a Helikon
ifjú székely csoportjának íróira. A székely fiatalok: Tamási Áron, Kacsó Sándor,
Jancsó Béla, Balázs Ferenc, Kemény János és Maksay Albert egyértelműen népi
elkötelezettséget hirdettek, első eszmélkedésük idején Szabó Dezső romantikus
antikapitalista népiességét fogadták el. A fiatal írók korai mozgalomszervező
kísérlete: az 1923-ban megjelent, később Tizenegyek címen emlegetett
antológia határozott szakítást jelentett a „nyugatos” irodalommal. Szerzői,
különösen a programadó cikkeket író Balázs Ferenc és Jancsó Béla agrárdemokrata
tájékozódást képviseltek, a népi kultúra hagyományait kívánták feleleveníteni,
a mitologikus „székely lélek leírására törekedtek, a népi jellegzetességek művészi
kifejezésére szerettek volna vállalkozni. Csak később, már érettebb munkáikban
fordultak elhatározó módon annak a klasszicizáló művészi realizmusnak az eszményeihez,
amelyek a harmincas évek magyar elbeszélő irodalmának prózapoétikáját is megszabták.
A romantikus indulás után mégis a népi törekvéseket képviselő fiatalok: Tamási
Áron, Kacsó Sándor, Balázs Ferenc és a hozzájuk csatlakozó Szemlér Ferenc, Kiss
Jenő, Bözödi György, Gagyi László és Kováts József, általában a „második helikoni
nemzedék” kapcsolta a nemzetiségi irodalmat a korszerű realizmus áramlataihoz.
Ennek a generációnak már a hazai „második nemzedék”: József Attila, Szabó Lőrinc,
Ilylyés Gyula, Németh László és Kodolányi János voltak az igazi társai és szövetségesei.
A transzilvanista irodalom a modern magyar irodalomtól tanult, és ennek során
különösen Ady Endre életművének és szellemi örökségének kötelezte el magát.
Ebben a vonzalomban osztozott az egész helikoni irodalom, Makkai Sándor és Kuncz
Aladár, Kós Károly és Szentimrei Jenő, Ligeti Ernő és Tabéry Géza egyaránt Ady
hívének, tanítványának vallotta magát. Erdélyben igen erős Ady-kultusz fejlődött
ki az államfordulat után, román írók és közéleti vezetők: Emil Isac és Octavian
Goga is szívesen támogatták a román nép iránti barátságáról több alkalommal
tanúságot tett költő kultuszát. 1924. július 20–21-én az Ady-szülők aranylakodalmán,
Érmindszenten rendeztek szépen sikerült ünnepségeket. Kuncz Aladár, Tabéry Géza
és Ady Lajos méltatta a költő érdemeit, a román írók üdvözletét Ion Minulescu
költő tolmácsolta. 1929-ben hatvan erdélyi magyar író és művész aláírásával
jelent meg felhívás „Szobrot Adynak” címmel, sajnos sikertelenül.
A helikonisták őszinte hittel vállalták Ady örökségét, azokat az eszméket, amelyeket
a Magyar jakobinus dala és az Ismeretlen Korvin-kódex margójára hirdetett.
„Jelszavuk volt – emlékezett Szentimrei Jenő –: folytatni Adyt, a magyar, román,
szláv bánatból közösen megkeresni a kivezető utat.” Ligeti Ernő a transzilván
ideológia eszméit is Ady Endre örökségével azonosította: „ki adott ennek az
ideálnak formát? – kérdezte. – (...) ideológiai képletek, politikai elképzelések
ma még nem képesek eléggé áthatni sem íróinkat, sem a népet. De vajon az ősi
kollektívum e formakeresésében nincs-e szuggesztívebb hatóerő is? Adva van a
transzilvanizmus jelszavának külső burka, és lám mögötte – nemcsak szimbolikusan
– Ady Endre arca villan felénk. Az ő lelke és öröksége az, mely betölti a »transzilvanista«
irodalmat. A »magyar bánat – román bánat« gondolata, ezt ő vonzóbban megfogalmazta
mindenkinél. Nem véletlen, hogy az erdélyi írók, akik tudatosan transzilvánoknak
vallják magukat, Ady Endre magyar látomásait tartják a maguk számára a jövő
politikai valóságának.” A Helikon írói számára élő tanítást jelentett Ady költészete,
benne látták azt a költőt, aki hosszú időre érvényesen fogalmazta meg a nemzetiségi
vagy Duna-völgyi magyar sorskérdéseket. Ady öröksége Erdélyben mindig védelmezőkre
talált, és a transzilvanista irodalom hívei mindig önérzetesen vallották magukat
Ady követőinek. Ebben is egyértelműen szemben állottak a magyarországi „hivatalos”
konzervatív irodalom képviselőivel.
A Helikon konzervatív reformista irányzatának eszmevilága kapott kifejezést
Makkai Sándor 1927-ben írott Magyar fa sorsa című Adyról szóló könyvében,
amelynek vitája során a Helikon a saját irodalom-felfogását képviselte és védelmezte.
Makkai a református diákmozgalom felkérésére vállalta, hogy újraértékeli azt
a költői életművet, amely létrejötte óta a konzervatív támadások kereszttüzében
állt. A reformkonzervativizmus elvei szerint ítélte meg Adyt, a magyarság tragikus
sorsú prófétájának és legvallásosabb költőjének tekintette, egyszersmind elvetette
politikai radikalizmusát, megpróbálta elválasztani radikális eszmetársaitól.
Benne látta a háború előtti korszak legjelentősebb nemzetpedagógusát, aki szembe
tudott fordulni a magyar uralkodó körök hamis ábrándjaival, délibábos hazafiságával
és erkölcsi szentimentalizmusával. „Igaz – állította – (...), hogy Ady a magyar
költő és a magyar faj sorsának felpanaszolásában sokszor és sokban vad, túlzott,
keserű és igaztalan volt, hogy szociális felfogásában tévedett, de viszont kétségtelen,
hogy Széchenyi óta és mellett leginkább tőle lehet tanulni kritikai hazaszeretetet,
mely a nemzet sorsának és bajainak belső okait látja, fájlalja, mely a régi
bűnök ellen öntudatos harcra késztet, és önámítás nélkül, világosan hirdeti,
hogy a nemzetnek, ha élni akar, a maga életét kell élnie, hogy egyetemes értékű
emberi életet kell a maga módján termelnie, s hogy saját vezetését csak saját
legértékesebb szellemű és jellemű fiaira lehet bíznia. És én rendületlenül meg
vagyok győződve afelől, hogy erre a kritikai szeretetre nemzeti iránt soha nagyobb
szüksége nem volt a magyarságnak, mint ma, és jaj neki, ha frázisokért és görögtűzért
feláldozza ezt a megmentő és megtartó szeretetet.”
Makkai könyve széles körű visszhangot váltott ki. A helikonisták és a hazai
nyugatosok, ha nem is értettek egyet minden gondolatával, siettek támogatni
azt a szándékát, hogy hidat verjen Ady költészete és a kor vallásos szellemben
nevelt ifjúsága között. A konzervatív hazai körök képviseletében viszont Szász
Károly dühös támadást indított ellene; ezzel ismét kiújult az Ady-vita. Az erdélyi
magyar írók sorra Makkai könyve és Ady költészete mellé állottak. Benedek Elek,
Reményik Sándor és Kuncz Aladár utasította vissza a konzervatív irodalom részéről
érkező vádakat.
A Helikon írói a magukénak vallották Ady költészetét, ragaszkodtak eszméihez.
Ez a ragaszkodás zúdította a fejükre az első vádakat. Berzeviczy Albert a budapesti
Kisfaludy Társaság elnöki székéből támadta őket, György Lajos „destruktív szellemmel”
vádolta mozgalmukat Kristóf György pedig az erdélyi konzervativizmus nevében
ítélkezett a modernebb törekvések felett. A támadások közül az Erdélyben nagyra
becsült Ravasz László püspök írása volt a legfájdalmasabb. Irodalmi skizma
című, már hivatkozott tanulmányában nem is vádolt, inkább aggodalmakat hangoztatott,
a magyar irodalom részekre szakadásától félt. „... ma – írta – már két irodalom
van: az erdélyi és magyarországi. Fokozza a nehézséget, hogy ez a két irodalom
nem egészen homogén, az új nagyobb erővel érvényesül Erdélyben, a régi leszögezi
és konzerválja a magyarországit. Ha mind a kettőnek egyforma volna az alkata:
a krízist önmagukban megoldanák; a különböző súly- és erőviszonyok miatt egyik
távolodik a másiktól, és a szakadás nemcsak térbelivé, de szubsztanciálissá
válhat.” Az „irodalmi skizma” oka szerinte a Nyugat iránt érzett erdélyi vonzalomban
volt keresendő: „Magyarországon – jelentette ki – az új irodalom beleigazodik
az ezeréves fejlődésbe, és az élő múlt hatása alatt lassankint egy hullámvonallá,
kisebb vagy nagyobb jelentőségű epizóddá válik, míg Erdélyben hiányzik ez az
ősi kötőerő, s e miatt túlságosan nagy elhajlással indulhat meg a további fejlődés.”
Ravasz László ezzel a születő nemzetiségi irodalom megítélésében a konzervatív
körök fenntartásait és vádjait vette át.
A transzilvanisták az erdélyi magyar irodalom önállóságát támogatták, ezeket
a vádakat azonban el kellett utasítaniok. Az irodalmi önállóság elve sem jelentette
azt, hogy szakítottak volna az egyetemes magyar művelődés természetes közösségével,
s elvetették volna az anyanyelvi kultúra, a közös hagyomány és a közös fejlődés
szükségszerű meghatározó erejét. Következetesen tettek hitet a magyar irodalom
egysége mellett, utasították el az Adyörökség kirekesztését a költői hagyományok
közül, egyszersmind figyelmeztettek arra, hogy a nemzetiségi irodalom feladatait
csak a nemzetiségi élet szabhatja meg. „Az erdélyi magyar népnek – szögezte
le Makkai Sándor az Erdélyi Helikon 1928-as ankétján – megvannak a maga súlyos
kérdései: ezekre kell felelnünk, s ehhez sablont és klisét nem fogadhatunk el.”
A Helikon írói érezték a történelmi és nemzetiségi sors megkívánta felelősséget,
vállalni akarták a közösség szolgálatát. Ezen túl azonban az egységes magyar
irodalom fogalmában gondolkodtak, mint ahogy ebben gondolkodott a Nyugat s a
Nyugat képviseletében Babits. Természetes dolognak tetszett előttük, hogy a
nemzetiségi irodalom kettős kötésben él: egyszerre kötődik a nemzetiségi élethez,
a szülőhazához és ahhoz az anyanyelvi kultúrához, amelyet a két világháború
között négy ország magyar irodalmának kellett megőriznie és fenntartania.