FÓRUM
Kanonizáció és a „szerzői arc” az 1957 utáni erdélyi magyar irodalom
magyarországi recepciójában
„Félrevezet a kérdés, igaza van-e vagy sem annak, aki értékel egy művet. Sokkal
érdemesebb arra válaszolni, miért, milyen kánonok alapján fogalmaztak meg ilyen
vagy olyan ítéletet.”
(Szegedy-Maszák Mihály)
Az irodalomtörténeti kánonok vizsgálata az irodalomkutatásnak olyan újfajta
megközelítési módjaihoz nyújthat segítséget, amelyek nemcsak az utóbbi évtizedek
monolitikus szemléletű irodalomtörténetének új aspektusaira, de az egész irodalmi
rendszernek új, elméleti és gyakorlati revíziójára tehetnek kísérletet. Tanulmányom
több részre bontható, minthogy elengedhetetlennek tartottam a kánonképzésnek
és a kanonikus jelenségnek néhány alapvető jellemzőjét vázolni, és csak ennek
tükrében, a kánon alakulástörténetének egyik legmerevebb fokozataként vizsgálni
olyan kultikus megközelítésmódokat, amelyek jellemzői a címben említett recepciónak.
Ugyanakkor vázolnom kellett a második világháború utáni magyarországi és erdélyi
irodalmi/irodalompolitikai háttérnek néhány alapvető paraméterét, hogy az utóbbi
évtizedek hatalmi kánonján keresztül próbáljam értelmezni az ilyen megközelítésmódokat.
Az utóbbi évtizedek nemzetközi irodalomtudományának egyik döntő problémájává
a kánonképződés vált. A főbb irodalomelméleti kérdésirányok nem kerülhették
meg, s ha explicit módon nem is, de tárgyalták a kanonizáció elméletének bizonyos
aspektusait. Az alábbiakban – elsősorban e dolgozat szűk keretei miatt – magam
nem fogom a kánonképződés kérdésének aktualitását, irányait és szakirodalmát
több szempont szerint vázolni, két alapkérdést azonban mindenképpen említenem
kell: az egyik maga a kánon problémája, a másik a kanonizáció, azon mezők, irodalmi
diskurzusok, intézmények és társadalom-szegmentumok szerepe, amely révén bármelyik
kánon megnyilvánul. Ennek előfeltételeként egy viszonylag jól körülhatárolható
fogalomrendszerből kell kiindulnunk, annál is inkább, minthogy még a szakirodalom
is hajlamos e divatossá vált szellemi konstrukcióról meglehetősen zavarosan
beszélni. A „kánoni”-fogalomzavart elsősorban a többféle lehetséges kánonfelfogás
miatt kell megemlíteni, amelyek következtében a kánon különböző értelmezése,
megragadása a megfelelő fogalomkészlet hiányában relativizálni látszik minden
olyan törekvést, amely egységes jelenségként próbál leírni különböző olyan irodalomtörténeti
„mozgásokat”, jelenségeket, amelyek kanonikus erővel bírnak. A sokféle értelmezés
alapján azt lehetne állítani, hogy a kánonnak több „fokozata” van, amelyek között
sajnos nem mindig tesznek különbséget, így e fogalom látszik helyettesíteni
egy irányzatot, egy paradigmát vagy akár egy egész népcsoport kulturális örökségét
is.
Tulajdonképpen arról van szó, hogy a kánont tág, kulturális vagy szűk, értelmezői–közösségi
jelentésben használjuk. Minthogy a kánon elsősorban kánoni rangot jelent, illetve
az ilyen rangra emelt, mértékadónak tartott művek összességét, a kánon nem más,
mint adott pillanatban adott értékek (f)elismerése, azaz maga a ránk hagyományozódó
kultúra egy olyan értelemben, ahogyan azt egy bizonyos kor, illetve érdekközösség
meghatározza. Amennyiben a kultúra elsajátítása nyelvtermészetű, a kánon olyan
közös tudást testesít meg, amely lehetővé teszi egy nyelv beszélői számára,
hogy a ránk hagyományozandó hagyományt, mint olyat ismerjük fel, így azt allíthatjuk,
hogy kánon nélkül nem is létezhetünk. A kánon „ismeretek tára és egyben a történelem
megtestesülése”1, a múlt egy továbbélő darabja a jelenben. E tág, kulturális
kánon-koncepció, vagy a „kánon mint nyelv”koncepció2 szembehelyezkedik a kánonnak
azzal az elképzelésével, amely szerint a kánon a saját jogon kanonikus szövegek
listája volna. A kánon mint gondosan összeválogatott szövegek halmaza pedig
igencsak elterjedt nézet a szakirodalomban, amely nyilván más kérdésfeltevéseket
is implikál: melyek e szövegek, hogyan jött létre halmazuk, milyen okok alapján,
s főleg, hogy milyen közös jegyek találhatók az ekként összeválogatott szövegekben.
A kánon mint szövegek listája felfogás mögött persze mindig vannak rendeződvek,
és vannak mértékadó körök, akik e listára, mint a nagy művek korpuszára mértékadóként
tekintenek. A kánon amolyan „díszpéldány-gyűjtemény” (Kálmán C), de semmiképp
sem rögzített lista, hanem adott értelmezői közösségek által kialakított (top)lista
A kánon mint lista, mint szövegek korpusza elképzelés tehát túlmutat önmagán,
valami szövegen kívüli, szöveg fölötti szabályra, hagyományra vagy akár etikai-esztétikai
minőségekre. Ez azértfontos, mert a kánonviták igen gyakran csak listaviták
maradnak, amelyekben a fő vitakérdés az, hogy mennyiben azonos vagy mennyire
különbözik bizonyos szövegek jegyzéke valamely más listától.
A kanonicitásról azt mondhatjuk, hogy értelmezések olyan intézményesült, rögzült
s többé-kevésbé elszigetelt változata, amely maga is kanonikus. Ilyen értelemben
nem beszélhetünk kanonikus szövegekről, minthogy nem a szövegek válnak kanonikussá,
hanem maguk az értelmezések. Ha a kánon változik, megváltozik az értelmezői
előfeltevések egy bizonyos halmaza, ennek megfelelően megváltozik az értékesként
kiválasztott szövegek listája is. A kanonizált értelmezéseket kettős dinamizmus
jellemzi. Aktívak, azaz produktívak olyan értelemben, hogy a bevett, kanonizált
értelmezések megkönnyítik más, hasonló művek értelmezését, s végső soron a kultúra
elsajátítását is lehetővé teszik, másrészt nem produktívak abban az értelemben,
hogy eleve értelmezik, és partikuláris érdekeik szerint elolvassák helyettünk
a műveket.
Bármilyen legyen is egy kánon, nem egy örök érvényű valami, amelynek eredete
és természete kiismerhetetlen volna. Megrögzítettséget sugall ugyan, a klasszikusok
tekintélyelvűségének megfelelően afféle mitológia, amely a változtathatatlanság
és örökérvényűség illúzióját a hatalom különböző eszközeinek igénybevételével
éri el. Éppen ezért lényegéhez tartozik az újraalkotás, a kánonrombolás, az
új legitimációkeresés. Az új kánont felállító mozgalmak, csoportosulások kétségbe
vonják a korábbi értelmezéseket, s új értékrendet, új ideológiát teremtenek,
mégis a kánon elleni támadás gyakran éppoly rituálissá és konvencionálissá válik,
mint hajdan a kánon tisztelete volt. Az egyeduralkodó és tekintélyelvű kánon
elleni harc egyeduralkodóságba és tekintélyelvűségbe torkollik.
Minthogy e dolgozat elsősorban a kánonképződés működésére és körülményeire szeretne
reflektálni, elsősorban azt kell figyelembe vennünk, hogy kik teremtik, változtatják,
és milyen intézmények segítségével alakítják, illetve tartják fenn a kánont.
A kánonképzés és -fenntartás olyan struktúrát igényel, amely önmaga továbbélését
és a hatalom szupremáciájának a fenntartását is biztosítani tudja. Ha R. Barthes
szerint az irodalmat értelmező tevékenység maga az irodalom, akkor ez könnyen
oda vezethet, hogy a „hivatásos” értelmezők (tudósok, irodalmárok, kritikusok)
lesznek az irodalom elsőszámú letéteményesei, amely tulajdonképpen „hivatalos”
irodalom lesz, minthogy ők határozzák meg centrum és periféria aktuális viszonyát
az irodalmi műalkotások szintjén, ők döntik el, hogy valaki bekerül-e vagy sem
a saját értékkategorizációjuk alapján vázolt kritériumok szerint az irodalmi
rendszerbe. A kritikusoknak és literátoroknak elsődleges szerepük van a közvetítésben,
értékítéleteikkel megpróbálják nagymértékben meghatározni a kánon későbbi, „laikus”
közvélemény általi passzív legitimációját. Arról sem szabad elfeledkeznünk,
hogy egyszerre több kánon is létezhet egymás mellett3, ennélfogva többféle irodalomtörténettel
is számolni kell, s hogy az ellenkánont nem szabad pusztán egy egységes oppozíciós
diskurzus megtestesítőjeként szemlélni. Mindazonáltal az irodalmi élet éppen
hatalmon lévő hivatalos /hivatásos résztvevőinek legfőbb feladata éppen abban
áll, hogy az általuk propagált kánon lesz a legjobban dokumentált és a legismertebb
kánon: új nemzedékekre száll át, iskolában tanítják, hivatalos tiszteletre tarthat
igényt, és olyan konvencióhalmazt illetve szövegkorpuszt képvisel, amelynek
ismerete nélkülözhetetlen feltétele az erudíciónak.
A kánont ezért elsősorban rendszerszerűségében kell szemlélnünk: kulturális
intézményekre, értelmező-hitelesítő közösségekre van szüksége értékkoncepciójának,
normarendszerének legitimálásához. A megkülönböztetett tekintéllyel felruházott
művek kiválasztását és értelmezését hatalmi érdekek befolyásolják. A kánonok
és a kulturális intézmények egymást feltételezik, egyrészt ezek a kulturális
intézmények elképzelhetetlenek hatalmi struktúrák nélkül, másrészt a kánonok
tekintélye és állandósága épp ezen intézményektől függ. Az intézmények irányítják
az uralkodó normákat, tehát ők szentesítenek vagy vetnek el ilyen normákat.
Azt kívánják megszabni, hogy ki(k) vagy mely termékek maradjanak meg egy közösség
emlékezetében. Az ilyen funkcióknak elsősorban az oktatási intézmények tesznek
eleget, de ugyanígy a kánont fönntartó intézménynek számítanak még: maguk a
termelők, a kiadók, kritikusok (bármilyenek), folyóiratok, klubok, írócsoportok,
könyvtárak, média és még mások is. Az „irodalmi rendszer változatosságát figyelembe
véve” – írja Even-Zohar – „látható, hogy a különféle intézmények ugyanabban
az időben a rendszer más és más szeletei érdekében működnek. Akkor például,
amikor újítók egy csoportja már elfoglalhatta az irodalmi intézmény középpontját,
iskolák, egyházak és más szervezett társadalmi-kulturális tevékenységek és testületek
még mindig olyan normának vethetik alá magukat, amelyeket egy csoport már nem
fogad el”.4 Minthogy a kultúra intézményei általában a politikai hatalom kezében
vannak, nyilvánvaló – amint azt Hazard Adams is megállapítja –, hogy a: „kulturális
és politikai körülmények befolyásolják egy adott kánon nyitottságának, illetve
zártságának fokát: hatalmi kritériumok változásával változnak maguk a kánonok
is. A hatalom princípiuma diktálja a változást...”5 Az értékelés a kanonizált
értéktudatosítás érdekében állandó befolyás alatt történik. Ez sokszor latens
módon erősíti a kánont, minthogy a befogadók ritkán érzékelik az olyan értékszempontok
kisajátító jellegét, mint amilyeneket mondjuk a tankönyvek terjesztenek. Persze
a „klasszikus” értékek axiomatikus elfogadása szempontjából sokkal nagyobb hatása
van az ilyen módon történő kanonizációnak, mint a közvetítők általi kritikusi
vagy értelmezői eljárásoknak. Mégis ők a kánon érték- és normarendszerének a
megalapozói, míg a tankönyvek, könyvtárak már egy második szintű, időben későbbi,
de nyilván szélesebb kanonizációt képviselnek.
Az irodalmi kanonizáció szociális-intézményes szerkezetének nemcsak hatalmi
aspektusú vonatkozásai vannak. Az irodalom többé-kevésbé önmagát is kanonizálja,
minthogy bizonyos poétikai eljárások, témák, formák óhatatlanul befolyásolják
a kortárs szövegek szerzőit és olvasóit egyaránt. Az ilyen entitások változatlan
megőrzése és folyamatos jelenvalóvá tétele a kánoni szöveggondozás, míg a „megfelelő”
kommentárok, „helyes” olvasatok a kánoni értelemgondozás megnyilatkozásai. Az
alapvető kanonizáló eljárások közül a „szerző elve” és a „szerzői névaláírás”
szintén beléphet a szöveggondozás műveletébe.6 A nem fikciós, önéletrajzi jellegű
könyvek, naplók, a metatextuális megnyilatkozások már nemcsak a vizsgált szövegek
vagy szövegen belüli sajátosságok (poétikai jegyek, műfaji szabályok stb.) értéktételezésére,
s mint ilyen továbbadására figyelnek, de szerzői nevek, szerzőlisták kanonizációjában
érdekeltek.
Even-Zohar írja egy helyen, hogy „a kanonikusság nem inherens jegye a szövegi
tevékenységnek”, így valószínűleg leszögezhető, hogy maga a szöveg semmilyen
módon nem viseli magán a kánonba tartozás jegyét. Egy írás a hatalmi értelmező
közösségben válik „műalkotássá”, mert ez a közösség birtokolja azt a diszkurzív
teret, amelyben a kánonalkotás folyik. Ahogyan Kálmán C. György írja: „A kanonicitás
értelmezés dolga meg intézményeké, közösségeké, hatalmi viszonyoké, hagyományoké,
és így tovább, de semmiképpen sem adott jellegzetessége bármilyen szövegnek.”7Tehát
egy kánon szempontjából történetileg azt kell vizsgálnunk, hogy egy mű hogyan
keletkezett, terjedt el, és főleg, hogy hogyan teremtették, olvasták, illetve
tanították újra. Irodalomtörténeteinknek nemcsak azt kellene megkérdezniük,
hogy mit olvassunk, de azt is, hogy ki olvas, ki(k) írnak, milyen társadalmi
rétegnek, milyen műfajban és azt is, hogy milyen hatással.8
Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a kánonok alakulástörténete bizonyos mértékben
az irodalomértés története is, a kanonizáció az időbeniség megszüntetője a kultúra
részévé integrálás műveletével együtt. Történeti alakulásrendjében minden kánon
minta, értékalakzat, olvasási elvárás és továbbírási kényszer, funkcióit tekintve
pedig – S. J. Schmidt nyomán9 –: keret (mint az ismeretszerzés alapfeltétele),
cselekvési szabály (törvények, konvenciók, eljárások) és értékorientáció (norma).
*
Dolgozatomnak ez a része olyan magyar irodalomtörténeti kánont tárgyal, amely
meghatározta az utóbbi negyven év magyar irodalmának értékrendjét, kisajátította
az irodalmi diskurzusokat és a kánonokra jellemző kettős időirányultságnak megfelelően,
amellett, hogy újraalkotta a múltat, és szelektív emlékezettel saját érdekeinek
megfelelő új irodalomtörténetet teremtett, a jövő számára is bizonyos formális
keretet, mintát, értékrendet kívánt nyújtani. Minthogy ezáltal megszabta az
értelmezési stratégiákat, nagymértékben befolyásolta a határon túli magyar irodalmi
diskurzusokat is azok magyarországi recepciója által, és sok esetben a mai napig
érvényesülő monolitikus értéklátást határozott meg. Az alábbiakban a „népnemzeti”ként
definiált kánon struktúráján keresztül próbálom meg felvázolni – egy jövőbeni
gyakorlati kutatás számára – azokat a kanonizációs aspektusokat, amelyek az
erdélyi irodalom10 valós értékei helyett sokszor csak az őket elfedő ideológiát,
illetve a szerzők körül kialakított mítoszt állította előtérbe a magyarországi
recepcióban.
Bármilyen kánonképződés tanulmányozása oksági folyamatokkal, előzményekkel és
következményekkel való foglalkozást is szükségessé tesz. Mint már említettük,
a kánon nem függetlenedhet az adott kor hatalmi struktúrájától és ideológiai
előterétől. A második világháborút követő hatalmi diskurzusokra az irodalom
terén is hatványozottan érvényes ez a megállapítás. A hatalomváltás után ugyanis
fokozatosan újraértékelték az esztétikai értékszempontokat a marxista-realista
és népnemzeti ideológiáknak megfelelően. Köztudott, hogy a realizmuskoncepció
az irodalmi műalkotások létrehozásának kizárólagos feltétele lett, s ezáltal
az esztétikai jelek valósághoz való viszonyát is a puszta eszközfunkcióra redukálta.
Az ábrázolás „tartalmi helyességének” fő irányvonalával az irodalompolitika
drasztikusan szólt bele az irodalom öntörvényű interakciójába.11 Az irodalompolitikai
helyzet nagyjából hasonló volt Erdélyben is. A hatalomváltás után olyan baloldali
elkötelezettségű irodalmárréteg jutott hatalmi pozícióba, amelyik elutasított
minden „nem osztály jellegű” irodalmat. Gaál Gábor rendíthetetlenül hirdette
hatalmi helyzetéből a „tiszta osztályvonal” irodalmát, amelyet Nagy István termelési
regényei erősítettek. Az egykori helikoni vonal megszűnt, és majd csak a hatvanas
évek derekára/végére, egy viszonylagos rövid enyhülést követően értékelik újra
a tabunak számító írókat, mint Dsida, Áprily vagy Karácsony Benő. A realizmusdogmák
pedig jóformán csak az első Forrás-nemzedék megjelenésével, a sztálinista korszak
után enyhülnek, egy olyan reformkommunizmus – akkoriban: „alkotó marxizmus”–
jegyében, amelyet az új és már elég jó visszhangú generáció kezdeményez. Ezért
a tanulmányom címében szereplő évszám csak jelzésértékű, irányzékot ad, ugyanis
a tárgyalt hatalmi diskurzus(ok) szemléletvilágának megalapozhatósága nagyjából
ekkortól eredeztethető. A hatvanas évek politikai enyhülése ugyanis, bár nagy
különbségekkel, de fellendülő irodalmi életet eredményezett Magyarországon és
Erdélyben egyaránt, ennek pedig talán az egyik legfontosabb aspektusa az volt,
hogy az eddig kényszerűségből elzárt, és immár külön irodalmakként kezelt kortárs
magyar irodalmak megkezdhették a hiánypótlásokat, egyáltalán megvolt a lehetőség
az egymás iránti tájékozódásnak, az eszmecserének, az értékek számbavételének.
A többszörösen fonák, deformált értéktudatú helyzet még messze távol állt attól,
hogy konszolidációnak nevezhetnénk, mindenesetre a dogmatikus irodalompolitika,
mely a szellemi vezetés „megreformálásán” munkálkodott, enyhülni látszott, s
még a hatvanas évek előtti torzulások felszámolására is kísérletet tett. Valamelyest
fellendülhetett az irodalomkutatás, 1957-től újraindult a Korunk, s a nemzetiségpolitikai
engedmények hatására új intézmények (pl. Kriterion) születhettek. Mindemellett
a viszonylagos alkotómunkai feltételek megteremtésével nagyobb kilátás nyílt
különböző irodalmi irányzatok, elsősorban a magyarországi diskurzusok felé.
A hivatalos irodalom mellett szórványosan olyan munkák (sokszor csak rövidke
tanulmányok vagy éppen műfordítások) is napvilágot láthattak, amelyekben már
érzékelhető volt a poétikai szemléletváltás és a kételkedés a politikai elkötelezettség
felülről irányított formáiban. 1957 lezárt egy sematizmussal és irodalmi prófétizmussal
jellemezhető korszakot, és – elsősorban magyarországi viszonylatokban - tartalmazta
a kibontakozás lehetőségeit is.
Romániában, a magyar irodalmi diskurzus a hatvanas évektől sérelmei orvoslására
próbálta felhasználni a marxista irodalomfelfogást. A kisebbségi diskurzusok
eleinte éppúgy eszmei és esztétikai alapkövetelménnyé tették a valóságábrázolást,
a valóság visszatükrözését, mint a szocialista realizmus, még ha a kétféle valóságkép
között óriási különbségek is voltak. Az uralmi helyzetben lévő marxizmushoz
nemzeti – mint nemzetiségi – eszmék kezdtek csatlakozni. A népi-realista és
a kollektív eszmék pedig, egy különös nemzetiségi keretbe foglalva művészetidegen
normarendszerbe kényszerítették az irodalmat. Míg a marxista irány az irodalomtudománytól
megkövetelte, hogy a maga integrált elbeszélése nyelvén megalapozza az előzetesen
megállapított összefüggéseket, egy másik szinten, de ezen a rendszeren belül,
a népnemzeti kánon ugyanilyen dogmatizmussal vallotta, hogy csak az irodalom
teljesítheti nemzeti hivatását, a közösségi gondok megoldását és a társadalmi
szolgálatot.
Maga az irodalom társadalmi funkciója nemcsak hogy az őt megilletőnél hangsúlyosabb
figyelmet kapott a hatvanas évek végétől megjelenő irodalomtörténetekben és
a kritika gyakorlatában, de teljesen ki is sajátította azokat. Az új irodalmiság
szempontjai számára a nemzeti karakter, az anyanyelv és a közösség-reprezentáció
vált meghatározóvá. A képviseleti attitűdöknek nyilvánvalóan más volt az alapja
Erdélyben, ahol a társadalmi funkció általában etnikai elkötelezettségben öltött
testet, és az esztétikailag dekódolt üzenet elemei konkrét társadalmi hatóerőkké
kívántak és tudtak válni. Mégis, az ilyen szcenírozásban testet öltő nemzeti
kánon esetében – még ha jóval hosszabb folyamat következményeként is – elkerülhetetlenné
vált a kánon fokozatos megmerevedése, mert idővel az irodalmi kommunikáció alapvető
esztétikai tartalmait ezek a járulékos komponensek nem pusztán tágították, gazdagították,
de torz értékkoncepció szerint teljesen ki is sajátították. Végsősorban ez lett
az alapja a hetvenes években már egyre nyilvánvalóbbá váló emotív nivellációnak,
amely a magyarországi és erdélyi irodalom recepciója közt mutatkozott, és a
kritikai diskurzusokban különböző értékrendeket legitimált. A hetvenes évekre
ugyanis Magyarországon viszonylagosan működött az irodalomnak az a diskurzusrendje,
amelyben a véleménykülönbségek illetve magáról az irodalomról szóló viták is
helyet kaptak. A Kádár-rendszer folytatta ugyan az irodalom politikai befolyásolását,
és a hetvenes évekre újra fokozódott a represszió, a kultúrpolitikai offenzíva
már nem tudta feltartóztatni az elméleti tájékozódás expanzióját. Tulajdonképpen
ez az időszak az irodalmi kereteken belüli diskurzuspluralizálódásnak és az
erdélyi irodalom felé fordulásnak az együttes korszaka. A népnemzeti kánon,
valamint a kisebbségi magyar irodalmak fogadtatása szempontjából elsődlegesen
fontos ez a kettős elmozdulás.
A hetvenes évek Magyarországán olyan új kritikai diskurzusok lépnek előtérbe,
amelyek érdeklődési iránya elsősorban a megújuló prózairodalom felé fordul.
Ennek legfőbb oka az, hogy az említett időszakban kiemelkedően jelentős művek
jelennek meg12 egy olyan kultúrpolitikai térben, amelyben már nyilvánvaló az
ideologikus előfeltevésekre épülő, realista karakterű irodalom lassú kimerülése.
A kritika erős megújulásra kényszerült, saját szótárait, érvkészletét kellett
megújítania. A hatalmi kánon persze, amenynyiben nem akart egyközpontúságáról
lemondani és a feltörekvő új diskurzusoknak teret engedni, kénytelen volt új
legitimációs bázist keresni. A primitív történetfilozófiai sémát elveszítve
nem volt többé biztonságos elméleti támpontja, s. mint Veres András írja: „Az
egyközpontúság fenntartásában érdekelt magyar irodalompolitikának éppen az okozta
a legnagyobb fejtörést a hetvenes években, hogy bár felismerte a változtatás
szükségszerűségét, úgy akarta megvalósítani, hogy közben ne veszítse el a hegemón
pozícióját. Ám azt kellett tapasztalnia, hogy ha enged, nincs megállás a »lejtőn«.”13
A fokozatosan megmerevedő kánon érvényben volt ugyan, de egyre kevesebben érezték
magukénak. Egyre nyilvánvalóbb lett a hivatalosság és az irodalmi élet értékorientációs
különbsége, s hallgatólagosan ugyan, de már az oktatás különböző fórumain is
létezhettek ún. „magánrangsorok”. Mindez azt mutatja, hogy a magyarországi struktúrák
szintjén jelentős mértékben enyhült a korábbi diktatórikus magatartásforma,
újfajta hangoltságú irodalomértelmezések születhettek, sőt a nyolcvanas évekre
ezek bekerülhettek a gimnáziumi reformtankönyvekbe is. Erdélyre vonatkozólag
viszont mindez nem mondható el, hisz leszámítva talán hat-hét évet, konszolidációnak
eufemizált periódus se nagyon volt, sőt ekkor kezdődtek a diktatúra legsötétebb
évei. Bármennyire is abszurd, ez a helyzet mintegy igazolta a közösségi sorsvállalás
irodalmát, és elhallgattatott minden olyan észérvet, amely szerint a társadalmi
és írói szerepkör csak annyiban összeegyeztethető, amennyiben az előbbi nem
eredményez teljes megideologizáltságot.
A perifériára mozdulás elkerülése végett és a hatalmi pozíció újbóli megszilárdítása
érdekében fordult a népnemzeti irodalompolitika a „hirtelen” felfedezett, valóban
méltatlanul elfeledett nemzetiségi irodalmak felé, amelyeket aztán „tiszta forrás”-ként,
saját érdekeinek megfelelően kívánt kamatoztatni. A hagyományos törekvések erdélyi
továbbélésében, a szülőföld
ábrázoló, kisebbségi sorsfaggató és elkötelezett irodalmi retorika erdélyi megszilárdításában
nagy szerepe volt a magyarországi fogadtatásnak, a visszhangnak. A romániai
magyar irodalmi életet ilyenképpen nagymértékben az anyaországi hatalmi kánon
határozta meg, fáziskésés jellemezte, ennek következtében pedig nem vette észre,
hogy a „rábízott” értékkonzervativizmus egyben végleges leszakadást is jelenthet
a nemzetköziségtől és az új magyarországi diskurzusoktól is. A nemzeti(ségi)
kánon asszertórikus frazeológiája egy ugyanolyan merev ideológiát testesített
meg, mint a marxista, és társadalompolitológiai értékorientációt kívánt érvényesítem
az irodalomban is. Irodalompolitikai kereteken belül mozgott, tehát egy hatalmon
belüli ellenzékiséget képviselt, amikor a kisebbségek jogaiért emelt szót. Ésszerű
ezen a ponton különbséget tennünk a feltétel nélküli autoritás és a sokkal korlátozottabb
jellegű hatalom között, mint amilyen például az irodalom hivatalosságait megilleti.
A kánoniság szempontjából ugyanakkor valószínű, hogy ezek az eltérések csak
fokozatokban különböznek, olyanynyira, hogy bizonyos irodalomszemléletek, amennyiben
ellenzékiséget képviselnek egy nagyobb hatalmi struktúrán belül – vagy éppen
már ennek a puszta ténye miatt is –, széles népszerűségre, ezáltal hatalomra
tehetnek szert. Az ideológiájuk pedig, amely mentén valós vagy látszólagos ellenzékiségük
manifesztálódik – noha ez többé-kevésbé a hatalom intézményes keretein belül
megy végbe –, ugyanúgy kisajátító és egyeduralmi lesz. A dolgok politikai kimondásának
kényszere természetes igénye volt a korlátozott nyilvánosságnak, a magyarországi
politikai hatalom éppen ennek az igénynek részleges kiszolgálásával igyekezett
megerősíteni a maga legitimációját. Az irodalmi recepció az erdélyi irodalmat
csupán mint kisebbségi elkötelezettségű, értékmentő, anyanyelvápoló irodalmat,
a művészt pedig mint a közösség exponensét akarta bemutatni.
A kisebbségi ideológia ilyenszerű jelenségét rendszerszerűségében, öszszetettségében
kell szemlélnünk. Egyrészt már megvoltak a „gyökerei” Erdélyben, és a diktatórikus
politikai rendszer legitimációs bázist nyújtott jelenlétére, másrészt az anyaországi
hivatalos irodalmi recepció sematikusan általánosító képének alapelemévé vált,
amely aztán elvárás szinten hatott vissza az erdélyi magyar irodalmi életre.
Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy míg a két világháború közt, a kialakult
sajátos erdélyi kánon magyarországi elismertetése nemcsak, hogy nem volt zökkenőmentes,
de az Erdélyi Helikon köré tömörülő írónemzedék nem kevés erőfeszítésébe is
került, addig a tárgyalt korszakban, az immár romániai magyar irodalom „felfedezése”,
sajátosságainak legitimálása és beemelése az összmagyar irodalomba, a népnemzeti
uralkodó diskurzus oldaláról indult meg. Az erdélyi irodalom kortárs vetületei
iránt érdeklődők is gyakran a transzilvanista hagyományból és az akkori erdélyi
irodalom történeti sajátosságaiból indultak ki. A tájékozatlanság és az érzelmi
vetület lett az alapja annak a kezdeti recepciónak, amely legtöbbször, túl az
udvariasságokon is, megmaradt a tájékoztatás, a híradás szintjén.
Valószínű, hogy a húszas évek transzilvanista hagyományában keresendők azok
az írói „arcvonások”, jellegzetességek, amelyek képviseleti és pedagógiai eszményeknek
alárendelve a művészi törekvéseket, az erdélyi alkotói öntudatnak olyan vonást
kölcsönöztek, melyek hosszú időre meghatározták az érvényes írói/költői attitűdök
mibenlétét. Erdélyben a represszió fokozódásával már-már kötelezővé vált a kisebbségi
elkötelezettségű irodalom. Az az irodalmárréteg, mely hatalmi pozícióban volt
Erdélyben, nemcsak megdorgálta, de meg is vonta a cselekvés lehetőségeit az
olyan szerzőktől, akik az antiindividualitás szabadságát nem feltétlenül rendelték
alá a „közösségi én” javára döntő irány meglehetősen szűk gondolati horizontjának.14
A sorsközösségi irodalom ideológiai kánon szerepét öltötte, s mint minden ideológia,
hatalmi befolyás alatt tartotta az irodalmi rendszert, s annak egyik tárgyát
kiemelve, a többihez képest fontosabbá nyilvánítva, exteriorizált, abszolút
tárggyá avatta. A sajátos módon kanonizált értelmiségi léttől olyan szerepkört
követelt, amely elsődlegesen a helyi, kollektív értékek tematizálását, a nemzetiségi
képviselet nevében vállalta. A „népi mandátummal” rendelkezők, éppoly hatalmi
módszerekkel száműzték az irodalmi közéletből az értelmiségi messianizmussal
szemben az autonóm művész kritikusi magatartását választók műveit, mint ahogy
azt egyébként a hatalmi cenzúra tette a saját ideológiájára „veszélyes” (élet)művekkel.
Igaza lehet Láng Zsoltnak, amikor az irodalomban is „bolseviki beállítottság”-ról
beszél.15 Az olyan életművek, mint a Dsida Jenőé, Szilágyi Domokosé vagy a Székely
Jánosé, sem az erdélyi értékelésekben, sem pedig a magyarországi recepcióban
nem kaphattak akkora hangsúlyt, amekkorát a „sajátosság méltósága”-nak „esztétikai”
megjelenítését részben, vagy teljesen fölvállalók. A recepcióbeli névsor és
az arányok is ennek megfelelően alakultak, sőt még a felnövő Forrás-nemzedékek
műveinek fogadtatását is az a kritikai diskurzus jellemezte, amely a saját elváráshorizontnak
való megfelel(tet)és szerint válogatott és értékelt az életművekben. Ugyanakkor
a magyarországi képviseleti diskurzusok erdélyi irodalommal való foglalkozásának
és a recepció alakulásának olyan érzelmi-pszichológiai vetületei is vannak,
amelyeket lehetetlen figyelmen kívül hagyni. A kánonba tartozó művek, melyek
az említett ideológiát – ha pusztán nyelvi fondorlatban, allegóriában is – felvállalták,
csoportösszetartó totemként működtek. Ez feltűnően érvényesült akkor, amikor
a szöveget adaptálták, és alkalom nyílt arra, hogy a színházi előadáson vagy
film levetítésekor sokan egyszerre éljék meg azt az azonosulás-élményt, amit
a szöveg lehetővé tett. Amint Cs. Gyímesi Eva is rámutat: „Azok a művek vagy
életművek, melyek ideológiát hordozhattak pusztán azzal is, ha bennük a mi-tudat
kifejeződött, olyan összetartó erővé váltak, mintha a betiltott nemzeti szimbólumokat
helyettesítenék. Ezért az esztétikai élmény személyes átéléséhez többnyire hozzáadódott
a - más módon ki nem fejezhető – kollektív összetartozás érzése, ami a rendszeres
elfojtás következtében egy katarzissal is felért. Az ily módon kiváltott élmény
ideológiai értéke sok esetben nagyobb hatású volt, mint a mű önértéke, vagyis
az, aminek a kisebbségi helyzettől függetlenül is érvényesnek kellett lennie:
az esztétikum.”16 Így némileg érthető, hogy miért kanonizált az irodalmi köztudat
elsősorban ilyen, ideologikummal telített műveket, és hogy miért tulajdoníthattak
műalkotás rangot a mi-tudatot kifejező és valamilyen formában politikai ellendiskurzusnak
számító, ám alig formált szövegeknek is. Minthogy a diktatúra alatt, jóformán
az irodalom volt az egyetlen eszköz arra, hogy az erdélyi magyarság identitástudatát
kifejezze, a magyarországi kritikák is mindent alárendeltek e közösségi sorsvállalásnak.
Ugyanakkor ez szorosan kapcsolódik ahhoz a fentebbi állításunkhoz, hogy az érzelmi
hatvány és az udvariasság – erdélyi viszonylatban – ugyanúgy meghatározta a
magyarországi recepciót akkor is, amikor már új, potens diskurzusok kezdték
meghatározni az anyaországi irodalomfelfogást, ám ezek is legitimként fogadták
el azt az ideológiai hátteret, amelyet a „képviseleti és sorsközösségi” irodalom
szlogenjeivel a népnemzeti kánon a romániai magyar irodalomra „hagyományozott”.
Minthogy minden irodalomtörténeti kánonnak lényegéhez tartozik az értelmezés,
a kritika és a népszerűsítés, a hivatásosak, az irodalomról szólni kívánók saját
viszonyukat is meg kell hogy határozzák tárgyukhoz: az irodalomhoz, a szerzőhöz,
annak személyéhez illetve szerepéhez. Csakhogy a tárgy, amellyel szembekerülnek,
annak révén, hogy megbecsült szférában keletkezett, annak révén, hogy széles
rétegek által értékesnek minősíttetett – vagy eleve, mert ilyen értékelés reményében
van róla szó –, tiszteletet ébreszt a róla nyilatkozókban. A tisztelet pedig,
sokszor az azonos oldalon állás, az egy kánonbeli lét, az „állandó közelség”
vagy az érzelmi töltet miatt is megilletődéssel jár együtt, és nemcsak elfogultságba,
de rajongásba is átcsaphat. Így a sokszor tényszerűnek szánt leírás is dicsőítéssé,
akár hódolattá válhat. Margócsy István figyelmeztet: „... a nagyság, jelentős
szerep és nagyszabású teljesítmény sem követelheti meg, hogy a tárgy kikerüljön
a racionális elemzés hatálya alól, az elismerés nem szüntetheti meg az analitikus
leírás igényét, az összehasonlító értékelés érvényét.”17 Föltehető persze a
kérdés: melyik kánon vagy melyik irodalmár tudja teljes mértékben kivonni magát
érzelmi töltetek, kultikus képzetkörök hatása alól? A kánoni elevedetermináltság,
melyet a dolgozatom elején említettem, azt is jelenti, hogy még a racionális,
kultusz-ellenes kritika is legfeljebb csak törekedhet a teljesen objektív leírásra:
önmaga helyzetét akkor látja tisztán, ha állandó korlátozottságára képes reflektálni.
A tárgyalt korszak ideologikus alakzatainak viszonylatában ez még inkább hangsúlyozza
az ideológiakritikával kapcsolatos elvi elvárásaink problematikus voltát, minthogy
az ilyen irányultság nem viszonyulhat oly módon az ideológiához, hogy azt valós
társadalomontológiai összefüggéseiből kiszakítottan jelenítse meg. Az értékelések
értékelése és egyáltalán mindenfajta kritika, beleértve annak kategoriális és
módszertani tisztaságra törekvő elméleti változatait is, legfeljebb csak jogosult
lehet, teljes mértékben objektív és elkötelezetlen aligha.
Érvényesítve mindezt a tárgyalt korszak „kritikai” megnyilatkozásaira, valamint
saját konklúzióinkra egyaránt, az alábbiakban a kisebbségi irodalmak intézményes
recepciójának olyan kultikus beállításmódjaira és szemléleti buktatóira szeretnénk
még figyelmeztetni, amelyet a tárgyalt témakörben, egyetlen jövőbeni alapos
vizsgálat sem hagyhat figyelmen kívül.
Minden kánonkutatásnak fel kell mérnie azt a nyelvet, amelyet a metakanonikus
szövegek használnak, értelmezéseik, értékpreferanciáik rejtett előfeltevéseivel,
politikai, ideológiai vagy személyes indokaival együtt. Egy kánon fejlődéstörténetét
vizsgálva szemügyre kell vennünk sajátos szertartásrendjét, nyelvi/ retorikai
jellegzetességeit, intézményesedését és társadalmi hatásait, tehát a kanonizációnak
olyan sajátos formáját, amely az elismertségen túl társadalmi-szocializációs,
sőt pszichológiai hátterének a motivációs töltetén is alapszik. A kanonizáció
során szerző és életműve egyaránt részesül kivételes bánásmódban, ennek megfelelően
feltétlen védelem és magasztalás jellemzi. A művészt általában valamiféle kultikus
tér övezi, s hallgatólagos közmegegyezéssel kell megküzdenie annak, aki „profán”
kritikával akarja illetni. A kanonizáció ilyen extrém eseteiben a retorikai
nyelvezet olyan kijelentésekben ölt testet, melyeket sem bizonyítani, sem cáfolni
nem lehet, mert részletes tapasztalati ellenőrzésre nincs lehetőség.18 Ennélfogva
az ilyen művészi presztízs egyfajta lezártságot, hozzáférhetetlenséget is jelent,
a hatványozott érzelmiségű magasztalás a presztízs és tabu összefüggéseire is
rávilágít, minthogy nemcsak véd, de az elszigeteléshez is besegít. A kánoni
mitizálás általában oly messzire megy, hogy műalkotásokat is pusztán a szerzői
név alapján ítélik meg. Ahogy Hauser Arnold is rámutatott: „A név mércéül szolgál
a kiállítás katalógusában vagy a műsorfüzetben, és ha történetesen más nevét
írnák ki, mint kellene, a kiállítás vagy a koncert látogatója köztudottan inkább
hisz annak, amit olvas, mint annak, amit lát vagy hall.”19
Az erdélyi irodalommal kapcsolatos kultikus beállítottságra – melyet a vizsgált
kánon a kezdetektől fogva propagált – is jellemző, hogy a recepció pozitív végkicsengése
az abszolutizált hős személyének, és nem annyira a műalkotásnak szólt, vagy
amennyiben mégis, azt nem tudták függetleníteni a nyelvet őrző, ápoló és az
egész kisebbségi magyarságot képviselő és védő szerző alakjától. A szempontokat
ilyenkor attól függően határozták meg, hogy az interpretáció az irodalmi kommunikáció
mely tényezőjét és milyen mértékben tematizálja. Így poétikai megoldások, motívumrendszerek
és szövegstruktúra helyett elsősorban eszmék, társadalmi-történeti tények, életvezetési
minták és írói modellek hangsúlyozódtak. A recepcióban így olyan nyelvhasználati
mód érvényesült, amelynek az elsődleges rendeltetése az lett, hogy egy mű szemügyre
vételekor, egy közös vagy annak szánt meggyőződés lélektani hitelességét igyekezzen
valamely tényleírásnak látszó, de ízig-vérig metaforikus állítással sugallni.
A kritikai nyelvhasználatot a kultikus-metaforikus nyelvhasználat és a gyakori
szuperlatívuszok retorikája váltotta fel.
A kánonképződést döntően befolyásoló előfeltevés- és elvárásrendszerek mindig
előre megalkotják az interpretáció terét, így az irodalmi kritika szükségszerűen
kánon-kommentárrá válik. A népnemzeti kánon ideologikus elvárásai a művészre
is vonatkoztak, sőt mítoszteremtés esetén elsősorban őrá. A tárgyalt periódus
hatalmi irányzatának irodalom-felfogására jellemző volt a tablókészítés, az
az alkotási technika, amely kihasznált minden esélyt a nagy elvárásokkal terhelt
művészarc kialakítására. Olyan arc képét kellett a műben, a mű mögött megmutatnia,
amelyet (m)értékadónak, mintának szánt. A maszkkészítés nemcsak a művészre,
de az oeuvre egészére jellemző volt, életmű és szerzője halhatatlanságát igyekezett
legitimálni oly mérték
ben, hogy tárgyát abszolutizálva sok esetben mentes volt minden valós kritikai
megnyilatkozástól.
Cs. Gyímesi Éva jegyzi meg, hogy „... a kisebbségi létben nem alakulhatott ki
olyan kritikai élet, amely – ha egészséges – természetéhez tartozik a tapintatlanság:
hogy a kritikus nincs tekintettel a körülményekre, nem keres külső mentséget
arra, ha egy adott mű rossz, ha valamely mélyen tisztelt szerző sikerületlen
könyvet ad ki a kezéből, hanem a helyzettől némiképp független értékítéletekre
vállalkozik.”20 A művek megjelenésével és bemutatásával egyidejű kritikai fogadtatást
alapvetően az határozta meg, hogy a kánonnak megfelelően, a romániai diktatúra
társadalmi-történeti kontextusában kellett elhelyeznie a műveket. Így válik
érthetővé – ahogyan Lázok János Sütő András drámáival kapcsolatban fogalmaz
–, hogy a „hatalmi problematikát a kritika jórészt allegorikusan értelmezte,
a romániai magyar kisebbség jogfosztott helyzetére közvetlenül reflektáló ideológiai-politikai
üzenetként fogta fel. Ez az allegorikus megközelítés – a társadalmi-politikai
helyzet közvetlen adottságaiba beleragadva – ideologikusan egyenirányított értelmezéseket
generált.”21
Ezek az ideologikusan egyenirányított értelmezések kisajátítottan meghatározó
befogadói attitűdöket vártak el, minthogy az érintett közösség minden tagjára
általános érvényességet követeltek. A kritika rituális szerepét így beavatás,
intézményesülés, mitizálódás sorrendben írhatjuk le. A kritikákban megjelenített
„szerzői arc” az intézményesített szertartások és a szemléletformáló, stilizált
nyelvezet mind a legendaképző törekvéseket erősítették. Az általuk képviselt
képzetkör olyan rendszert alkot, amelyek rendkívüli erővel hatottak vissza az
irodalomról való gondolkodás jellegére, a befogadói attitűdökre, még akkor is,
ha mellettük szakmailag igényes, objektív szövegértékelések is születtek. Ezért
vált lehetségessé az, hogy művek önértéke mellett/helyett a kánoni rangsorolásban
az írói-közéleti szerep körüli képzetkör kapott nagyobb hangsúlyt. A már említett
Sütő Andrással kapcsolatban, Bertha Zoltán is belátja „... hogy a magyarországi
köztudat felületesen tájékozott része a hetvenes évek elejétől sokáig szinte
csak ővele tudta azonosítani az erdélyi magyar irodalmat.”22 – Tegyük hozzá:
egyoldalú (el)ismertségében nem kis mértékben közéleti szerepvállalása is szerepet
játszott.
A kultikusnak nevezhető jelenségcsoportok mellett, olyan más rituálisnak nevezhető
tevékenységek és események (évfordulók, díjkiosztások, antológiák, különszámok,
monográfiák megjelenése stb.) is befolyásolják a recepciót, amelyekre e tanulmányban
nincs mód kitérni, ugyanúgy, ahogy a tankönyvbeli szereplésre sem, amely általában
a legmeghatározóbb tényezője a kánon széles körű elfogadtatásának illetve fenntartásának.
A teoretikus vizsgálatok terén ezekre új elemzések, más előtanulmányok során
lenne érdemes kitérni, ahogyan feldolgozást érdemelne szerzők közéleti és irodalmi
tevékenységeinek, címeinek, rangjainak, kitüntetéseinek az összevetése is.
Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy, bár a hetvenes évektől egyre több erdélyi
irodalommal foglalkozó kézikönyv jelent meg, az olvasóközönség csak a hatalmi
kánon által képviselt diskurzust és értékrendet ismer(het)te meg és fogad(hat)ta
el legitimként, mint tulajdonképpeni erdélyi irodalmat. Az elmúlt évtizedek
magyarországi recepciója olyan értelemben mindenképp értékes és elismerésre
méltó, hogy hiányt pótolva többé-kevésbé pontos tájékoztatást igyekezett adni
arról, hogy mi is történik a kortárs erdélyi irodalomban. Ebből a szempontból
óriási érdemeik vannak azoknak a szerzőknek23, akik a határon túli magyar irodalmak
felé is fordultak, az ottani irodalmi élettel, helyzettel tanulmányokban, kézikönyvekben
foglalkoztak. Másrészt – a dolgozatban említett összetett okok miatt – a recepció
olyan egyoldalú képet generált, mintha a kisebbségi kortárs irodalom nem lenne
más, mint kisebbségi problematikát tárgyaló irodalom. Az ilyen, kritikai éltől
mentes, kitüntető dédelgetés – legyen végre világos – inkább infantilizál, mintsem
ad érdemszerű, kritikai rangot. A tárgyalt korszak életművei sokkal értékesebbek,
mintsem el lehetne/kellene fedni őket a recepcióban meghonosodott mítosszal.
E tanulmány célja sem volt más, mint az eddigi alapfelvetésekre való rákérdezés,
tudván, hogy a jó kérdésfölvetés nemcsak elgondolkodtat, de vissza is riaszt
az egyszerű megoldásoktól.
BOKA LÁSZLÓ
1. Szegedy-Maszák Mihály: A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern
korban. In: Minta a szőnyegen. Balassi, Bp., 1995, 77.
2. ld. Kálmán C. György: A kis népek kánonjainak vizsgálata. Helikon, 1998/3.
3. Amennyiben a kanonicitást valamely közvetítő intézmény (könyvtár, könyvkiadás
stb.) szerint próbálnánk felmérni, valószínűleg arra a következtetésre jutnánk,
hogy az emígy kapott lista részben vagy egészében eltér például a tantervekbeli
listáktól s legfőképp a ‘hivatalos’ irodalom listáitól, a népszerű irodalom
regiszteréhez tartozik, és inkább a tömegek kánonját mintsem a ‘magas’ kánont,
a profik rétegének kánonját tükrözi.
4. Itamar Even-Zohar: Rendszerelvű irodalomtudomány. Helikon, 1995/4, 460.
5. Hazard Adams: Canons: Literary Criteria/Power Criteria. Critical Inquiery.
1988/summer 754.
6. ld. Kulcsár-Szabó Zoltán: Irodalom/ történeti/kánon(ok). In: Szövegek között.
JATE Btk. Szeged, 1996. 18, illetve a kánoniság intertextuális hátteréről: uő.:
Intertextualitás: létmód és/vagy funkció. Irodalomtörténet 1995, 495–541.
7. Kálmán C. György: i. m. 257.
8. John Guillory szerint, ha listát készítenénk a nemzetközi kánonban szereplő
alkotókról, meglepően kevés női, színes bőrű vagy alacsony származású szerzőt
találnánk. Ld.: Guillory: Canon. In: Critical Terms for Literary Study. University
of Chicago Press. Chicago, 1990.
9. Idézi Kulcsár-Szabó Zoltán i. m.
10. Szándékosan nem térek ki a dolgozatomban az erdélyi magyar irodalom, mint
olyan, létjogosultságának a kérdésére, azaz a magyar irodalom egységes, illetve
„kétséges” voltának problematikájára.
11. ld. részletesen az ‘elveszített folytonosságról’: Kulcsár Szabó Ernő: A
magyar irodalom története 1945–1991. 2. Kiad., Argumentum, Bp., 1994.
12. Elsősorban Mészöly, Esterházy, Nádas, Krasznahorkai, Lengyel Péter és Márton
László műveire gondolok.
13. Veres András: Magyar irodalmi kánon a hetvenes években. Beszélő, 1996/6.
135147.
14. Ld. pl. Sütő András erkölcsi-politikai ‘szigorát’, mely sokszor nemcsak
a fiatalabb generációt, de pályatársakat is érintett (Kányádi, Szabó Gyula,
Székely János), vagy részletesebben A Csipkerózsika-vitát.
15. Ld. Láng Zsolt: Hányan mentek Piripócsra? Ariadné könyvek. 1995.108.
16. Cs. Gyímesi Éva: Értéktudat és önreflexió. Korunk, 1992/8. 5.
17. Margócsy István: A magyar irodalom kultikus megközelítései. ItK. 1990/3.
288– 312.
18. Ld. Margócsy István i. m.
19. Hauser Arnold: A művészet szociológiája. Gondolat, Bp., 1982. 544.
– „Hogy mire képes a fetisizált tárgyba vetett vakhit – írja egy másik helyen
a szerző –, azt jól mutatja az alábbi történet: 1837-ben, Párizsban előadták
Beethoven és egy Pixis nevű zeneszerző egy-egy trióját. A műsort hirdető plakátokon
felcserélték a két zeneszerző nevét, és a közönség, noha kétségkívül művelt,
zenekedvelő emberekből állt, közönyösen hallgatta végig Beethoven művét, és
élénk tapssal jutalmazta Pixis művének előadását, amelyet Beethovennek tulajdonított.”
I. m. 561.
20. Cs. Gyímesi Éva: Az elszigeteltség fokozatai. ItK 1994/5–6. 722.
21. Lázok János: Sütő András drámaírói munkássága a hetvenes években. Doktori
disszertáció, Kolozsvár, 1997.
22. Bertha Zoltán: Sütő András. Kalligram, Pozsony, 1995. 14.
23. Elsősorban Szakolczay Lajos, Béládi Miklós, Czine Mihály, Pomogáts Béla,
Széles Klára, Ilia Mihály, Bertha Zoltán és Görömbei András nevét említhetjük.