Visky András

Tanítványok
Játék az Írással és a Színházzal

SZEREPLŐK:

ANDRÁS
ALFEUS
BERTALAN
FÜLÖP
JAKAB
JÁNOS
MÁTÉ
PÉTER
SIMON
TÁDÉ
TAMÁS
ISMERETLEN NŐ

Helyszín
Barakk, elöl és jobboldalt ablakkal, hátul – a barakkban helyet foglaló közönség mögött – ajtó. A helyiségben két valószínűtlenül magas, négy- vagy ötszintes (emeletes), létrával ellátott ágyat látunk, valamint három, különböző méretű, egyszerű padot. A legkisebb és a legnagyobb pad keresztként összeszerelhető, nyilván a lehető legegyszerűbb megoldással. (Az ágyak sokkal inkább a fogoly-lét objectjeként érdekesek, semmint használati tárgyként.) Elöl, ahol az egyik ablak található, a közönség számára láthatatlanul hatalmas blondel ráma van felfüggesztve, mögötte az utolsó vacsora (Leonardo da Vinci stb.) hosszú asztala, és, az asztal mögött pad. Amikor ennek az ablaknak a függönyét a kifelé kémlelő szereplők elmozdítják, erős fény hull be a barakkba.

A közönség bejövetele alatt amíg: mindenki elfoglalja a helyét zene hallatszik. Ez inkább hasonlít valamiféle szép, kifejezetten kellemes zörejegyütthangzásra – fémes pengések, tengerzúgás, sirályok és delfinek szaggatott párbeszéde stb. –, amely egy jól kivehető szívdobogást kísér. Lassan megy le a fény, amíg félhomály lesz a teremben, ezzel párhuzamosan kiúszik a zörej és csak a szívdobogás hallatszik, majd kiúszik a szívdobogás is. Ezalatt nagy robajjal berohannak a játéktérbe a szereplők, az egyik ágy segítségével eltorlaszolják a hátsó bejáratot, a másik, valamint a padok segítségével barikádot építenek, majd különböző testtartásban hallgatóznak kifelé, azt kifürkészendő, hogy üldözőik követik-e őket. Van, aki csak leül, összegörnyedve, fülére tapasztja a kezét, mint aki nem akar hallani semmit. Iszonyatos félelem uralkodik rajtuk, arra várnak, hogy máris rájuk törjék az ajtót.
Valószínűtlenül hosszú csend
TÁDÉ (súgva Péternek) Kezdd el. (Mutogat, pofákat vág) Te.
PÉTER (értetlenkedik, fél) Én?
ANDRÁS (ugyanúgy) Te, te. Ki más?
PÉTER (még mindig súgva) Csakhogy én erre a fordulatra egyszerűen nem vagyok fölkészülve. Nem emlékszem a kezdetre, semmi nem jut az eszembe.
JAKAB (súgva) De hiszen téged jelölt ki, emlékszel. Mindannyian tudjuk. Azt mondta, te kőszikla vagy, és ezen a kősziklán építem fel...
PÉTER (kételkedve) Kőszikla? Én? JAKAB Mondta vagy nem mondta?
TÁDÉ Pontosan ezt mondta, ott voltam. Én álltam hozzá a legközelebb, minden szóra emlékszem.
PÉTER Kőszikla... És mégis elfelejtettem volna...? JAKAB Kezdd el. Az Írás, a szent írás szerint. ANDRÁS Na látod. PÉTER (súgva) Rendben, így már egészen más. (Hangosabban) Csend!
A többiek megütközve néznek rá, hiszen hosszú ideje csend van már, ami pedig helyzetükben (üldözöttek) ugyanolyan rémületes, mintha a közeledők zaját hallanák
ANDRÁS (békítőleg) Csend.
PÉTER Csend! Itt vannak.
JÁNOS Az Isten szerelmére, senki ne mozduljon.
JAKAB Kik? (Senki nem figyel rá, tagolva) Kik vannak itt?
FÜLÖP Kik? Ugyan kik lehetnek itt, könyörgök.
SIMON Menekül, mint a nyúl, és mégsem tudja.
PÉTER Mondd meg neki. Ne hallgass el előle semmit. Magyarázd csak meg neki. Nem érti. Nem bírja felfogni.
SIMON (nekilódul) Vannak itt valakik, akik utánunk... (Elbizonytalanodva) Nem itt, hanem kívül, a külső sötétségben. Itt bent mi vagyunk... És jönnek, határozott szándékkal.
MÁTÉ (belevág) Nem is tudom...
PÉTER Csend! Mit nem tudsz? Nem hallod? Ennyi nem elég neked.
JAKAB súgva. Nem. És te? Te hallod?
PÉTER Ne mocorogjatok. Izegtek-mozogtok. Egy pillanatra sem tudtok csendben maradni. Hogyan lehetne így egyáltalán hallani valamit. Figyeljetek! Ha...!
ANDRÁS (tárgyilagosan) Csend.
JÁNOS (Péterhez) Most aztán egy szavad sem lehet. Csend van, tessék.
PÉTER Na végre. Végre. Igazán köszönöm.
FÜLÖP (a hallgatózás szünete után) Én arra emlékszem, hogy ott álltunk egymás közelében a Koponyán, de még mielőtt odaértünk volna, a helyszínre, még a hegy alatt valamelyikünk azt mondta, vegyük le a kabátunkat és adjuk oda... (Péterre mutatva) Neki, kinek másnak. Hogy még jobban hasonlítsunk egymásra. Mi mindannyian odaadtuk, tökéletes egyetértésben. És ahogy álltunk ott egymás mellett a Koponyán, egyszer csak egyikünk futni kezdett, mi pedig mindannyian, tökéletes egyetértésben, futásnak eredtünk, utána. Én emlékszem ennyire.
SIMON Ki volt az?
FÜLÖP Én ennyire emlékszem.
BERTALAN (mutatja) „Nos?”
MÁTÉ (lefordítja a többieknek Bertalant) Nos? (Azután) Én nem hallok semmit.
ANDRÁS Igen, igen, értem. Érteni vélem, a helyzetet. (Péternek) Legjobb lesz, ha mindenki visszatér önmagához. Túl nagy a tévedés kockázata. Ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak. És mások sem engedik meg nekünk. Jegyezzük meg. Azok vagyunk, akik vagyunk. Ezen senki se merjen változtatni.
Egyik pillanatról a másikra kilépnek a félelemből mintha arra készülnének, hogy újrakezdjék. A helyzetre való figyelem intenzitása azonban egy pillanatra sem lankad. Amikor elkezdődik a tanítványok név szerinti előszólítása, Péter a zsákjából előveszi mindenkinek a zubbonyát, amin a neve és egy számsor látható (a kettő együttes hatása a vonalkód hatását is keltheti). Amikor Bertalan „szólítja” a soron következőt, elveszik Pétertől a zubbonyt és belebújnak. Szertartásszerű beöltözés, nem hosszú, inkább konspiratív módon jelentéses
PÉTER Körém.
ANDRÁS Tessék, tessék, mindenki.
ALFEUS (kelletlenül) Csak lassabban a testtel.
TÁDÉ Itt mindannyian egyenlők vagyunk.
PÉTER (Bertalanhoz) Magyarázat. Magyarázatra van szükségünk. Mindannyiunknak. Neki is, magyarázd meg neki is. 0 sem érti, és ő sem. Ők aztán főként nem. Egy szót sem. Vak hang. Nem bírja felfogni. (Halkan) És én sem értem az egészet.
TÁDÉ Mi az, hogy vak hang?
ALFEUS (belefogna egy hosszú magyarázatba) Az, tudod, egy olyan hangsor, amely... Nos... (A néma Bertalanra mutat) Gondolj csak rá.
BERTALAN (mutatja) „Tanítványok.”
MÁTÉ (lefordítja) Tanítványok.
BERTALAN (mutatja) „Tizenkettő.”
SIMON (lefordítja) Tizenkettő.
FÜLÖP (gyors számolást végez) Tizenkettő? Várjunk csak... Itt valami nincs rendben.
TÁDÉ Megtudhatnám végre, mi volt ennek a rohanásnak az oka?
BERTALAN (mintha emlékeztetne, mutatja) „És mikor megvirrada, előszólítá az ő tanítványait és kiválaszta azok közül tizenkettőt...”
MÁTÉ (lefordítja) És mikor megvirrada, előszólítá az ő tanítványait és kiválaszta azok közül tizenkettőt.
ALFEUS Az más. Akkor az egészen más. (Bizonytalanul) Ha ezt ő mondta, akkor ehhez nem férhet semmi kétség.
FÜLÖP (elbizonytalanodva) Én arra emlékszem...
TÁDÉ Csak tessék, lehet folytatni, nem történt semmi.
BERTALAN (mindegyikre külön-külön rámutatva) „Simont, akit Péternek is neveztek...”
MÁTÉ (lefordítja) Simont, akit Péternek is neveztek.
BERTALAN (mutatja) „... Andrást, annak testvérét...”
SIMON (lefordítja) Andrást, annak testvérét.
BERTALAN (mutatja) „... Jakabot és Jánost...”
MÁTÉ (lefordítja) Jakabot és Jánost.
BERTALAN (mutatja) „... Fülöpöt és Bertalant...”
SIMON (lefordítja) Fülöpöt és Bertalant.
BERTALAN (mutatja) „... Jakabot, az Alfeus fiát és Simont, aki Zelótésznek nevezteték...”
MÁTÉ Alfeus Jakabot és Simont, aki Zelótésznek nevezteték.
BERTALAN (mutatja) „... Mátét és Tamást...”
SIMON (lefordítja) Mátét és Tamást. Tamás?!
JÁNOS Elveszítettük Tamást. Tamás elveszett.
PÉTER Hol van Tamás? Tamás?! Tamás! (Felmutatja Tamás zubbonyát) Egy Tamásra volna szükségünk. Tamás nélkül egyszerűen nem lehet...
ANDRÁS (a felismerés őszinte döbbenetével) Elfogták. Biztosan elfogták.
ALFEUS (okoskodva, mint aki el akarja hárítani magától a történteket) Hányszor mondtam neki, hogy ne járjon külön utakon. Hogy kövessen. Maradjon a közelemben. Fogja meg a kezemet, ha másként nem. Idenézz, micsoda kéz ez? Nos, mi jut eszedbe róla? De ő... Azok a vég nélküli okoskodások, hogy így a látás, úgy a látás... Hogy a hitet a látás előzi meg, és nem fordítva. Vagy ha mégis, a hit után mindjárt a megbizonyító látás következik. Amíg a saját szememmel meg nem bizonyosodom, addig nekem annyi. Csak azt hiszem, amit látok... Ilyenek. Csapdába esett. Nem szeretném látni azt, amit Tamás most elhitt. Hihetetlen.
ANDRÁS Alfeus...
ALFEUS ... a bizonyíthatóság, mégis. Ez a minimum. Hohó, csaptam le rá nemegyszer, az érv és az okoskodás között nagy a távolság, urak... Itt vannak például a klasszikus istenbizonyítékok: végtelen szorozva zérussal egyenlő véges: ez volna a teremtés képlete; a kietlen és puszta, valamint a felette lebegő lélek... Ez, mármint a lélek, máris az egyes kifejeződése volna, vagy még nem? Még nem, így Tamás, mert nem látható, és ami nem látható, az kérlek... (Dől belőle, megállíthatatlanul)
ANDRÁS Alfeus... Befejeznéd...
TÁDÉ Befejeznéd végre?!
ALFEUS Be. Be. Bocsánat. Majd máskor folytatom... Van itt mondanivaló, kérem... Bocs.
BERTALAN (mutatja) „... Tádét...”
MÁTÉ (lefordítja) Tádét.
BERTALAN (mutatja) „... és Iskáriótes Júdást, aki árulóvá is lőn.”
SIMON (lefordítja) És Iskáriótes Júdást, aki árulóvá is lőn.
ALFEUS Persze! De hiszen előre megmondtam! Ó, az én próféta lelkem! Átlátok rajtad, barátocskám, mondtam nemegyszer... Bocs, elnézést...
TÁDÉ Megtudhatnám végre, még ha kénytelen vagyok is ismételni magam, amit kifejezetten szégyellek, nos, hogy mi is volt ennek az eszement rohanásnak az oka. És ide. Éppen ide. Ezek közé. És miért kellett eltorlaszolni a bejáratot. Nevetnem kell. (Nevet) Nem tudom megállni. (Nevet) Ennyit életemben nem szaladtam... És még csak el sem fáradtam. (Nevet)
SIMON (nagy elhatározással) Én akkor most szépen, urak, odamegyek az ajtóhoz, elhúzom az ágyakat, és kimegyek a szabad levegőre. Egy közös álom az egész, önkéntesen bejöttünk ebbe a barakba,kiséret és számottevő fenyegetés nélkül. Lehet, hogy jött utánunk valaki, de túlerőre nem emlékszem... És ha mondani szeretett volna valamit nekünk, valami fontosat, egyenesen életbe vágót...? Mi meg elrohantunk előle, és bezárkóztunk. Magunkra vettük ezeket a zubbonyokat, ki-ki a saját nevét viseli. Elmegyek. (Senki nem mozdul) Kilépek innen, és újrakezdem az életemet. (Csend) Megyek. (Áll, vár) Ha valaki hasonlóan gondolkodna, mint én, nyitva hagyom az ajtót, hogy követhessen.
Az ajtóhoz megy, elhúzza a bejárat elől az ágyat, ki akarja nyitni az ajtót, de az nem nyílik. (Ez a cselekvéssor a közönség mögött játszódik, csak a hangokat halljuk)
SIMON Segítsetek. Segítsen már valaki. Segítség! Segítség! Segítsééég!
Senki nem mozdul. Simon visszajön a többiek közé. Ugyanaz a zene a szívdobogással
PÉTER Félsz, Tádé? Te félsz.
ALFEUS A szíve, hallgassátok csak. Valamitől átkozottul fél ez a Tádé. Talán köze van a történtekhez. És ahhoz, hogy mi itt vagyunk, bezárva, halálos ítéletünkre várva.
Odahajol a mellkasához, hallgatózik
ALFEUS Nem ő az. Valaki másé lehet.
SIMON Talán nem voltál ott? Nem álltál ott velünk, a Koponyán, amikor végrehajtották az ítéletet?
TÁDÉ Ott voltam. És szabályos volt, ha megjegyezhetem... Úgy értem...
BERTALAN (mutatja) „Ki ez? Ki beszél itt? Hogy beszél? Miről beszél?”
MÁTÉ (lefordítja) Ki ez? Ki beszél itt? Hogy beszél? Miről beszél?
JAKAB Talán úgy érti...
TÁDÉ (letorkolja) Tudom, hogy értem! (Belefog) Mint akinek van némi jártassága a perrendtartásban, de legkivált a végrehajtásban. Mint végrehajtó. Tehát. És ezt is kizárólag a végrehajtók szemszögéből állítom, a kötelező tárgyilagosság talaján. (Megszakítanák, felcsattan) Nem az érzelmeimről beszélek. Ha mondjuk, teszem azt, egyszerűen szakmai kérdésnek fogom fel. Hogy tudniillik valamiféle nem várt pontosságot észleltem a végrehajtásban. Amit korábban ezeknél a, tisztesség ne essék szólván, jöttmenteknél sohasem. Latinos könnyedség helyett a ritmus és a mérték betartása, minden különösebb erőfeszítés nélkül. A Mester, vagy ahogyan én neveztem a legszívesebben, a Tanító úr: Itt. Hagyott. Bennünket. Elment közülünk.
ALFEUS Úgy érted, saját elhatározásából tette? Saját elhatározásából nem védekezett? Hagyta az eseményeket kibontakozni?
FÜLÖP A lovak közé dobta a gyeplőt, minden előzetes várakozásunk ellenére? Így érted? Pontosan így?
TÁDÉ Pontosan.
MÁTÉ Akkor tehát nincs remény...?
TÁDÉ Nem, én ezt nem mondtam, másról beszélek. Léteznie kell valamiféle összefüggésnek a pontosság és a remény között.
ALFEUS Blöff, uraim. Tetszetős blöff, már ha egyáltalán a blöff lehet tetszetős. Legjobb lenne, ha Tádét nem engednénk többet szóhoz jutni.
FÜLÖP Erre a feladatra én speciel nem vállalkozom.
MÁTÉ És ha igaza van? És ha van kimutatható összefüggés a pontosság és a remény között? Én is vámszedő volnék, vámszedő és végrehajtó, tanult szakmámnál fogva, tudom, mit beszélek.
JAKAB Mióta nincs a Mester, egyszerre fontos lett nektek a régi szakmátok. Tudod te egyáltalán, mi volt a ti szakmátok, tisztelt vámszedők és végrehajtók? Kollaboránsok voltatok, barátocskáim, közönséges besúgók. Most meg egy csapásra a remény filozófusaivá lettetek... A Mester csinált belőletek embert...
MÁTÉ Amiképpen belőled is, Alfeus.
JAKAB Igaz, igaz. Végre valamiben egyetértünk.
BERTALAN (mutatva) Rajtad a sor, Tádé.
PÉTER (lefordítja) „Rajtad a sor, Tádé?”
ALFEUS (félremegy, mint aki nem akarja végighallgatni) Részemről akár...
JAKAB (kételkedve, éllel) Férceljünk össze egy kis reményt most magunknak. ..
PÉTER (közbevág) Rajta, Tádé, tiéd a terep.

Tádé homíliája a pontosságról és a reményről
TÁDÉ Évekkel ezelőtt történt, a Hét Toronyról elnevezett tartományban, a helytartó városában, ahol vámszedőként dolgoztam. Volt ott egy tanításáról igen híres férfi, akit sokan a Tanító úr követőjeként ismertek, jóllehet ekkor még a Mester tizenkét éves ha lehetett. Ő volt az első a bölcsek és a tudatlanok között, aki egy gyermeket választott mesteréül. Ezt az embert Richárd rabbinak nevezte mindenki...
ALFEUS Richárd rabbi! Ilyen nincs. Kitaláció, koholmány.
Hányadik Richárd rabbi, kérlek...?! Első? Harmadik
Richárd rabbi? Nem is hallgatom tovább...
BERTALAN (mutogatva) Ne szólj közbe, Alfeus, kérlek... ALFEUS (lefordítja, éllel) Ne szólj közbe, Alfeus, kérlek...!
TÁDÉ Sokan jöttek hozzá, hallgatni tanításait. A hatóságok nem sokáig tűrték ezt, börtönbe vetették. Én ott ismertem meg. Fogoly voltam én is ebben az időben, és engem is a hitem miatt zártak be...
ANDRÁS Tádé, bocsáss meg, de én arra emlékszem, hogy valamilyen tisztázatlan vagyoni ügybe keveredtél bele, hogy úgy mondjam... A Mesternek is valami ilyesmit mondtál később, amikor megismerkedtetek.
PÉTER Sőt még a bűntudatodat is szóba hoztad...
ALFEUS Más szóval, loptál, Tádé.
FÜLÖP A végrehajtást és a vámszedést igen eredetien értelmezted legalábbis, ha meg nem sértelek.
ALFEUS Lopott, ez a helyes kifejezés. Ne beszéljünk másról... Felháborító.
JAKAB (békítő szándékkal) Hadd folytassa. De talán mégsem a hited és a meggyőződésed miatt kerültél oda...
MÁTÉ Folytasd, Tádé, kérlek.
TÁDÉ (kihangsúlyozva) Azt hittem, alkalmazhatom a törvényt, a megszállók törvényét, az adózásra és a végrehajtásra vonatkozó, mindenkire érvényes rendelkezéseket a megszállókra is. És mivel ebben a hitben és meggyőződésben éltem, be akartam hajtani az adót a város egyik hatalmasságán is. És emiatt börtönbe vetettek... A hitem miatt. (Elhallgat.)
SIMON És? És? És?... Kérlek...
TÁDÉ Ott, a börtönben, szigorúan tilos volt akárcsak szóba hozni is az Egyetlent, vagy netán tanítani az Írást. Richárd rabbit azonban ez nem érdekelte, mindhiába tiltják meg, hogy levegőt vegyünk, mindaddig lélegzünk, amíg meg nem ölnek. Ezt az őröknek mondta, és sugárzó örömmel folytatta a naponkénti tanítást. Egyik napon, szombat lehetett, emlékszem, az Énekek éneke következett sorra, nagy lendülettel magyarázta a kijelölt szakaszt, még arról is megfeledkezett, hogy a hangját lehalkítsa. Akkor, a beszéde legelején, berohantak az őrök, a lábánál fogva kirángatták a cellából. Hosszú időn át egyetlen szó sem hangzott el. Mindenki a rabbi halálára gondolt. Senki nem hitte, hogy vissza fog térni közénk. Ő volt az első a világ bölcsei és tudatlanjai között, aki egy gyermeket választott mesteréül. Egy idő után megint feltépték az ajtót, és bedobták közénk Richárdot, mint egy véres húscafatot. Richárd rabbi lassan feltápászkodott, nekivetette a hátát a falnak és ezt mondta: Nos, barátaim, hol is tartottam, amikor félbeszakítottak?
Hosszú csend. Alfeus és Máté odamennek Tádéhoz és leülnek mellé
FÜLÖP De a mi Mesterünket megölték, meghalt, mindannyian láttuk, ott voltunk. Vér és víz távozott el tőle. Hallottuk, amikor szólította az Atyát...
JAKAB Mire...
ANDRÁS Mire akkor...
ALFEUS Mire akkor, már a legvégén... A legeslegvégén...
JAKAB Mikor már csak mi maradtunk.
ALFEUS Bocsánat, bocsánat. Én még egy nőre emlékszem. Legalább egy, azaz egy, értsd egyetlenegy nőre. Úgy is mondhatnám tehát, a nőre. És: emlékszem.
FÜLÖP Egy nőre én is emlékszem, határozottan. Remélem, ugyanarra. Valami rokon. Ott álltunk a Koponyán, tökéletes egyetértésben és... (Nem tudja folytatni.)
TÁDÉ Akkor, a legvégén. Eszeveszett futásba kezdtünk.
PÉTER Mert ránk vetették magukat. Egy emberként ránk törtek.
ANDRÁS Körül akartak fogni, mint annyiszor. Futni kezdtünk.
ALFEUS De mi történhetett az asszonnyal? A nővel mi történt vajon, kérdem én.
PÉTER Ezt most ki kérdezte? Szeretném tudni, ki kérdezte ezt?
ALFEUS Ezt én kérdeztem.
PÉTER Mit?
ALFEUS Azt kérdeztem, ugyan mi történt a nővel? Az anyával. A sokgyermekes lánnyal. Ezt kérdeztem. És ennyit.
PÉTER (idézi, elismerőn) Sokgyermekes lány: ez honnan van?
ALFEUS (megsértődik) Honnan?
PÉTER Idézted valahonnan.
ALFEUS (majdnem fenyegetően) Ezt most szépen visszavonod...
PÉTER Elnézést. Bocsánat.
FÜLÖP Ránk törtek. Erre én is emlékszem.
ANDRÁS Futni kezdtünk. Megvan: mert üldöztek.
PÉTER Ez az. Üldöztek. Egy emberként ránk rohantak, iszonyatosan üvöltözve. „Ők azok, ők azok...” Legalábbis így hallottuk...
FÜLÖP Úgy van, mi voltunk azok, ebben tökéletesen igazuk van. Vagy volt.
PÉTER Valami ilyesmi. És akkor.
BERTALAN (mutatja) „És akkor futni kezdtünk.”
SIMON (lefordítja) És akkor futni kezdtünk.
JÁNOS Üldözőink elől. Igy. Biztosan így történt.
MÁTÉ Miért futottunk volna? Futottunk mi egyáltalán, mióta közünk van egymáshoz?
ALFEUS Ha engem kérdezel: futottunk.
TÁDÉ Akkor az más. Az egészen más. Üldözöttnek lenni, nos az bizonyos fajta jogokkal, és hát persze kötelezettségekkel is jár, jóllehet a kettő nem áll párban egymással. Amennyiben én ezt szakmai kérdésnek fognám fel, amire velem született hajlamaim, nem utolsó sorban pedig képzésem sarkall, akkor itt, ebben a szituációban már lehetne valami mondanivalónk. Mondhatnánk valami hasznosíthatót, úgy értem, ami mindannyiunkat érint némiképpen, így vagy úgy; és bizonyos értelemben, megfelelő megszorításokkal általánosítható is volna... Akkor már az egésznek van értelme, akarom mondani...
PÉTER Csend!
ANDRÁS Csend.
PÉTER Csend legyen már. Legyen végre: csend!
ANDRÁS (hosszú szünet után) Csend. Tessék. Rendelkezzél vele.
TÁDÉ Itt van, tessék. (Idéz) Legyen végre: csend! És itt van. Lett. Gratulálok.
JAKAB (hallgatózás után) Senki.
JÁNOS (hallgatózás után) Senki.
BERTALAN (mutatja) „Egy hang se. Legalábbis.”
SIMON Egy hang se. Legalábbis.
JAKAB Talán... Nekem volna egy hihető magyarázatom...
TÁDÉ Csak tessék. Próbálkozzál.
JAKAB Nem lehet az, hogy túl gyorsan futottunk és leszakadtak tőlünk. Egyszerűen nem bírták a tempót. És ez a mi hibánk is, talán mondanom sem kell. Aztán meg ideértek, komótosan lerakták fegyvereiket, és ránk zárták az ajtót.
MINDANNYIAN (a felháborodás és megütközés hangjai) Na ne, ezt már ne! Kikérem magamnak! Könyörgök! Végül is mit képzel ez magáról! Ha lehet, múljon el tőlem ez az ember. Stb.
ANDRÁS Kik?
JAKAB Az üldözők. A mi üldözőink.
TÁDÉ A törvények. A hivatal. Az intézmények. Az önkéntesek. A egész rendszer.
PÉTER Lehetetlen.
ANDRÁS Nem volnánk üldözöttek?
PÉTER Lehetetlen.
BERTALAN (mutatja) „Hát lehetséges ez?”
MÁTÉ, SIMON (lefordítják) Hát lehetséges ez?
TÁDÉ Aspektus. Ez is egy aspektus.
JAKAB Túl gyorsan futottunk és leszakadtak tőlünk. És most céltalanul bolyonganak a város utcáin.
ALFEUS Úgy kell nekik.
JAKAB (erősen koncentrálva) Vagy... Vegyük csak számba a lehetőségeket... Vagy egyszerűen, valamiféle titokzatos figyelmetlenség folytán, mint akik számukra ismeretlen erőnek vagy hatalomnak, erőnek és hatalomnak engedelmeskednek, megelőztek bennünket és elhagytak, már a ház, a menedékház közelében, mi pedig befutottunk ide. Mint akik számukra ismeretlen erőnek vagy hatalomnak, erőnek és hatalomnak engedelmeskedtek. Ők meg még mindig futnak. Rohannak eszeveszetten. Mert megelőztek bennünket.
JÁNOS És most itt vagyunk. A menedékházban.
SIMON Szétspriccoltunk a félelemtől.
BERTALAN (mutatja) „Nem spriccoltunk szét.”
SIMON (lefordítja) Nem spriccoltunk szét.
JÁNOS Jóllehet féltünk.
MÁTÉ Nem. Ez lehetetlen.
JÁNOS Ami sok, az sok.
TÁDÉ Valóban.
FÜLÖP Azt azért nem rossz elgondolnunk, hogy ők még most is futnak, utánunk, noha jócskán előttünk vannak már. Ebbe most gondoljunk bele. Sok, hogy is mondjam csak, erő származik ebből a gondolatból.
ANDRÁS (hosszas tanácstalanság után) Vegyük elő az Írást.
PÉTER Valaki vegye elő az Írást.
ANDRÁS Írás nélkül nem fogunk kijutni innen.
MÁTÉ Ráadásul időhöz vagyunk kötve. Egyszer csak ki kell mennünk innen.
SIMON Ezt senki nem tagadhatja, aki itt van, és még nem ment el.
JÁNOS (figyelmesen szétnéz, megkönnyebbülten) Még nem ment el senki.
TÁDÉ Időhöz vagyunk kötve. Ezt jegyezzük meg.
SIMON Akkor éppen itt az ideje, hogy az Írás előkerüljön.
JÁNOS Még mielőtt késő volna.
JAKAB Járjunk el az Írás szerint.
TÁDÉ Én azért a legapróbb részletekre is emlékszem. Föl tudnám idézni a legapróbb részleteket is. Talán hasznát vehetnénk jártasságomnak. Végrehajtó vagyok. Vámszedő. Adóbehajtó. Máté a segítségemre lesz, nem kétlem.
MÁTÉ Lássunk hozzá.
TÁDÉ Állítsuk megfelelő sorrendbe, mi történt. Álltunk a Koponyán, már senki nem volt ott...
ALFEUS (jelentőségteljesen visszautalva) Senki. Ezt állítja.
FÜLÖP (súg, segítőkészen) Egy nő. (Tádé nem hallja meg.)
TÁDÉ Amikor...
ALFEUS Mindezek után ezt meri állítani... Ezt a szót kiejti a száján... Senki... Poty, poty, poty... És az asszony? A nő? A lány?
SIMON Egy emberként ránk...
BERTALAN (előveszi az Írást)
MINDANNYIAN (megbotránkozva. Hangzavar, egymás szavába vágnak) Ez mégiscsak lehetetlenség. Hogy éppen ő fogja szóra bírni az Írást. (Kurta nevetések, kuncogások.)
FÜLÖP (Bertalant védve, tárgyilagosan) Elnézést, bocsánat, világosan emlékszem. Őt gyógyította meg elsőnek a Mester.
TÁDÉ (rossz arccal) Ez mindenesetre érdekes verzió.

Fülöp homíliája Bertalan csodálatos gyógyulásáról
FÜLÖP Gadarában jártunk, ott ismertük meg Őt. Akkor még csak heten voltunk a Mester körül, vagy még anynyian sem. Bertalan odalépett a Mesterhez, és azt mondta neki:
BERTALAN Mester, szörnyű betegség kínoz, családi baj, de bennem jutott teljességre.
FÜLÖP Mi a bajod? – kérdezte akkor a Mester.
BERTALAN A szavak, Mester.
FÜLÖP Válaszolta, eltorzult arccal.
BERTALAN Megállíthatatlanul törnek fel belőlem, szó szót követ, mondat követ mondatot, magyarázat magyarázat hátán, és mindez olyanná lesz, mint a homokvihar a pusztában, amelynek semmi sem állhatja útját.
FÜLÖP Mi tegyek veled? – kérdezte a Mester.
BERTALAN Némíts meg.
FÜLÖP Kérlelte a szenvedő.
BERTALAN Legyek néma, miként a hal.
FÜLÖP Te Gadara tanítója vagy, messze földön híres írásmagyarázó, tied a legjobb iskola a környéken, tódulnak hozzád a növendékek, még a környező népek fiai is hozzád jönnek, és azt kéred tőlem, hogy némítsalak meg? – kérdezte csodálkozva a Mester.
BERTALAN Légy segítségül nekem. Nekik pedig ajándékozz csendet, mert nem tudják, mire van szükségük, azért jönnek hozzám. Szavakra áhítoznak, sok-sok szóra. És belőlem kívánságuk szerint árad a szó, megállíthatatlanul. Többre tartják a magyarázatot az őt megillető helyénél.
FÜLÖP Mondta sírva Bertalan. – És a szavaid? Mi legyen a szavakkal? – kérdezett ismét a Mester, miután Bertalan nagy sokára lecsendesedett.
BERTALAN Változtasd őket az áldás esőjévé a pusztában.
FÜLÖP Némulj meg – mondta akkor mosolyogva a Mester. – Némulj meg, mint a hal. Kisvártatva szél kerekedett, sötét felhők gyülekeztek a város fölé, majd megindult az eső. Bertalan arca felragyogott, és attól kezdve nem hallottuk őt beszélni.
Csönd, majd fölhangzik a zene
ALFEUS És akkor egy emberként ránk törtek, itt tartottunk.
SIMON Az ég tudja.
JÁNOS Nem. Az még nincs.
ANDRÁS Vegyük elő az Írást.
PÉTER Valaki vegye már elő az Írást.
FÜLÖP (bátorítólag) Csak nyugodtan, tedd meg.
BERTALAN (felolvasni készül. Megkeresi a helyet, hogy lehetőleg mindenki lássa őt. Végül az ablak elé áll. Olvas. János áll mellé fordítani) „Kezdetben teremté az Isten az eget és a földet.”
JÁNOS Kezdetben teremté az Isten az eget és a földet...
PÉTER Isten nevét hiába fel ne vedd.
JAKAB De hát nem ott tartunk...!
MÁTÉ Hol tartunk, nagyokos, hol tartunk?
JÁNOS Itt: kezdetben teremté Isten...
SIMON (felháborodottan) Kicsoda?
JÁNOS Isten.
MÁTÉ Halott.
ALFEUS A számból vetted ki a szót. Mind a kettőt: Isten, halott.
JÁNOS Hiszed te. Itt van, feketén fehéren.
PÉTER Talán inkább fehéren feketén.
ANDRÁS Nézőpont kérdése az egész.
PÉTER Csalódtam benned, ember. Hogy az egész, így mondta, nézőpont kérdése volna. Hallottátok. Az Egész! Képtelenség. És egy fedél alatt. Velem, és veletek.
ANDRÁS Rávetül a fehér a feketére, és kirajzolódik a Név. A történet. Mint az árnyék. A történet Isten árnyéka.
PÉTER Ravasz, nagyon ravasz.
JÁNOS (hangosan, irigykedve) Hülyeség. (Csendesen) Mindenesetre gratulálok. Ez mégiscsak szép: a történet Isten árnyéka.
ALFEUS Azt javaslom, nem szeretném azonban, ha félreértés áldozata lennék, hogy mindannyiunk álljon elő, amivel tud. Ezt látom közös érdekünknek.

Bertalan félrevonul az Írással. Mindannyian keresgélnek a cókmókjaikban, lassan előkerülnek a passiójáték kellékei, tiszták, fényesek, tökéletesek, mint a kegytárgyak: könyvek (a Nyugat folyóirat egyik száma, A Nyugat alkonya stb.), ruhák, szögek, teleszkópikus nádszál, spongya, egy felcímkézett üveg („ECET”), kalapácsok, kötélvégek, ostor, töviskorona, palást, plakátok, az előadás „régi” műsorfüzetei (enyhén preparálva, „kiemelve”), két keménykalap. Egymásra halmozzák a kellékeket. Mire a végére érnek, fölhangzik kívülről a zene. És egyszerre lecsap rájuk a félelem.
Majd gyorsan, egymás után, a zene ritmusával összehangoltan (beszédopera)

PÉTER Csend.
ANDRÁS Csend.
MÁTÉ Csend.
JAKAB Csend.
TÁDÉ Csend.
JÁNOS Csend.
FÜLÖP Csend.
SIMON Csend.
ALFEUS Csend.
BERTALAN (becsukja a könyvet. Egy csattanást hallunk) (Zene)


Szünet
PÉTER (odarohan a kellékekhez, szedi össze a magáét) Gyorsan. Utánam.
ANDRÁS Mindenki. A Koponyára.
FÜLÖP Hogy nem értitek?!
TÁDÉ Mindenki a magáét. Vegye vissza, amilyen gyorsan csak lehet.
SIMON Egek!
JÁNOS Az még nincs! Az még nincs.
JAKAB Mester, mester...
MÁTÉ Nincs. Értsd meg, nincs. Ott voltál.
ALFEUS Ott voltunk mindannyian.
JÁNOS Az még nincs.
PÉTER Hagyjátok már abba!
ANDRÁS Csend. Egy hangot se halljak.
JÁNOS Az még nincs.
A zene átalakul szívdobogássá. Tiszta, szép szívdobogás. Amint hallgatják, megpróbálják kideríteni, melyik irányból jön. A kereső-játék végén arra jutnak, hogy nem kintről hangzik, hanem bentről, valamelyikükből
BERTALAN (szólítja Simont és kéri, hallgatózzon, vajon az ő mellkasából származik-e a hang)
SIMON Nem, nem. Azt hiszem.
TÁDÉ Itt valaki nagyon fél. És erre súlyos oka lehet. A történtek ismeretében állítom.
JAKAB De hát mi történt?
FÜLÖP Én arra emlékszem...
MÁTÉ Legjobb lesz, ha a végére járunk.
ALFEUS Hányszor megtehettük volna! És akkor most nem lennénk itt. Ez a beteges és diadalmas túlélési őrület. Meghalhattunk volna, amikor még voltunk valakik. Mindenki ránk figyelt. Egy örökkévalósággal ezelőtt. Olyan három éve. Fölkapaszkodhattunk volna egy magas hegyre a tenger partján, és ugyanarra a végszóra belerohanhattunk volna a tengerbe. Egy emberként, hangsúlyozom. Vagy egy torony, mit tudom én... honnan szétkiálthattuk volna az igazságot, semmit sem szépítve rajta. Egy torony, ami arra a rövid pillanatra, a halál előtt, kiemel és felmutat. Akkor még volt értelme. Lehetett volna. De most...! Rohanni! Menekülni! Bezárkózni! Fóbia, nem egyéb.
JÁNOS Az már igaz.
TÁDÉ Talán mégis azt kellene kideríteni, ki az közülünk, aki ennyire fél. Ilyen szemérmetlenül. Elszámoltathatnánk. Lennie kell itt egy „önkéntesnek”, hogy úgy mondjam. Aki szállítja rólunk a híreket. Egy besúgónak, úgy értem. Jelentéseket körmöl a magánéletünkről, és ebből él.
JAKAB Ki beszél...?!
MÁTÉ Jöjjön el a te országod.
JAKAB Elhallgass!
TÁDÉ (a szívdobogásra figyelmezve) És egyre jobban. Egyre hevesebben. Elfojthatatlanul, kendőzetlenül. Leplezetlenül.

Tádé, Alfeus és Máté rávetik magukat Andrásra. Legyűrik, a mellkasára tapasztják a fülüket, hallgatóznak. András arcán látjuk, feszülten várja ő is az eredményt. A dulakodás alatta szívdobogás észrevétlenül elhalkul

ANDRÁS Nos?
TÁDÉ Várj. Lassabban a testtel.
ANDRÁS Ennél is lassabban?
ALFEUS Csak nyugi.
MÁTÉ (vigasztalva, rossz lelkiismerettel, őszintétlenül) Inkább üldözött legyél, mint üldöző.
ANDRÁS Igazán kösz.
TÁDÉ Semmi.
ALFEUS Valami csak-csak. Csak-csak, csak-csak, csak-csak. Nem sok.
TÁDÉ (mutatja Simonnak, hogy fojtsa meg)
ANDRÁS Elmondom. Mindent elmondok. Mindent bevallok.
SIMON Nocsak. Volna itt mégis mondanivaló.
ALFEUS Nem kellene mégis, még előtte végezni vele? Én nem szeretnék belekeveredni egy újabb történetbe. Se vége, se hossza.
ANDRÁS Ártatlan vagyok. Egy történetről tudok, mindössze. Egy közönséges történet, tizenkettő belőle egy tucat. Van eleje, van közepe és van vége.
FÜLÖP Tizenkettő, ez nekem is ismerős.
JAKAB De hát nincsen vége.
ANDRÁS De van. Van vége. Vége van. Nem érted?
MÁTÉ Akkor hát bennünket is megölnek. Megölnek bennünket.
ANDRÁS Meg. Külön-külön mindannyiunkat. Amikor vége van a történetnek, megölnek bennünket. De ez nem fontos. „Nem lehet a tanítvány nagyobb az ő mesterénél.” Ez a törvény. És a törvénynél nincs fontosabb. Fáj a keresztcsontom.
ALFEUS Csak ne tereld el a szót, barátocskám. Még hogy keresztcsont!
ANDRÁS A törvény, az törvény. Ne ölj, ne lopj, ne tégy hamis tanúbizonyságot a te felebarátod ellen...
ALFEUS Egy szót sem értek az egészből. Törvény, jó vicc.
JAKAB Te még tudod a törvényt? Ugyan honnan tudhatnád, éppen te, a törvényt. Ha ezt Mózes hallaná...!
JAKAB Hallja.
ANDRÁS Tudom, mind a tízet.
SIMON (kineveti) Tízet. Na és a bőséges kommentárok? A terjedelmes, vége nincs magyarázatok...?
BERTALAN (mutatja) „Nem. Azt talán mégsem. Magyarázat: távozz tőlem, Sátán...!”
Senki nem akarja lefordítani
BERTALAN (még egyszer, erőszakosan mutatja ugyanazt) „Nem. Azt talán mégsem. Magyarázat: távozz tőlem, Sátán...!”
JÁNOS (lefordítja) Nem. Azt talán mégsem. Magyarázat: távozz tőlem, Sátán...!
TÁDÉ és ALFEUS (kapva kap az ötleten) Véged van, eddig és ne tovább.
ANDRÁS Hallgassatok meg! Hallgassatok meg! És azután döntsetek. Azután készen állok. Legyen, aminek lennie kell. Meg is ölhettek.
ALFEUS Hát jó. Legyen.
TÁDÉ Éljen a jogával. Egyetértek.

Elengedik, átrendezik a teret, majd helyet foglalnak. András háttal áll az ablaknak, mögötte az egyik pad. A többiek vele szemben foglalnak helyet. Fölmegy rá a fény. Az András mögött levő pad egyik végében Máté ül, András történetének fegyenc-szereplője. (Lélektani-realista regiszter)

András homíliája a Törvényről
ANDRÁS A hatvanas években történt. Alighogy kiengedtek a börtönből, ismét behívtak a politikai rendőrségre, kihallgatásra. Abban az időben egy faluban laktunk, nem túl messze a járási székhelytől. Kora hajnalban kellett elindulnom a városba, a hét első napján, még mielőtt a kakas háromszor megszólalt volna.
PÉTER (felugrál a helyéről, éktelenül köhögni kezd) Hogy jön ide a kakas...! MINDNYÁJAN (lepisszegik, lehurrogják, visszarángatják a helyére)
ANDRÁS Nem volt kihez betérnem olyan korán a reggeli imára, a templomok is zárva voltak még. Úgy döntöttem, egyenesen a rendőrségre megyek. Abban az épületben mindig van ügyelet. És ott Isten sem alszik. Ha bejelentkezem, biztosan beengednek a várószobába, gondoltam, ott majd kivárom a soromat. Úgy is történt. A szolgálatos altiszt elvette a táskámat, kiforgatta a zsebeimet, közölte velem, hogy a padra lefeküdni szigorúan tilos, majd bevezetett. Arra gondoltam, egy távolabbi zugba húzódom, hogy lehetőleg ne kelljen szóba állnom senkivel. Csakhogy a teremben már volt valaki. Lötyögő, kopott ruha, kefefrizura, pikkelyes bőr, skorbutos íny. Na és a testének ismerős kipárolgásai. Megvan! Szamosújvár, Mária Terézia börtönné átalakított épülete. Az egykori Martinuzzi-kastély. Szamosújvár, aligha lehet más. A letöltött évek számát háromra saccoltam. Ha kevesebb, akkor nem Szamosújvár és Mária Terézia, hanem Zsiláva, a hegyeken túli fegyenctelep. Valóságos Gulág. Ahonnan csak kevesen térnek vissza. Vagy senki.
ALFEUS (felugrik) Máris volnának megjegyzéseim! Lényeges közbevetések! TÁDÉ Nem lehetne, mondjuk, rövidebben, tisztelettel?
A TÖBBIEK (pisszegések, méltatlankodások, majd csend)
ANDRÁS Köztörvényes – ebben lehetetlen tévedni, annyi év után. Attól azért még testvér, amiért köztörvényes, gondoltam magamban. Mintha tükörbe tekintettem volna... (Átúszik külön jelenetté, zenével.)
ANDRÁS (bizonytalanul; nem tudja, milyen nyelven szólaljon meg) Buna dimineaţa.
FEGYENC (félrefordul)
ANDRÁS Adjon Isten jó reggelt.
FEGYENC Na lássa! Adjon Isten.
ANDRÁS (nyújtja a kezét) Szamosújvár, ha nem tévedek...
FEGYENC (kezet nyújt) Ja... Emlékszik Cocosatura? Kifogta?
ANDRÁS Hogyne, a Púpos. Cocosatu. A közutálatnak örvendő őrmester. A fegyőrök gyöngye. Főfegyőr. Főfőfegyőr. De még mennyire, hogy kifogtam.
FEGYENC (hamiskásan) Nem fogta ki. Az Isten se fogta ki.
ANDRÁS Hogy-hogy? Én bizony kifogtam, nekem ne mondja. Az Isten se fogta volna ki...?
FEGYENC De nem ám. Még a szakállas Szűz Mária sem.
ANDRÁS Bökje ki, mit tud.
FEGYENC Kiugrott az irodája ablakából. Poty. Lepény. Sohasem esik az élére, tudja. (Felröhint) Poty, és kész.
ANDRÁS (reflexszerűen) Béke por...
FEGYENC Hagyja. Már nehogy elsirassa itt nekem. Még segítettek is neki, azt mondják. Amikor persze kiugrott, nem volt senki az irodában – ez a hivatalos változat. Fogoly biztosan nem, azt tudnánk. A fiatalabb foglyokat fel-felvitte magához, emlékszik, „kihallgatásra”. Aki megtagadta, azt halálba üldözte. Az vesse rájuk az első követ... Aztán poty, ennyi. Kiszarta magából a börtön, és megkönnyebbült. (Felröhint Hirtelen vált, látva András szontyoli arcát) Ne legyen már ilyen tökéletes. Máris el van érzékenyülve attól, hogy nem tud gyűlölni. (Leplezetlen megvetéssel) Akkor pedig szeretni sem tud senkit, saját magán kívül. Ha nem tud gyűlölni, akkor szeretni sem tud.
ANDRÁS (békülékenyen) Egyik alkalommal Vitéz István bárót magánzárkába tették. Estére a báró lecsatolta a falábát, a falnak támasztotta, és lefeküdt. Cocosatu mit sem tudott arról, hogy a bárónak egyik lába fából van. Amikor reggel bepillantott a zárkába, egy lábat látott a falnak dőlve, semmi mást. Rémülten üvöltözni kezdett, odarohant a többi őr is, de ő már akkor vaktában lövöldözött, be a cellába. Szitává lőtte a bárót. Már másnap ki is tüntették érte a Púpost.
FEGYENC Vitéz István báró. Ismertem őt, hogyne. Ellophatta az őrök cigarettáját valahogy, ezért kerülhetett magánzárkába. Rettentő leleményes volt, ha dohányra volt szüksége. Szerencsétlen.
ANDRÁS Az. Vagy nem is tudom. Ismerte?
FEGYENC A nagy szivaros.. Hogyne.
ANDRÁS Betéve tudta Szophoklészt görögül, és a BTK-t.
FEGYENC Nagy haszon. Volt már dolga ezekkel?
ANDRÁS De még mennyire.
FEGYENC Ruhát kapott?
ANDRÁS Ruhát?
FEGYENC Verést.
ANDRÁS Nem. Még nem.
FEGYENC Csoda.
ANDRÁS Az.
FEGYENC Előbb-utóbb megkapja. Fogadjon el tőlem egy jó tanácsot. Látom, finom ember. Politikai. Én egy közönséges köztörvényes vagyok, amolyan visszajáró lélek. Amikor beszólítják, bújjon belé a rendőrbe, amennyire csak lehet. Érti mit beszélek?
ANDRÁS Nem.
FEGYENC Mit nem ért ezen. Menjen közel hozzá, amennyire csak bír, mert ha távolabb áll meg tőle, úgy megslukkolja, hogy elvágódik. Ha meg belebújik, mintha az anyja volna, nem bír nagyot ütni. Bújjon bele. Érti már?
ANDRÁS őszinte hálával. Köszönöm. Igazán köszönöm.

Vissza a narrátori pozícióba

ANDRÁS Mintha az anyja volna, ezt mondta a közönséges köztörvényes. Belebújni a Törvénybe, hogy meg ne slukkoljon. Hamarosan engem is beszólítottak. Amikor beléptem, megéreztem, mi következik. Valamit kérdezett a kihallgató tiszt, nem emlékszem, mit, csak arra, hogy már előre szakszerűen felingerelte magát, hajlamainak, képzettségének, valamint jártasságának megfelelően.
TÁDÉ (felugrik a helyéről) Kikérem magamnak! Szemenszedett gyanúsítgatás.
A TÖBBIEK (pisszegések, méltatlankodások, leültetik a helyére)
ANDRÁS Válláig ha értem. Csak a köztörvényest láttam magam előtt. Lelassult az idő, mindenre pontosan emlékszem. Elindult felém a kar, messziről, nagy lendülettel. Ekkor odaléptem hozzá, és átöleltem. A fejemet, magam sem tudom, miért, a mellére hajtottam, mint egy hazatérő. A fülem a vascsillagra tapadt, hidegét most is érzem. A tiszt karja a levegőben maradt egy kis időre, a másik meg önkéntelenül átölelt. Aztán, lassan, a levegőben levőt is leeresztette maga mellé, mintha csak integetett volna valakinek, aki a látótávolságon túl került. Ebben a pillanatban változott meg az életem. Mássá lettem, magam sem értem, hogyan. Elmehet, mondta kurtán.

Csend, mozdulatlanság

MÁTÉ (feláll, kimegy András mellé)
BERTALAN (még mielőtt elkezdené Máté, megállítja) „Hallgassunk egy kicsit, jó?”
JAKAB (lefordítja) Hallgassunk egy kicsit, jó?
ALFEUS Jó, nem bánom.
FÜLÖP Igaza van. Próbáljuk meg legalább.
MÁTÉ Helyes, ennyi elég. Erre számítottam. Nem bírom tovább.
FÜLÖP Muszáj most neked mindent megmagyarázni? Nem halaszthatnánk el egy kicsit?
MÁTÉ Elegem van abból, hogy kiáll valaki elénk, és elmondja a megoldást. (Egyre magasabb hangon, indulatosabban) „Ebben a pillanatban változott meg az életem.” És: „Mássá lettem, magam sem értem, hogyan.” Hallottuk. Csak tessék kitárni az ajtókat, az ablakokat és üdvözült mosollyal várni, amíg megjönnek. Vége a bujkálásnak, vége a félelemnek. (Hisztériásan) És akkor boruljunk a keblükre, előre elkészített könynyekkel. Fényes szemekkel. (Járkál a többiek között, lökdös, provokál) Az áldozat meghatódottsága. Tudtam. Kiállni a placcra, elgyönyörödni saját szenvedésünktől. Mialatt a másikat felhúzzák, már történetté is alakultunk. Ezt előre megmondhattam volna. (Üvölt) Tessék kitárni ajtót, ablakot. Tessék fölfedni a pincéket, a rejtekhelyeket. Kéretik önkéntes alapon áldozattá lenni. De hiszen szerep mindössze. És ne felejtsünk el a kellő pillanatban bocsánatot kérni. Például azért, hogy megszülettünk. Ez különösképpen fontos, mert ezzel a nagyvonalú tettel fölszabadítjuk bennük a, hogy is mondjam csak, a gátlásokat. Szabadon és rendkívül hatékonyan fognak megölni bennünket. A kínzás dramaturgiája pedig nekünk magunknak is gyönyörűséget fog okozni, mert a kialakításához mi magunk is hathatósan hozzájárultunk. Talán jegyzőkönyvezni is fogják utolsó szavainkat. Gondoljuk meg, uraim. Mozgás, mozgás, kövessetek engem. Eddig tartott a játék, uraim. Túlélés: de hát minek? Kinek a nevében? Mi célból? Mi végre? (Odarohan a jobb oldali ablakhoz, széfeszíti a sötétítőt, kikiált, bohóckodik) Erre, erre, Uraim! Itt volnánk, szíves engedelmükkel, mint diadalmas, vágó juhok, megkészítve illendőképpen az utolsó vacsorára.

Középen hátul megdöndül az ajtó, valaki be akar jönni, ez vet véget Máté kirohanásának


PÉTER Vissza! Ide vissza!
JAKAB Közénk, azonnal.
MÁTÉ Nem! Amit megmondtam, megmondtam.
FÜLÖP Nem! Ezt nem te mondtad, ezt Pilátus mondta, úgy emlékszem.
SIMON A sötétítő. Húzd be a sötétítőt, te állat.
FÜLÖP súgva. Annyit legalább mondhatnál, hogy bocsánat. Legalább.
ALFEUS Egyetértek.
TÁDÉ Minden esetre vádolom magam, hogy nem léptem közbe időben. (Bertalanhoz) Ezt kéretik jegyzőkönyvbe venni.
FÜLÖP Annyit se képes mondani, hogy bocsánat. Pedig az mi, ebben a helyzetben.
SIMON (kérlelve) Mondjál annyit.
MÁTÉ (a szót mondja, mint egy szót) Bocsánat.
FÜLÖP Na.
PÉTER Csend.
ALFEUS Szeretnék még élni. Élni szeretnék. Érthető?
TÁDÉ Nem fogom hagyni magam, egykönnyen. A túlerővel szemben sem. Ne várakozzatok itt üres kézzel. Fogat fogért, szemet szemért. Adokkapok, semmi más.
ANDRÁS Bújj belé, mert úgy megslukkol...
ALFEUS Tömjék be a száját.
PÉTER Maradjatok csendben. Hátha elvétik.

Lehasalnak, elbarikádozzák magukat, elbújnak.
Néma csend.
Nyílik az ajtó, elmozdítva az emeletes ágyat is. Bejön Tamás, ledobja a zsákját, szórakozottan fölveszi magára Júdás zubbonyát, előre jön, nem érti, miért nem szól hozzá senki, sőt, még a fejüket is elfordítják tőle

PÉTER (suttogva, amiből a bejövő nem hall semmit) Júdás. Itt van Júdás.
TÁDÉ (ugyanúgy) Megölni. Utánam!
ANDRÁS Hagyjátok rám! Hagyjátok rám!
A TÖBBIEK (pusmogva nevetnek) Fogjátok le, nehogy belebújjon, mint az anyjába. (Stb.)
ALFEUS Kalapácsot, szöget, drótot, kötelet, nádat, spongyát, ecetet.
FÜLÖP Én jobbra megyek.
SIMON Én balra megyek.
JAKAB Én előre megyek.
MÁTÉ Én hátra megyek.
JÁNOS Én kimegyek. (A többiek rápisszennek) Bocs, bocs, dehogy.
TÁDÉ Verd ki a fejedből.
ALFEUS Senki nem megy ki innen élve.

Tamás körbejár, nézegeti őket, majd hirtelen elhatározással el akar menni. A többiek követik, egyre szűkülő körökben. Tamás visszatér arra a helyre, ahol felöltözött, gyors mozdulatokkal leveszi a zubbonyt, akkor látja, rossz szerepbe öltözött.
Amikor fölveszi a földről a Tamás feliratú zubbonyt, már a tettre kész többiek ott vannak körülötte, kötéllel, szöggel, kalapáccsal.
Nagy örömmel rávetik magukat, szorongatják, nevén szólítják stb.

JÁNOS Csakhogy itt vagy, Tamás! Nem hittem, hogy még viszontlátlak élve.
SIMON (megkönnyebbülten) Így már más. Így már egészen más.
ALFEUS Hohó, barátocskám. Nem mindegy. Világos? Nem mindegy.
TÁDÉ A történet szempontjából legalábbis.
MÁTÉ Amihez tartjuk magunkat.
FÜLÖP Az Írás szerint, lehetőleg.
JÁNOS Beszélj, mi történt veled azóta.
TAMÁS Ott maradtam a Koponyán, amíg levették a fáról. Nem hittem a szememnek. Elvitték a testet, én távolról követtem őket.
PÉTER És?
ANDRÁS És?
JAKAB És? Beszélj már.
TAMÁS Nem fogjátok elhinni: nem történt semmi. Semmi! Értitek. Egy tehetetlen test, mint a tied vagy az enyém. Vártam, hogy megnyíljon az ég. De nem, nem. Ahogy köteleken leengedték a magasból, a fáról, megindult az eső, sűrű cseppekben esett, nagyon rövid ideig.
PÉTER Ennyi?
TAMÁS Ennyi.
BERTALAN (majd szétveti a boldogság) Eső! Amikor engem meggyógyított a Mester, azt kértem, emlékeztek, változtassa a szavaimat esővé a pusztában. Én egy szempillantás alatt megszabadultam a beszéd terhétől, és ugyanabban a pillanatban megindult az eső.
TAMÁS (nem túl nagy meggyőződéssel lefordítja) „Eső! Amikor engem meggyógyított a Mester, azt kértem, emlékeztek, változtassa a szavaimat esővé a pusztában. Én egy szempillantás alatt megszabadultam a beszéd terhétől, és ugyanabban a pillanatban megindult az eső.”
ALFEUS Bocsánat, hogy jön ez ide?
TÁDÉ Mit jelenthet ez?
MÁTÉ Semmit. Semmit.
JÁNOS Tegyünk egy próbát. Legalább tegyük ki magunkat egy próbának.
FÜLÖP (egyszerre tekintve közönségnek a partnereit, valamint a nézőket. A bohócjelenetet előkészítő zene, tus stb.) Hölgyeim és Uraim! Tisztelt közönségünk! Hallgassuk meg, utolsó esélyünkként, Tamás és János homíliáját az igazságról. (Taps, fütty.)
TAMÁS és JÁNOS (miközben magukhoz veszik a keménykalapot, pisszegve-súgva) A barátságról, Fülöp, a barátságról.
FÜLÖP A barátságról? Bocsánat, bocsánat, ez nekem is meglepetés. Most hallom először. Engedjék meg, hogy bemutassam a szereplőket. (Tus stb.) Estragon Tamás! (Tamás fölveszi a kalapot, taps, fütty) Vladimír János! (János fölveszi a kalapot, taps, fütty.)

Berendezkednek a következő jelenetre. A barakkban a tanítványok, János és Tamás kivételével, az emeletes ágyakon, priccseken helyezkednek el, mintha takarodó után volnának. Érdeklődő fejeket látunk, lógázó lábakat

Estragon Tamás és Vladimír János homíliája a barátságról – bohócjelenet –
ESTRAGON JÁNOS Megtudhatnám, hogy uraságod hol töltötte az éjszakát?
VLADIMÍR TAMÁS Az árokban.
ESTRAGON JÁNOS Árokban? Hol?
VLADIMIR TAMÁS (nem mutatja) Valahol arra.
ESTRAGON JÁNOS (gyanakodva) Mutasd a tenyeredet!
VLADIMÍR TAMÁS Melyiket?
ESTRAGON JÁNOS Mind a kettőt.
VLADIMIR TAMÁS Tessék.
ESTRAGON JÁNOS (alaposan megnézi) Mutasd az oldaladat!
VLADIMIR TAMÁS Melyiket?
ESTRAGON JÁNOS Várjunk csak. (Eljátssza képileg a keresztrefeszítést) Megvan. (Bohócos büszkeséggel) A balt.
VLADIMIR TAMÁS Tessék. Nézzed.
ESTRAGON JÁNOS Jó... jó... jó... Azt hittem, te vagy... De nem, nem.
VLADIMIR TAMÁS Szerencsére.
ESTRAGON JÁNOS Szerencsére.
VLADIMIR TAMÁS (vadul birkózik a cipőjével)
ESTRAGON JÁNOS Mit csinálsz?
VLADIMIR TAMÁS Lehúzom a cipőmet. (Gyönge hangon) Segíts!
ESTRAGON JÁNOS Gyere, próbáljuk meg. (Sikerül. Fintorogva, de azért akkurátusan megvizsgálja a lábfejét) Rendben. Rendben. És rendben.
VLADIMIR TAMÁS (felháborodottan) Rendben? Rendben? Rendben?
ESTRAGON JÁNOS (bocsánatkérőn) Megvertek?
VLADIMIR TAMÁS Meg... De nem nagyon.
ESTRAGON JÁNOS Ugyanazok?
VLADIMIR TAMÁS Hogy ugyanazok-e? Nem tudom. Tovább maradtam. A kelleténél több időt töltöttem ott.
ESTRAGON JÁNOS Mindenki szétszaladt.
VLADIMIR TAMÁS Nem mindenki.
ESTRAGON JÁNOS Csakugyan.
VLADIMIR TAMÁS Ilyenkor persze nehéz megállapítani, hogy ki kihez tartozik. Engem is ez tévesztett meg. De aztán megvertek, és minden a helyére került. Az apró dolgokban kerülni kell a hanyagságot. Nem tudja a bal kéz, mit csinál a jobb. Ha majd idejönnek, még akkor sincs minden veszve.
ESTRAGON JÁNOS Idejönnek? Ez már biztos?
VLADIMIR TAMÁS Még akkor sincs minden veszve. Az egyik lator üdvözült.
ESTRAGON JÁNOS (lemondóan) Az egyik.
VLADIMIR TAMÁS (bátorítva őt) Ötven. Nem rossz százalék. Az egyik, azaz ötven százalék.
ESTRAGON JÁNOS De mind a kettő kiszenvedett. Sőt, mind a három.
VLADIMIR TAMÁS Vegyük számba a tényeket, akarod?
ESTRAGON JÁNOS (nem nagy meggyőződéssel) Ja. Ja, ja.
VLADIMIR TAMÁS Azt a két tolvajt a Megváltóval együtt feszítették keresztre.
ESTRAGON JÁNOS Kicsodával?
VLADIMIR TAMÁS A Megváltóval, két tolvajt. Azt beszélik, hogy az egyik megmenekült, a másik viszont... (Keresi a megmenekült ellentétét) Elkárhozott.
ESTRAGON JÁNOS Mitől menekült meg?
VLADIMIR TAMÁS A pokoltól.
ESTRAGON JÁNOS A pokoltól. Megmenekült a pokoltól.
VLADIMIR TAMÁS Nem rossz százalék. És mégis... Hogy lehet az, hogy a négy evangélista közül csak egy beszéli el így a történetet? Holott mind a négyen jelen voltak vagyis a közelben. (Még mielőtt János beleszólna) Láttam, én is ott voltam, a közelben. És mégis csak egy tud a latorról, aki üdvözült. Csak egy a négy közül. A másik háromból kettő semmit sem tud az egész ügyről, a harmadik pedig azt állítja, hogy azok ketten alaposan lehordták.
ESTRAGON JÁNOS Kit? Egy szót sem értek az egészből.
VLADIMIR TAMÁS A Megváltót.
ESTRAGON JÁNOS A mestert. Igen, igen. Miért hordták le?
VLADIMIR TAMÁS Mert nem akarta megmenteni őket.
ESTRAGON JÁNOS A pokoltól?
VLADIMIR TAMÁS Ugyan... A haláltól.
ESTRAGON JÁNOS Na és a kettő nem ugyanaz?
VLADIMIR TAMÁS Ezek szerint nem. Nagyon küzdöttek vele. Ebből gondolhatni, hogy van mégis valami különbség.
ESTRAGON JÁNOS No és aztán?
VLADIMIR TAMÁS Feltehetően mind a ketten elkárhoztak.
ESTRAGON JÁNOS Na és aztán... Azt kapták, amit érdemeltek.
VLADIMIR TAMÁS De az evangélista azt mondja, hogy az egyik lator üdvözült.
ESTRAGON JÁNOS No és? Nem egyezik a véleményük, ennyi az egész.
VLADIMIR TAMÁS De mind a négyen ott voltak. És csak az egyik beszél üdvözült latorról. Miért higgyünk inkább neki, mint a többieknek?
ESTRAGON JÁNOS Ki hisz neki?
VLADIMIR TAMÁS Mindenki. Csak ez a változat ismeretes. Mindenki erről beszél.
ESTRAGON JÁNOS Az emberek hülyék.
VLADIMIR TAMÁS (gondolkozik) Nem lehet, hogy azután történt még valami. Valami váratlan, amit senki sem vett számításba. Ami még magát az Írást is összezavarta. Történt valami, egy előre nem látott esemény, és arról az Írás, az a négy író, aki ott volt, egyszerűen nem tud számot adni. Mindössze tehát arról ad számot, hogy nem tud számot adni. Nem lehet, hogy a rendelkezésre álló szavak, a mondatok, a, a, a, hogy...
ESTRAGON JÁNOS (érdeklődéssel) Hogy?
VLADIMIR TAMÁS Megvan. Hogy az ismeretes verziók, együtt, a kiiktathatatlan ellentmondásokkal, erről az előre nem látott, előzmény nélküli, tökéletesen ismeretlen zavarodottságról hoznak hírt...? (Még egy próbát tenne, kétségbeesetten nekidurálja magát) Nem lehet, hogy...? (Sír, mint egy igazi bohóc)
ESTRAGON JÁNOS (átöleli, vigasztalja) Az ötven százalék se rossz.
VLADIMIR TAMÁS És akkor hogy lesz?
ESTRAGON JÁNOS Mikor?
VLADIMIR TAMÁS Hát akkor, tudod. Amikor mi kerülünk sorra.
ESTRAGON JÁNOS Szerinted mi is sorra kerülünk?
VLADIMIR TAMÁS Afelől nincs semmi kétségem.
ESTRAGON JÁNOS Várj!
VLADIMIR TAMÁS (feszülten figyelve) Nos?
ESTRAGON JÁNOS Semmi.
VLADIMIR TAMÁS Találj ki valamit. Valami trükköt. Egy jó ötlet kellene.
ESTRAGON JÁNOS (hátratett kézzel, lesütött szemmel felalá járkál. Megáll, valami kiszámolós játékot játszik el, egyedül mormolva) Ec, pec, kimehetsz... Jó... Ugorj cica az egérre... Igen... igen... Igen. (Diadalmasan) Megvan!
VLADIMIR TAMÁS Mondjad már!
ESTRAGON JÁNOS Amikor sorra kerülünk... Hm, hm... (Elbizonytalanodik, majd ismét felvillanyozódik) De! De igen! Egymás mellett állunk, igaz?
VLADIMIR TAMÁS Hogy jön ez ide? Mi mindig egymás mellett állunk a sorban.
ESTRAGON JÁNOS Két eset lehetséges: a kiszámoláskor vagy neked kell mondani a tízet, vagy nekem.
VLADIMIR TAMÁS Eddig stimmt.
ESTRAGON JÁNOS Ha neked kellene mondani, akkor én eléd vágok, kilépek a sorból, és elkiáltom, hogy tíz. Koncentráció kérdése az egész. Ez egy klasszikus koncentrációs gyakorlat. Volt rá példa. Csak nem szabad elvéteni, nehogy észrevegyék, mert akkor mindkettőnknek befellegzett.
VLADIMIR TAMÁS (nagy erőfeszítéssel koncentrál elismétli a főbb pontokat) Nézzük csak! Az előttem lévő azt mondja: kilenc; akkor következem én. Erre te, aki mögöttem állsz, kilépsz a sorból, és azt mondod: tíz.
ESTRAGON JÁNOS (őszintén örül, hogy a másik felfogta) Pontosan!
VLADIMIR TAMÁS És akkor?
ESTRAGON JÁNOS Hát nem érted? És akkor mindketten, mindketten barátocskám, megmenekültünk. Ez a megoldás. (Bohócos diadallal mosolyog, peckesen fel-alá járkál.)
VLADIMIR TAMÁS De téged akkor kivégeznek.
ESTRAGON JÁNOS Ez az. Én meghalok, de mindketten megmenekülünk. Szépen kifogunk rajtuk. .
VLADIMIR TAMÁS (megérti) Azt már nem! Még hogy te énhelyettem. Korán kell ahhoz neked felkelni, barátocskám. Majd én is ott leszek. Én fogok előtted kilépni a sorból, abban biztos lehetsz. Tíz!
ESTRAGON JÁNOS Nem úgy van az, testvér... Tíz!
VLADIMIR TAMÁS Tíz!
ESTRAGON JÁNOS Tíz! (A versengés átalakul egy bohócos táncba, amelyet együtt járnak önfeledten, fellinis hangulat, megfelelő zene.)
EGYÜTT (kiáltoznak) Megmenekültünk... Megmenekültünk... Megmenekültünk...

Sűrű eső kezd esni (hangkulissza), erre a többiek (elsőként Bertalan) lekászálódnak az ágyról és bekapcsolódnak a táncba, ugyanúgy kiáltozva. A zene átúszik a kezdeti motívumokba, a tánc lassan széttöredezik, de mindenki a maga módján folytatja tovább

TÁDÉ Jönnek! Jönnek, bugrisok, hagyjátok abba.
ALFEUS (ki akarván szakítani őket a révületből) Sorakozó! Sorakozó! Ide hozzám!
TÁDÉ Tessék! Mindenki!
ALFEUS (rendezgeti őket) Nem értitek? Itt vannak az ajtó előtt! Mi következünk. Sorba, sorba. Sorakozó.
TÁDÉ Na végre! Ez végre tetszetős.
FÜLÖP Csakugyan szép.
MÁTÉ (Alfeusnak) Ne állj ott te sem, mint egy hétfejű törpe. Tessék beállni a sorba.
SIMON Nagyszerű. Számoljunk.

A sorban János és Tamás a tizedik és a tizenegyedik, elkezdik a kiszámolást, de ők mindketten kivágják a tízet. Amikor sikerül tökéletesen egyszerre mondaniuk, János és Tamás diadalmasan kiáltozik: „Megmenekültünk! Megmenekültünk!” Ezt többször (kétszer-háromszor) végigcsinálják, Alfeus és Tádé buzgólkodó irányításával

TÁDÉ Hát ez így nem megy!
ALFEUS Húzzunk sorsot! Az javaslom, húzzunk sorsot. Döntsük el, ki a jobb lator, ki a bal. Ez mégiscsak járható útnak tűnik. Húzzunk sorsot kettőnként, és fogadjuk el emelt fővel a döntést.
MÁTÉ Kezünkbe vesszük a sorsunkat...
JAKAB Ez az emelt fő egy kicsit gyanús nekem.
SIMON Remélhetőleg nincs több mondanivaló.
BERTALAN (előáll) „Cselekedjünk inkább az Írás szerint.”
SIMON (lefordítja) Azt mondja, hogy cselekedjünk az Írás szerint.
MÁTÉ Inkább. Inkább az Írás szerint, így mondta.
TÁDÉ Stimmt!
ALFEUS Stimmt!
PÉTER Nem lenne jobb, ha...
ANDRÁS Ha kivárnánk, amíg megjönnek.
PÉTER És? És? És?
ANDRÁS És védekeznénk. Szervezetten védekeznénk. Nem adnánk olcsón az életünket, hogy úgy mondjam.
ALFEUS Ezt éppen te javaslod, éppen te?! Nevetnem kell.
TÁDÉ Csak tán nem akarsz halált megvető bátorsággal beléjük bújni?
ANDRÁS Bocsánat. Bocsánat. Úgy látom, félreértettek az urak.
ALFEUS Vagy úgy.
BERTALAN (előáll) „Cselekedjünk inkább az Írás szerint.”
SIMON (lefordítja) Azt mondja, hogy cselekedjünk az Írás szerint.
MÁTÉ Inkább. Inkább az Írás szerint, így mondta.
TÁDÉ Stimmt!
ALFEUS Stimmt!

Zene, a bevezető motívumok, anélkül, hogy felfigyelnének rá. Tádé és Alfeus megszervezik a sorshúzást, az egyik iszákba beledobálják a neveket stb., majd sorra kihúzzák őket. A tanítványok párosával fölállnak egymással szemben. Péter marad középen, háttal a szemközti ablaknak. A kialakult sorrend szerint Péter jobb és bal oldalán, hozzá legközelebb János és Tamás áll, tőle legmesszebb pedig Alfeus és Tádé. A jelenet pontos, semmi esetre
sem elhamarkodott vagy ügyetlenkedő. Legfőképpen pedig nem sokértelmű, szimbolikus játék

ALFEUS Te vagy?
TÁDÉ Én vagyok.
ALFEUS Üdvözlégy, Tádé.
TÁDÉ Üdvözlégy, Alfeus.
ALFEUS De hát mi szerveztük az egészet.
TÁDÉ Így jött ki, Alfeus. Így jött ki.
ALFEUS Akkor hát csak az egyikünk.
TÁDÉ Csak.
ALFEUS Stimmt.
TÁDÉ Stimmt.

Szünet, zene

JAKAB Emlékszel?
FÜLÖP Emlékszem. Tökéletesen emlékszem, mindenre.
JAKAB A főreál gimnáziumra is? Emlékszel?
FÜLÖP Farkas utca, hogyne. Kolozsvár, Farkas utca. Akkor már utcáról utcára gyűjtötték össze a családokat... És akkor lett egy szó, ami kiszorította a neveket, és a nevek kiszorításával elfedték külön-külön az arcokat.
JAKAB Transzport.
FÜLÖP Igen, igen. Transzport.
JAKAB És emlékszel a Mester nemzetségi táblázatára, Szent Máté szerint?
FÜLÖP Minden egyes névre emlékszem, betéve tudom, most is. „Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségéről szóló könyv. Ábrahám nemzé Izsákot; Izsák nemzé Jákóbot; Jákób nemzé Júdát és testvéreit...”
JAKAB És a végére? Emlékszel a végére is? A Mester nemzetségi táblázatának a végére, Szent Máté szerint?
FÜLÖP Betéve tudom. „Az összes nemzetség tehát Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzetség, és Dávidtól a babilóni fogságra vitelig tizennégy nemzetség, és a babilóni fogságra viteltől Krisztusig tizennégy nemzetség.”
JAKAB És akkor mi, még a főreál gimnáziumban összeszámoltuk a neveket, a Mester nemzetségi táblázatában felsorolt neveket, Szent Máté szerint, és arra jutottunk, hogy hiányzik egy név.
FÜLÖP Emlékszem, tökéletesen emlékszem.
JAKAB Háromszor tizennégy. Az összesen negyvenkét név.
FÜLÖP De mi csak negyvenegy nevet találtunk a Mester nemzetségi táblázatában. Emlékszem.
JAKAB Akkor egymásra néztünk és azt mondtuk: bizony, egy név hiányzik a nemzetségi táblázatból. Kimaradt egy név a táblázatból.
FÜLÖP Megkérdeztük egymástól, kinek a neve hiányozhat?
JAKAB Az enyém, válaszoltam én.
FÜLÖP Az enyém, válaszoltam én.
JAKAB És megértettük, hogy mi következünk.
FÜLÖP És úgy lett. Törvény született és hamarosan értünk jöttek. Kolozsvár, Farkas utca. Új nevet kaptunk mi is, transzport, így hívtak bennünket.
JAKAB Szia, Transzport!
FÜLÖP Szia, Transzport!
JAKAB Az utca végén Szent György megöli a Sárkányt.
FÜLÖP Az utca végén, emlékszem.
JAKAB De minket nem arra vittek, hanem az ellenkező irányba, a Béke térre. A Mennyei béke tere, emlékszel?
FÜLÖP Emlékszem, hogyne.

Szünet, zene

ANDRÁS Azért, azért, azért, azért. Láttam, ahogyan az apámat arcul ütik. És láttam, amikor az anyámat hajánál fogva rángatják, ki tudja, miért. Csak azért, csakis azért.
BERTALAN (mutatja) „Én vagyok az első tanítvány, akit meggyógyított a Mester.”
ANDRÁS Ó, hát tudom: te vagy az első tanítvány, akit meggyógyított a Mester. De persze a süket-néma iskola is lángokban állt. És a gyerekek úgy vinnyogtak a tűzben, mint az egerek. Ott álltak a katonák, csőre töltött fegyverrel. Előtte fogadást kötöttek egymással, annak rendje és módja szerint: aki több gyermeket lő ki, azé az arany gyertyatartó. De egyetlen gyermek sem rohant ki a lángokból. Ez volt az ő győzelmük, a gyermekeké. A gyertyatartót meg, ki tudja, miért, a katonák bedobták a tűzbe. Porrá égett az iskola, széthordta a szél a hamut, azóta megállás nélkül száll alá a pernye, mindenütt, mindenütt.
BERTALAN (mutatja) „De a gyertyatartó...”
ANDRÁS (lefordítja és folytatja) De a gyertyatartó... Igen, igen, a gyertyatartó: még az üszök sem mocskolta be, a füst sem fogta meg.

Szünet zene

MÁTÉ A tanító úr? Hol lehet a tanító úr?
SIMON Már nincsen köztünk. Már nagyon régen nincsen velünk.

MÁTÉ Szegény.
SIMON Szegény.
MÁTÉ Azt mondta, ne sajnáljuk.
SIMON És mi mégis sajnáljuk. Pedig azt mondta.
MÁTÉ Legalább fennmaradt, amit írt.
SIMON Az igaz. Az igaz.
MÁTÉ Csakhogy nem érti senki. Senki emberfia.
SIMON Az igaz. Az igaz.
MÁTÉ Mi sem.
SIMON Mi sem.

Szünet, zene

JÁNOS Te csak nehogy azt hidd, barátocskám, hogy megelőzöl. Tíz.
TAMÁS Ezt te hiszed, barátom, magadról. Én mindenesetre edzésben tartom magam. Tíz.
JÁNOS Kilépek előtted, és meg fogunk menekülni. Tíz.
TAMÁS Az már biztos, azzal a különbséggel, hogy én fogok kilépni előbb, és így fogunk megmenekülni. Tíz.
JÁNOS Akárhogy is, kifogunk rajtuk. Tíz.
TAMÁS De még mennyire. Tíz.
JÁNOS Tíz.
TAMÁS Tíz.

Szünet, zene.
A további játék maszkszerű, de nem élettelen, és olykor, ha „elvétve” is, nem humortalan. A tanítványok segédkeznek egymásnak, egymás keze alá dolgoznak, mintha mondjuk házat építenének. Pétert gyűlöletmentesen, szinte megértéssel kötözik fel a keresztre

ALFEUS (Péterre néz) Akkor hát kezdhetjük.
TÁDÉ (Péterre néz) Kezdhetjük.
BERTALAN (előveszi az Írást, mutatja) „Az Írás szerint.”
MÁTÉ (lefordítja) Az Írás szerint.
SIMON Valóban.
TAMÁS Nos akkor...
JÁNOS Csak sorba, ahogy jön.
ALFEUS Sejthettük volna.
TÁDÉ Hogy ő fél a legjobban. Hallgasd csak!
JAKAB (nem hall semmit, sem ő, sem a többiek) De még mennyire.
MÁTÉ Fél, valóban.
TAMÁS Addig pedig mi sem érezhetjük magunkat biztonságban.
JÁNOS Biztonság. Az fontos.
SIMON Remeg, reszket. Súlyos oka van rá. Lássuk csak.
BERTALAN (mutatja) „Az Írás szerint.”
ALFEUS Kizárólag.
TÁDÉ Tudniillik áruló.
MÁTÉ Te kőszikla vagy, mondta neki a Mester, de ugyanakkor, ugyanazon a helyen azt is mondta: „Távozz tőlem, Sátán.”
TÁDÉ Tudniillik áruló.
ANDRÁS Legyen békesség köztünk mindenkor.
FÜLÖP Akkor azt hiszem, elővehetjük az ereklyéket.
MÁTÉ Mindenki, egy emberként.
SIMON Úgy, úgy.
BERTALAN (egy krétával koponyát rajzol a padlóra)
MÁTÉ És itt van a Koponya is.
BERTALAN (mutatja) „Az Írás szerint.”
JAKAB (lefordítja) Az Írás szerint.

Nézik, elmélyülten. Megbeszélik

FÜLÖP Nagyszerű, emlékszem.
ALFEUS Gratulálok.
JÁNOS Nem semmi.
TAMÁS Koponya a javából.
SIMON Ezt nevezem.
TÁDÉ Megvan. Az enyémre hasonlít a legjobban. Rólam mintázták. Egy koponyáról. (Bertalanhoz) Köszönöm, igazán köszönöm.
ALFEUS A tiedről... Hát mit mondjak...
MÁTÉ Lássuk csak. A parietálisza tisztára az enyém.
SIMON A frontálisz a döntő.
ANDRÁS Legyen békesség köztünk mindenkor.
FÜLÖP Akkor, azt hiszem, elővehetjük az ereklyéket.
ANDRÁS Már régen elővettük.

Előveszik a már korábban látott klasszikus kellékeit a passiónak. Elhelyezik a padokból ácsolt keresztet, Péter ráfekszik, nézik

MINDANNYIAN Úgy, úgy... Jól is van... Lássuk csak...
ALFEUS A szögeket. Kérem, a szögeket.
BERTALAN (odaadja)
ALFEUS Jéghideg. Hu! Ez így nem fog menni.
SIMON A kalapács.
MÁTÉ Egy elég.
TAMÁS Nem megy. Hu!
TÁDÉ Akkor előbb kötözzük fel.
ALFEUS Hülyeség.
ANDRÁS Legyen békesség köztünk mindenkor.
FÜLÖP Akkor, azt hiszem, elővehetjük az ereklyéket.
ANDRÁS Már régen elővettük.

Felkötözik Pétert a keresztre

ALFEUS Reszket.
TÁDÉ Az.
SIMON Fél.
MÁTÉ Remegve fél.
TAMÁS Nem lehet, hogy fázik? Egyszerűen csak fázik, és ezért reszket.
JÁNOS Akkor viszont...
BERTALAN (megkeresi a Júdás-zubbonyt, rádobja)
JAKAB Kötözd rá valahogy.
ALFEUS Túlzás.
TAMÁS Ezt a képet látva némely ember még a hitét is elveszítheti.
JÁNOS Az már igaz.
ANDRÁS Legyen békesség köztünk mindenkor.
FÜLÖP Akkor, azt hiszem.
ANDRÁS Már régen.

Nekirugaszkodnak, hogy fölállítsák a keresztet, nyögnek, kínlódnak, amikor fölhangzik tisztán a szívdobogás.
Szétmegy a függöny, ami eddig a blondel rámát takarta, fényáradatban úszik az asztal.
A tanítványok, Péter kivételével, odamennek, nézik, majd belépnek a képbe, és elfoglalják a saját helyüket, pontosan úgy, mint a mindenki által jól ismert festményen. Péter föláll a keresztről, elfoglalja helyét az asztalnál. János megfogja egy ismeretlen nőnek a kezét, beviszi a képbe. A nőt Jézus üresen maradó helye mellé ülteti, majd ő is leül, a saját helyére.
Szívdobogás, sűrű eső. Fény. Hirtelen sötét.

VÉGE