Hatalmát vesztette türanosz?

Szophoklész: Oedipus király*
Ha a filológus feladatának azt tekintjük, hogy az ókor segítségével a maga korát értse meg jobban, akkor feladata örök.
(Friedrich Nietzsche)
[A] létezés és a világ kizárólag esztétikai jelenségként tekinthető igazoltnak.
(Friedrich Nietzsche)
Mintegy az első mottó kijelentésének igazolásaként is szolgálhat az Oedipus-történet, illetve az Oedipus király című tragédia recepciótörténete, mely olyan nevekkel illusztrálható mint Nietzsche, Freud, Foucault, Derrida, Cynthia Chase, Deleuze–Guattari szerzőpáros, Thorwald; magyar értelmezőközönségben pedig Szabó Árpád, Bolonyai Gábor és Simon Attila. Már a nevek maguk is jelzik ezen értelmezéstörténet széttartó horizontjait, a különböző diskurzus típusok jelenlétét ebben a folyamatban. Elemzésemhez Nietzsche, Foucault, Derrida és Simon Attila szövegek szolgáltak alapul, mely értelmezések egymással való viszonyba állítása termékenynek bizonyult az Oedipus türannosz című tragédia újraolvasásában.
Nietzsche A tragédia születése1 című művében két kultúrát különít el a görög világ szerkezetében: az apollóni- és a dionüszoszi kultúrát, mely istenek a művészet különböző erőforrásait is képviselték. Az apollóni művészet a szemléletes, látható, látszatra épülő, álomvilágot létrehozó művészet, míg a dionüszoszi a zenéé, melynek következménye a mámor állapota, és amely az apollóni princípium individuationis megsemmisítésére törekszik. A „szép látszat hangulata” a mértéktartásból fakadó önismeret apollóni illúziójával szemben a „dionüszoszi önfeledtség”, a kínban, tudásban való teljes mértékfelettiség, „fájdalomban fogant gyönyör” jellemzi e dionüszoszi világot. Oedipus alakjában e két istenség princípiumainak együttes jelenlétét figyelhetjük meg. A király szövetségesként, társistenként képzeli el saját szerepét a nyomozás kezdetén („Így leszek én a jóistennek és a rég/ halott királynak harcos szövetségese”) apollóni elvek szerint kutat: a látásra, a látottak (vö. szemtanúk kihallgatása) felelevenítésére helyezi a hangsúlyt, miközben a dionüszoszi mértékfelettiség határozza meg jellemét. Az önteltség, a mértékfelettiség az apollóni szféra ellenséges démonai, a titánkorszakra voltak jellemzőek, itt pedig a hatalmán trónoló király meghatározói lesznek. Oedipus mértékfelettisége három szinten is megfigyelhető: egyrészt mértéken felüli bölcsesség jellemzi (lásd a Szfinx talányának megfejtése, ugyanakkor származásának, önmagának feltárása – ezen második rejtélyfejtés az első analógiás ismétlődésének is tekinthető), másrészt Oedipusra a kín, a szenvedés elhatalmasodása is jellemző lesz a tragédia befejezésében (és az Oedipus Kolónoszban főként), ugyanakkor a hatalmaskodás, a hatalomféltés mértékfelettisége is jelen van esetében, melynek kitüntetett példája lehet a Kreon meggyanúsítása, amely gyanút semmilyen tény nem támaszt alá. csakis a hatalmát féltő (paranojás) ember logikája szerint válik érthetővé. Szintén példa lehet a Tiresiasszal folytatott beszélgetés, melynek során Oedipus mint a hatalom korlátlan ura jelenik meg, és ebből a pozícióból, diskurzusból nem képes/ tud meg/ ráhallgatni Tiresias szövegét/ re, beszédének mondottságára érzékeny, a hatalmát sértő modalitást hallja ki belőle.2 E hatalmi diskurzus elemzése átvezet a Foucault által (is) képviselt területre, mely röviden a diskurzuselmélet fogalmával körvonalazható. Az igazság és az igazságszolgáltatási formák3 című könyvében a különböző korokra jellemző igazságszolgáltatási típusokat vizsgálja, melyeket elsősorban nyelvi tevékenységként tekint. Az Oedipus történetéről szóló fejezetben a tragédiát, mint az igazság keresésének történetét értelmezi, amely keresés olyan eljárások segítségével működik, melyek megfelelnek e korszak görög bíráskodási gyakorlatának.4 A tragédiát, mint „elsődleges tanúvallomást” értelmezi a görög bíráskodási gyakorlatokról. A szöveg elemzésekor elkerülhetetlen bírósági nyelvhasználat is igazolja, hogy mennyire releváns lehet a Foucault által javasolt szempont, mely szerint a tragédia, mint a görög (egyik) igazságszolgáltatási típus példájaként (is) olvashatóvá válik. Ezen esemény ugyanakkor az irodalomértés határainak a kitágítását is bizonyíthatja. Ugyanis interdiszciplináris következménye lehet egyben, hogy a bűntető gyakorlatok áttekintésének alapja a nyelvi tevékenység vizsgálata. Nyelviként felfogott világok, diskurzusok elemzése (ehhez lehet „matéria” egy tragédia szövege is) vezethet kultúrtörténeti következtetések levonásához. Míg a homéroszi világban a próbatétel, az „igazság próbája” szerepel igazságszolgáltatási funkcióban, a nyomozás, a kivizsgálás, tanúvallomások helyett,5 addig a tragédia igazságszolgáltatási mechanizmusa a fél részek törvényével hozható kapcsolatba. A görög szimbólum (szimbolein) technikája ez, amely ugyanakkor hatalmi eszköz, „lehetővé teszi valamilyen titok vagy hatalom birtokosának, hogy kettétörjön egy tárgyat, egy kerámiát akár, s aztán egyik felét megőrizze, míg a másikat rábízza valakire, akinek el kell vinnie az üzenet, illetve jót kell állnia annak hitelességéért, és ezáltal a hatalom folytonosságáért.”6 Oedipus tragédiájában e mechanizmus a hatalomgyakorlás formájaként működik. Oedipusnak mint a hatalom képviselőjének a parancsára kezdődik el a nyomozás, a részek összeillesztése, ugyanakkor paradox módon az összekapcsolások nem a hatalom folytonosságát eredményezik, hanem a király bukását. Az egymásba kapcsolódó fél részek segítségével történő igazságkeresés folyamatában áthelyeződés figyelhető meg, melynek irányát az istenek szférájából az emberek világába való átmenet határozza meg. Először az illeszkedés a „prófécia és istenség” szintjén valósul meg Apollón és Tiresias alakjában (Tiresias lefordítja Apollón jóslatát), utána következik „a királyok, uralkodók cselekedetének” a szintje, Oedipus és Iokasté a birtokukban lévő történetfoszlányokat szövik össze (Iokasté elmeséli elsőszülöttével kapcsolatos történetét, Oedipus bevallja, hogy megölt egy embert azon a környéken, ahol Laiost meggyilkolták). Az utolsó szint, mely a történetet kiteljesíti a „szolgák és rabszolgák” sora, a végső igazságot ők juttatják kifejezésre. Párhuzamot figyelhetünk meg az igazság megszerzésének a folyamata és aközött, ahogyan az istenektől eljutunk a rabszolgákig. A szolgák megismétlik az istenek által mondottakat, a különbség diskurzusukban ragadható meg. Beszédmódjuk differenciálja őket, az isteni jóslat jövő időben hangzik el, a rabszolgák emlékeket idéznek fel, beszédük a múltra irányul. A fenti áthelyeződés értelmében egy előíró jellegű diskurzustól a retrospektív beszédig, a próféciától a tanúvallomásig haladó utat járja be a tragédia, „a pásztorok és az istenek, az emberi emlékezet és isteni jövőbelátás közötti kommunikáció”7 valósul meg. E két világszféra harmonikus egymásba íródása, isteni és emberi tudás illeszkedése kizárja az Oedipus képviselte harmadik diskurzustípust, amely a hatalom és tudás együttes birtoklójaként jellemezhető. Ily módon az appolóni világrend szilárdul meg, mely kizárja magából Oedipus személyében megtestesülő dionüszoszi mértékfelettiséget, természetellenességet. Visszatérve a tragédia idősíkjainak vizsgálatához a jelen funkciójára szeretném felhívni a figyelmet. „Jövő időben hangzik el minden, jóslat és előírás formájában; nem lehet vádlón rámutatni semmire, sem ami a jelen aktualitására vonatkozna” – írja Foucault.8 Foucault idő-szembeállítását, helyesebben jövő és jelen közötti feszültséget továbbgondolva a tragédia történetét úgy is értelmezhetjük, mint a jövő jelenné alakuló folyamatát. A jóslat beteljesedése e két idősík találkozása, ahogyan az istenek szférája összekapcsolódik a szolgák szintjével. A fél részek törvényére jellemző összeillesztés itt időbeli összekapcsolódás is. A jövő és jelen „egybeesése”, a jövőt, mint távlatot szünteti meg. Elmondható, hogy két párhuzamos folyamat (idő) történése a tragédia kiteljesedése, egyrészt a jóslatbeli jövő változik jelenné, másrészt a rabszolgák emlékezete révén a múlt a jelenbe idéződik. E kettős folyamat kibontakozása hozza létre magát a történet egészét, ám amikor e két idősík (ugyanakkor szféra is) egymást kiegészítően összekapcsolóik, ez a jelen kitágulásást, végtelenülését eredményezi Oedipus szenvedésének szempontjából (is). Kivetettségének okaként tudásának mértékfelettisége és ennek a hatalommal való összekapcsolódása nevezhető meg, illetve ok-okozati összefüggés van közöttük, hiszen tudásával szerzi meg hatalmát. (Érdekes, ahogyan a görög nyelv retorikája érvényesül a rejtvényfejtéskor, a változó phüsziszre példaként felhozott láb (pusz), mely kulcselem a rejtvényben Oedipus /Oidipusz (Dagadtlábú) nevének is alkotórésze.9 Ugyanakkor szintén a név etimológiája kapcsán elmondható, hogy Oedipus/Oidipusz neve tartalmazza az oida szót, mely egyaránt jelent tudást és azt, hogy valaki látott valamit.) E megszerzett hatalom, ennek fenyegetettsége lesz a központi kérdés a tragédiában Foucault szerint, aki Oedipus egyedüli problémájaként a hatalmat nevezi meg. Az Oedipus királyt pedig a hatalom tragédiájaként értelmezi, mely tragédia a nép két köszöntése között játszódik le. Az első köszöntés a királyhoz szól (vö. „hazám uralkodója”), második erről a funkcióról már múlt időben beszél (vö. „Királyunknak neveztünk téged.”). Azt mondhatjuk, hogy ily módon Oedipus kiszolgáltatott a nép „értelmezésének”.
Oedipus értelmezhető egyrészt a hatalom (szerzés-elvesztés) kontextusában, másrészt a szubjektumelméletek felől a személyiség dekonstruktív genealógiájaként. Párhuzamosan, ahogyan Oedipus története a részek öszszeillesztésével kiteljesedik ( a kör bezárul – ez az időstruktúra metaforája is lehet), ezzel egyidőben személyisége törik darabokra (vö. szemkiszúrás mint ezen hasadás naturalisztikus megjelenítése), összeilleszthetetlen énre, ő-re, magamra. Simon Attila tanulmányában felhívja a figyelmet, hogy a görög eredetiben Oedipus zárómonológjában harmadik személyben beszél „magáról”. (A magyar fordítás ezt nem jelzi sajnos.) A nyelvileg megkettőződött szubjektum a kimondott (enunciated) és a kimondás (enunciation) énje(i) közötti szakadék, elkülönböződés következménye. A megismerő és a felismert „szubjektumok” nem egyesül(het)nek egy pillanatra sem „énként”, egységként. A nyomozás, genealógia eredménye Oedipus meghasonulása. Ezért e folyamatot „dekonstruktív genealógiának”10 nevezhetjük, mivel a történet/ származás felfejtésekor nem a születéshez, az eredethez való viszszatérés valósul meg a genealógia értelmében, hanem ezen eredet megkérdőjeleződése, dekonstruálódása, ugyanis az eredet, az anya Oedipus számára egyszerre anya és feleség, ugyanakkor gyermekei anyja is. Iokasténak ez a szerep megsokszorozódása Oedipus számára dekonstruktív genealógiát eredményez, ugyanakkor a genealógia maga is, mint működés dekonstruálódik ebben a kontextusban, hiszen már nem jelentheti azt a teleologikus folyamatot, amelynek végeredménye az eredetre való rámutatás. Az eredetenek az elbizonytalanítódása nem azonos a nyomozás kezdetét és folyamatát meghatározó bizonytalansággal, amelynek megszüntetésére törekszik a főhős, hanem ez már egy végső, állandósult bizonytalanság (vö. jelen kitágulása), mely a szubjektum, az eredet multiplikálódásából fakad. E felépülő-lebontódó (megismerő) folyamat eredménye nem az önismeret lesz, hanem az a felismerés, hogy végső soron soha nem ismerheti meg „önmagát”, mert ez az „önmaga” mindig más „én-ek” együttes jelenléte. Nyelvi-retorikai szempontból a katakrézis alakzatához hasonló üres helyként írható le Oedipus: egyszerre fia és férje [fí(ú)(j)a] Iokasténak, ugyanakkor saját gyermekei testvérei is egyben. Szerepének nincs betölthető helye a diskurzusban, nincs egy olyan megnevezés, amely együttesen fejezné ki funkcióit.
Hangsúlyozni szeretném, hogy Oedipus tragédiája egyben Iokasté tragédiája is. Iokasté és Oedipus eltérő módon viszonyul a tanúságok láncolatából összeálló történethez, más a beállítódásuk, ugyanakkor mindkettőjüké tévesnek bizonyul, bukásra ítéltetik, (és itt ebben a másságban nem kell föltétlenül értékkülönbséget látnunk.) Oedipus az igazságra tör, nyomoz, tudásának / hatalmának erejében bízva képesnek tartja magát a megfejtésre, az igazság feltárására. Iokasté (inkább) az életet választja az igazság helyett, hisz a sorsszerűségben, hiszi, hogy a sors előre nem tudható (szemben a jóslatok állításaival), nem befolyásolható, véletlen. E sorsszerűség belátása tenné számára lehetővé akár a szörnyű tudattal való együttélést is.
Befejezésképp álljon itt néhány reflexió az olvasó, néző szerepéről, viszonyulásáról. Az újraolvasás során (tehát a befejezést ismerve) azt figyelhetjük meg, hogy Oedipus megnyilatkozásaiban már eleve ott rejlik a tragikus befejeződés, mintegy ennek megfogalmazásiként is olvashatjuk. Például a gyilkos megátkozásának jelenetében Oedipus önnön fejére kívánja átkát, ha tudtán kívül befogadná a gyilkost. (Vö. „fejemre szálljon átkom minden betűje.”) Aminek itt retorikai funkciója van a későbbiek során igazságértéke lesz. Egy korábbi példa: „Akárki volt gyilkosa, könnyen meglehet / hogy holnap engem öl meg ugyanaz a kéz.” (Szophoklész, 87. kiemelés: D. M.) És valóban, ami itt még hipotézis az be fog következni, ugyanaz a kéz szúrja ki szemét. Az itteni példákhoz hasonló szövegrészek feszültséget teremtenek, az olvasó tudja, hogy a hős nem úgy érti, ahogyan ő olvassa, hallja ezeket a kijelentéseket. Oedipus akaratán túlmutat, túlbeszél nyelve, többet mond el róla, úgy is fogalmazhatnánk, hogy Oedipus szó szerint nem tudja, hogy mit beszél.

DÁNÉL MÓNIKA

* Babits Mihály fordítására támaszkodom, és a személynevek latinos írásában is fogom követni.
1. Friedrich Nietzsche: A tragédia születése. Kriterion Könyvkiadó-Polis Könyvkiadó, Bukarest, 1994. (Fordította Kertész Imre)
2. Vö. Szophoklész: Élektra, Oedipus király, Antigoné. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 94–98.
3. Michel Foucault: Az igazság és az igazságszolgáltatási formák. Latin Betűk, Debrecen, 1998. (Fordította Sutyák Tibor)
4. Lásd i. m. 25.
5. Vö. az Iliász XXIII. énekével, ahol is Antilokhosz és Meneláosz összetűzése van elmesélve, és az igazság kiderítése céljából nem idézik ve a szemtanút, a versenyt megfigyelő személyt, hanem Meneláosz eskű tételére hívja ki vetélytársát, mely kihívás ebben a kontextusban próba is egyben, hiszen ezt visszautasítva Antilokhosz elismeri, hogy szabálytalanságot követett el.
6. Foucault, 31. Vö. továbbá a Világirodalmi Lexikon szimbólum címszavával: „a szó eredetileg ókori görög értelmében ismertetőjel, valamilyen tárgy, amely ismeretlen személyek megbeszélt találkozásakor arra szolgál, hogy felismerhessék egymást. A szümballein (‘összevetni’, ‘összeilleszteni’) szóból származik, minthogy ismertetőjelként legtöbbször kettétört-kettévágott tárgyakat (pl. gyűrűket, botokat) használtak, amelynek illeszkedése bizonyíték volt az azonosításhoz.” Vir.Lex. 11. Kötet, Budapest, 1992. 361–362.
7. Foucault, 33.
8. Foucault, 29.
9. Részletes kifejtését lásd Simon Attila: Oidipusz tragédiája. Theatron 1998/1–ősz, 83–94.
10. Vö. Jacques Derrida: Ki az anya? (Születés, természet, nemzet). Budapest, Jelenkor, 1994.