Kovács András Ferenc

Kiélt artista füstölög magában
„Az életed fölötted ellobog.”
(Füst Milán: Messzi fény)
I
Kigyúlnak, és kihunynak. Így megy, így a rend
Még működik – vagy olykor úgy tűnik. Ragyog
Csodásan és törvénytelen. Fagyos terek
Csóvái húznak el fejed fölött: az űr
Csapzott hínárja zúg, s akárha kört futó
Lovak, suhognak éveid ma semmiben
Kilobbanón, mint üstökös sörénye leng.

II
Most cirkuszolni, vagy nem cirkuszolni? Nem
Kérdés ez itt – csak léthasonlat árnya. Nem
Lettél bohóc, de kész röhej s reménytelen vagy,
Ember! Be tudtál rég kacagni ámulón, te kisfiú!
Azóta feszt nevetsz, hogy állad is lehull belé, holott
Magad maradsz, s meszelt vigyorral vödrökben botorkálsz
Álmos évadok porondján – s fenékre huppansz végül. Ó, ripacs

III
Se vagy, se nagy művész, lazult kötélen táncoló tahó,
Ormótlanul bús, kunkorult cipőkben billegő, kalapvető
Svihák, se fád, ripők bűvész, ki kézelőből kőr ászt ránt elő,
Kártyát okád, kendőkre vet bogot, köhint, s mindent megold,
Unott mosollyal, titkosan lebegtet alvó tárgyakat,
Szép testeket fűrészel el, vagy nőszemélybe szurkál kardokat –
Neked, balek kétbalkezes, rögtön fröcsögne tán a könnyű vér,

IV
Spriccolna szép a nyájas publikumra,
S kenődne szét kinyalt, pimasz pofákon,
Mert nyílt a szégyen, hisz szégyentelen
A szánalom s öröm testvérisége:
Közös bűnökre nyert feloldozás,
Fonák bocsánat, melyben áldozat
Menny mámorából boldogan bukik le

V
Bizsergető, gyilkos gyönyörködésbe... Nézd a majmokat, bolond!
Nincs bennök némi májusibb vonás? Megannyi bánatos, kopott
Otthontalan fejszámoló... S a barnamedve, nemde, dörmögőn
Bicikliző fáradt, kárpáti nyelvtanár? S a rács mögött kivénhedt
Oroszlánok, rab párducok, s a már szőnyegnek sem való vak tigrisek
Is hogyan ugranak át hős idomárok tűzkarikáján! Masnis ebek
Szaltóznak az agg elefánt s teve hátán - hűség akrobatái

VI
Örök manézsban!... És miért? Ha néha célt téveszt a híres
Késdobáló, ha falsot fúj a hindusztáni kígyóbűvölő, ha
Tőr hegyén a tányérpörgető egyensúlyát veszíti – s összetör,
Véletlenül. Csak egy megingó pillanat... S miféle ócska zsonglőr
Lehetsz te is, mifajta mafla tag?... Ha csuklód roppan reszketeg,
Míg kézzel-lábbal lángoló szövétneket dobálsz hideg magasba,
Önmagad fölé föl-fölhajítva, s hallod ám álmodban is –

VII
Miképp suhognak, hogy süvítnek át a sátor boltozatján
A messzi fények sávjai! Hét fáklya sír sercegve érted, gyáva
Lelkedért, hét fáklya sír hármas halálugrás előtt az égi
Trambulinra szállt s a lendülő trapéz után vetődő légtornász
Angyaloknak, hét fáklya sír... No kapd el sorra mindet – bökd a föld
Felé! Ne félj, világháló feszül fölötted: füstös csillagok forgácsa
Ponyvamenny fűrészporában... És úgy hiszed: kihunynak, és
kigyúlnak.