|
Untitled Document
Fazakas Attila
Pathétique. Hommage
Aztán pilledt gyertyaláng, kihûlt bálterem, fény az üvegen Marad, ha marad. Fényben és szurokban elúszó termek, a kiTárt ablakokra ráboruló álombeli leplek - kották és fércek Mind elúsznak. Csak az átfagyott, felkavart tekintet, kemény, Miként a föld, s mi sosem ölt, angyali kéz a játékos futamok Fölött... Halál nem érinthet. Halál nem érinthet? Nyárfák Leveles ága leborul, csapdosná homlokom friss nevetéssel lágy Szellõk forró ostora. Mint harangok, üstdobok, fúvósok, e Megtébolyult óra, a szív a bordák kamrájában fetreng. S mily kínosan rúg-kapál, mondják... Holdfényszonát! Pathétique! Micsoda üdvözült sereg! Mily egyszeri csorda! Reng a szív, A szó, a csend, a szív... Belehempereg, disznók a gyöngybe! Vérerek szétzilált ütemébe, reng a szív, a szó, a csend, a szív, Ont, dúl, fúl, lenyom, emel, beszív, mint aorták dühös szivattyúit A... Csíra tõle szárba szökken, Mennynek napja tõle kél... Gyertyaláng, bálterem, fény az üvegen, marad, ha marad. Mérd a Mindenséggel magadat? Holdfényben elázva állni, sáros lugasodban, Dicsõ Teremtõ! Lesz féreg, és lesz pletyka, hírnév lesz, bendõ és Temetõ. Minden lesz. Tomporok, fecsegõ szökõkutak párás sugara Lehull. És magnóliák, vértelen rózsatövek, mint festett tájkép, Romantik románc, nature morte, málnaszörpös csendélet. A Mindenét! Mazurkák, érzelmes minét, trampli táncparkett és boka! És mind Hogy ropja, fudri kebelre, hogy dõl a víz! Ropogós, vad mazurka, Édes szilvaíz! Hogy mindent e lágy dagály sodor és tovavisz! Félre, a függöny, a lepel súlyosan lehull! A billentyûket, szívem Fúló, bomlott vak moraját bebolyongó ujj, Óh, ama szakadt, férceit, Tárolt nyári égre, alkotásra, mindenségre! Gyertyaláng, csipke, Csokor és tenyér a párás zongorafedélre. Szél, lombok, ágak, idõk
Futó ütemére... Szonáták! Szatírák!Keringõk! Fodrok, bálok! A hûvös csillagokra! Én! Lúdtollak és kották! Keblek, harisnyák, függõk, bokák, brokátok! Eltüzelt fecnik, vizes nagykabátok! Marad, ami marad! Homlokom Kihûlt zongorafedélre. Alá!
Új és új provinciák
Ady Endre emlékére
S majd jõnek új idõk, új provinciák, búsító magyarok, pózos klapanciák, gyávasággal árkolt száj és váddal sûrû szemek, mert arannyal, sárral szépen elföldelnek - jöjjenek új provinciák.
Jõnek új idõk, nagy dicséretek, dúlások, képmutatás, titkon összébb-borulások, s míg mutat mind merészet, bátrat rád gyújtana Párizsban egy házat -jõnek új provinciák, régi képeinkrõl hullik minden látszat.
Vad nekibúsulás, sírig húzott nóta,
törött Holdként ring a tóba,
arcom ezeregy árnya darabokra,
véres Fõnixmadár feje lágy, puha habokra
– jöjjenek új provinciák.
Jõnek megújulások, kiújult hülyülések, klisék, sallangok, sablonok, kések, jõ minden, ahogy volt, lesznek bõ fejhangok, de miként a zászlók földig fejet hajtok - jöjjenek új provinciák.
Ám félre zászlókkal, címerrel, robajjal, lanttal,
kontárkodnak kopjákkal vagy hanttal,
ha új jõ, némán nézem, ámulok,
fedjék be szemeim nagy, örökszép plágiumok.
Clown-darabok
mert egybetereli seregét az úr arcomon könny, fény vagy maszatos azúr futó fellegeknek eltékozolt nyája üres faág, korong hajlik le a nyárra, szerelmünk is megmerülne gátlásos tajtékában, kezeimben elpattant csúzli, cipõhúr pengetni, lóbálni is mind, mind hiába, fülledt rögök között vérrel szõtt azúr, mit õszi fûbe önt, a rózsák csarnokába ha egybetereli nyáját, seregét az úr kezemben tartva szörnyû serlegét s lehajtja fejem a messze tárt éjszakába.
|