TÉKA

Büszke vagy kíváncsi - a jóleső érzés ára*
Nagy port felkeverő, a higgadt racionalitást mindjobban mellőző vita hevében ültem fel tegnap Frankfurtban a repülőre. Na nem, nem én vitatkoztam – ha lehet, kerülöm az ilyen fajta nyilvános összetűzéseket, mert irtózom az ökölbe szoruló kezektől, a vicsorgó fogaktól, a jó vagy a rossz nevében elkövetett erőszaktól. Már pokróc alatt zseblámpával olvasó kölyökkoromban is jobban szerettem az Aranykoporsó Zétáját, mint az egri Dobó Istvánt. Igaz, Dobó büszke vitéz volt – legalábbis Gárdonyi regényében -, s története happy enddel végződik; én mégis valahogy mindig a vesztesekkel rokonszenveztem.
Szóval nagy vita folyik Németországban. Tele vannak vele a médiák. Nem is igen akad jelentősebb közéleti személyiség – „prominens” –, aki ne szólalna fel egyik vagy másik tábor javára. Az újságcikkek, hétvégi tárcák, esszék, rádiós jegyzetek, elemzések, tévés dokumentumfilmek, és természetesen „talk show”-k csakis arról beszélnek, hogy:
„LEHET-E BÜSZKE VALAKI ARRA, HOGY NÉMET?”
Igen, úgy néz ki, kedves hallgatóság, hogy Európa leggazdagabb és legerősebb országa polgárainak nemzeti identitása körül némi zavarok támadtak.
A kérdés nem csak a nyolcvanmilliós német népet foglalkoztatja. Nem találunk olyan európai népet-nemzetet, aki a 19. századtól mindmáig ne szegezte volna számtalanszor magának ezt a kérdést.
De jobb, ha alászállok eme egyetemes dimenzióból, s magamra öltve a kételkedés kellemetlen köpenyét, megpróbálok önmagamnak válaszolni a kérdésre. Vagyis – bár a kérdezésben legyen bátorságom – „BÜSZKE VAGYOK-E ÉN ARRA, HOGY MAGYAR – pontosabban –, hogy ERDÉLYI MAGYAR VAGYOK?
Tudom, nagyon sokról van szó – elvégre identitásomról, hovatartozásomról szól a kérdés. Éppen ezért jobb, ha nem hamarkodom el a választ.
Még akkor sem, ha pillanatnyi hezitálásommal esetleg végleg elveszíteném a bennem „jómagyarembert” látók bizalmát.
Szóval: büszkeség. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint büszke az, „... akit valami miatt jogos önérzet, jóleső érzés tölt el”.
Önérzet– lapozgatok a hirtelen megzavarodó jelentésű szó után: „... az ember saját értékének tudata, s az ebből fakadó határozottsága.” – Aha, ezek szerint csak az általam létrehozott értékek, saját teljesítményeim tehetnek önérzetessé, válthatnak ki bennem „jóleső érzést” –büszkeséget...
De hát az én érdemem-e, hogy magyarnak születtem? Hogy fekete a hajam, és, hogy ábrázatomra tekintve, a heidelbergi török fűszeres évek óta szentül meg van győződve: atyafiak vagyunk, csak én gyáván nem merem ezt bevallani. Tehettem volna-e, tehetnék-e másként? Persze, beszélhetnék valamelyik világnyelven, angolul, franciául, németül, szőkére festhetném a hajam, csippenthetnék égszínkék kontaktlencsét szememre. A turpisság hamar kiderülne. Idegen kiejtésem, narancssárga hajam, s állandóan könynyező szemeim végett – erre aztán még kevésbé lehetnék büszke!
Azt, ami vagyok, ti., hogy magyar, erdélyi magyar, elfogadom, de ettől még sem „jogos önérzet”, sem „jóleső érzés” nem tölt el, úgy, ahogy attól sem, hogy nem kopaszodom, vagy, hogy egyelőre tűrhetően működnek a reflexeim!
Elkalandoztam. Ideje, hogy belenézzek a jó öreg SZABÓTÉ Erdélyi Szótörténeti Tárába, egyik legkedvesebb olvasmányomba.
A ‘büszke’ szó első jelentésére ez áll benne: „felfuvalkodott, elbizakodott; îngîmfat, înfumurat; stolz”. Egy 1696-ból való adat „... haszontalan büszke Legényekről” – szól, az 1762-es „azon büszke Jobbágy legény”-ről, aki „... a lovakat belé tzövekelte, és rutul elpraedalta”.
A szó második jelentése sem túl hízelgő: „fennhéjázó; trufaş, mîndru; übermütig”. 1765: „midőn Murvai a házba bément ezek ottan betsülettel mulatván, maga bosszúságában és illetlen kevélységből különben beköszönni is nem tudott, hanem illy büszke s vérengzésre másokat ingerlő beszéddel: Jó szerentsével Legények, mi szándékkal vadtok?”
Láthatjuk, a szótörténeti adatok tanúsága szerint eleink ‘büszkeség’ szavunkat felhős ábrázattal emlegethették. S ha jobban odafigyelünk, valóban felfedezünk egy adat kizárólagosságot abban, ha valakit büszkeség tölt el, hogy ő magyar, s nem német, vagy nem román, vagy nem kínai.
Persze, nem lehet célunk, hogy letagadjuk, vagy elhallgassuk magyar kulturális dimenziónk által meghatározott viselkedésmódunkat. Kulturális sajátosságainkat nem áldozhatjuk fel a globalizáló, „kultúra-semleges” kommunikáció kérdéses eszméjéért. De kulturális dimenziónk (magyarságunk) pontos ismeretéből és vállalásából adódó identitástudatunk vállalása mellett azt sem szabad elfelednünk, hogy a mi kultúránk csak egy a sok közül, és, hogy minden kultúrának saját elképzelése van a mindnyájunkat körülölelő „valóságról”. Ez természetesen még nem jelenti azt, hogy ismerjük is a különbségeket, de alapvető feltétele annak, hogy kíváncsiak legyünk, hogy figyeljünk mindenre, ami idegen.
A modern szociológia az idegennel való bánásmód két típusát különbözteti meg:
A minősítőt az ismeretlentől, az idegentől való tartózkodás jellemzi. Észlelése szelektív, sajátjának tartott értékeit abszolútnak tekinti. A történések minősítését fontosabbnak tartja, mint azok tárgyilagos elemzését. Saját kultúráját felsőbbrendűnek érzi, minden cselekvésében előzetes tudásának igazolását keresve. Az idegen fellépése megzavarja kizárólagosságra épülő világképét, statikus nézőpontját azzal igyekszik megvédeni, hogy minden mást lekicsinyel. Észlelését nem a változó világhoz igazítja – képtelen az új befogadására –, hanem „válogat”, vagyis csak arról vesz tudomást, ami változtathatalannak hitt álláspontját igazolja. Az ezzel nem összeférőt leértékeli és bagatellizálja.
A felfedező cselekvéseit ezzel szemben a kíváncsiság határozza meg. A másságot érdekesnek, megihletőnek tartja, amelynek befogadása révén világképe is nyitott, adott esetben módosítható, korrigálható; a másság megismerése saját értékrendszerének állandó felülvizsgálatára, relativizálására sarkallja. Észlelését a világhoz igazítja, állandóan új információk megszerzésére törekszik, hogy ezzel a világról szerzett tudását gazdagíthassa, noha az idegent is kritikusan szemléli, nem idealizálja, megőrzi saját kultúrája és történelme iránti tiszteletét.
A minősítő nézőpontja intoleráns, mert képtelen befogadni a nem egyértelmű helyzeteket és jelzéseket. A többértelműséget veszélyként, félelmet keltő nyomásként éli meg, s ez arra készteti, hogy mindenáron megkísérelje helyreállítani az egyértelműséget, a „világos helyzetet”. Ennek a védekező stratégiának a kulturális sztereotípiák és etnikai előítéletek a legkedveltebb eszközei („a románok megbízhatatlanok, a németek hidegek stb...).
A felfedező tolerálja a bizonytalanságot. Sőt, megjelenését jó alkalomnak tekinti arra, hogy felülvizsgálja értékrendszerét, és új kérdéseket fogalmazzon meg a közös és eltérő jegyek, az együttéléssel kapcsolatosan. A bizonytalanságot előidéző zavar kiegyezési stratégiák kidolgozására késztetik, mert tudja, hogy igazát csak akkor védheti meg, ha az ellentétes vélemény hermeneutikai vizsgálatát is elvégezte („netán a másiknak van igaza?”).
Ezt a fajta „kíváncsiságot” a modern szociológia interkulturális kompetenciának nevezi.
Az interkulturális kompetencia alapja a másság tisztelete. Enélkül a tisztelet nélkül a kulturális különbségekről való legalaposabb tudásunk felszínes marad. Ahogy a kölcsönös bizalom nélkül történő üzleti megegyezések is csak rövid távú sikereket biztosítanak, úgy a tiszteletet mellőző interkulturális kapcsolatok is csak a pillanatnyi konszenzust szavatolják, de semmi esetre sem a hosszú távú termékeny közreműködést. A minősítő számára a tisztelet csak addig tart, amíg a más kultúrából jövő fél viselkedése megfelelt saját kultúrája normáinak, azaz bebizonyítja „tisztelhetőségét”. A felfedező számára a tisztelet ezzel szemben kölcsönös hitel, amely arra alapoz, hogy a kezdetben ismeretlen (idegen) viselkedési módok – megfelelő kulturális dimenzióba helyezve – megérthetőek és racionálisan kezelhetőek.
Nos, Csiki László könyvét olvasva, esszéiben éppen ezt, az „idegen-mást” toleráló, és hozzá okos, elemző kíváncsisággal közeledő, interkulturális kompetenciát fedeztem fel.
1983-ban Budapestre költöző szerzőnk – életsorsával őszintén szembesülő íróként – esszéiben erdélyi magyar különvalóságának tudatában mérlegeli az „anyaország” újfajta kihívásait. Írásaiban hiába keressük a külhonban gombamód elszaporodott magyar/székely körök-egyletek-egyesületek hamis nosztalgiázását, mártíromkodó hazafiaskodását, lemondó búsmagyarkodását. A „piros-fehér-zöldes anyország”-maszlag helyett szerzőnk racionális komolysággal mérlegeli új helyzetét, hogy a Kifáradt-e a remény? című kitűnő esszéjében megfogalmazza a számunkra – „többségi postacímű, de kisebbségi lelkületű” – erdélyi magyar értelmiségiek számára alighanem legfontosabb kérdést: „Nem lenne-e célszerűbb a „hol?” helyett inkább a „miért?”, és főleg a „hogyan?” kérdéseivel szembesülnünk?
Csiki László nem tartozik a Magyarországon élő erdélyi írók azon népes táborához, aki az „emigrálást” hajlamos úton-útfélen „elköltözéssé” szelídíteni. Szerinte ez sem több, sem kevesebb, mint a távozó „lemondása a teljesérvényűségről”. Lemondás annak a jellegzetes kulturális dimenziónak a biztonságáról, amelybe akaratlanul beleszülettünk, s amelynek társadalmi, kulturális grammatikáját halálunkig zsigereinkben hordozzuk.
De hát egyáltalában ki lehet-e (ki kell-e) gyógyulni ebből a „térben szűkebb, szellemiségében tágabb” (Csiki L.) sajátosan erdélyi mentalitásból, amelyet az „anyaország pártiak” ignoráns felületességgel hajlamosak nálunk is „kisebbségi pszichózisnak” bélyegezni? Farkas Ferenc zeneszerző írja, hogy, amikor a negyvenes évek elején a kolozsvári konzervatóriumra került, ez egy új dimenziót, új helyzetet jelentett számára: „Van egy ideám és elvem – írja –, ami visszanyúlik Kodály figyelmeztetésére, hogy nem kisvárosba megyek Kolozsvárra: mintha Erdély közelebb lenne nyugathoz, mint Budapest...” Eldönteni, hogy az ötvenévnyi kommunista agymosás után él-e még, ha nyomaiban is, ez az „transzszilván európai mérce”, kultúr-antropológusaink feladata. Az viszont tény, hogy mi – éppen sajátos történelmi és kulturális hagyományaink („kényszereink”) révén – legalább két, vagy három nyelv ismeretével interkulturális kompetenciával rendelkezünk, árnyaltabban – kíváncsibban – szemléljük a környező világot.
A kötet mesterien megírt esszéi a fiatalabb erdélyi olvasóknak is izgalmas olvasmány, hisz olyan kulturális előítéleteket („ne lőjetek a repülőgépre, mert túszok vannak benne”; „átkos magyar széthúzásunk”) és dilemmákat (a ‘68-as, „első Forrás-nemzedék” felfutása, majd önmeghasonulása; tolerancia vagy közösségi érzés elsőbbsége) tár fel és elemez, amelyek mindeddig tabu-témáknak számítottak közírásunkban.
Csiki László könyvét olvasva rájöttem, hogy ha nem is vagyok rá büszke, de szívesen vagyok erdélyi magyar. S amire most éppen büszke vagyok igaz nem tölt el jogos önérzet, csak határtalanul jóleső érzés -, hogy ma itt az ő társaságában lehetek, hogy megajándékozott bizalmával, s eljött Szeredába, erre a könyvbemutatóra.

HAJDÚ FARKAS-ZOLTÁN

Elhangzott március 29-én Csiki László Visszaút című kötetének (Pallas–Akadémia, 2000) csíkszeredai könyvbemutatóján.