|
Untitled Document
Sulyok Vince
Három földön
Három földön vagyok hát végül honos ugyan - és mégis idegen. Magam elõtt is be kell ezt ismernem józanul, hidegen.
Akik kiüldöztek gyerekkoromból: nincsenek már; a hatalom elhagyta õket s el az élet is, s ha élnének, se hallják a dalom.
S nem hallja más sem. Kik helyükbe kerültek, jobbára csak idegent látnak bennem. Tanúskodásom, sorsom nekik mit sem jelent.
Gondjaik közt irigylendõ csak az én távoli "luxus" gondom s közömbös hallgatás a válaszuk, ha mégis mondom.
Ilyképp vagyok három országban is mindinkább idegen. Három föld bánata rakott fészket a szívemen.
Oslo, 1999. aug. 18.
Aranylángú pillanatunk
Nézed: madár
veti bele magát
a felhõktõl habzó tavaszi égbe.
Igen! Ilyen tökéletes,
ilyen teljes
odaadással és gyönyörûséggel
kellene mindig
nekünk is élnünk
életünk kurtára szabott
aranylángú pillanatát!
Oslo, 1999. ápr. 8.
A csendet itt tanultam már
Tulajdonképpen egyetlen fa se
volt számomra itt idegen
s ráismertem a legtöbb
madárra is, amikor mintegy újraszült,
kékségeiben tisztára fürösztött,
mielõtt sziklás partfokokra kisodort
sirálysikolyok közt a nyári tenger.
De velem jöttek emlékeim is
és tízezer szó és másik tízezer.
De a csendet itt tanultam már hozzájuk
az örök hótól szikrázó hegyektõl,
az õszök monoton esõitõl,
a sítalpak sziszegésétõl
vakítón fénylõ hómezõk fölött.
Élek egy domboldalban, napsütötte házban - mióta már, nem is tudom.
Az évek úgy vonulnak el tova fölöttünk,
hangtalanabbul szinte, mint a felhõk. Ablakaimból minden égtájra kilátok. Ablakaimból minden évszakra kinézek - egyszerre magamra hagyottan, eltelve furcsa bánatokkal s egyszerre mégis valami titokzatos boldogságban, amiért élnem adatik, még folyton egyre élnem adatik és itt adatik élnem!
Oslo, 1999. okt. 11.
Mindjobban belefeketedve
Zizegni ezüst hangokon,
akár a fakósárga õszi nád,
mikor fölkél a szél a késõ délutánban.
Zizegni - lassan ennyi is elég -
versenyt a lábát tóban mosogató náddal,
versenyt a gyorsan elfutó idõvel.
Együtt zizegni legalább a náddal,
mikor és ha, alternatívaként
a teljes csendhez, némasághoz,
ennyi marad csak - ennyi még marad!
S elnézni a fekete fenyvesekkel
borzongón telet váró hegyeket,
körben ezt az északi tájat,
hol évtizedek sora óta élek.
A teleholdat nézni fölkelõben:
rézvörös fénye szinte
lángolni kezd a sötét vizeken,
hogy már-már tûzre kap tõle a nád
s nem zizeg már: pattog az egész nádas,
mintha valóban égne,
ha füstje nincs is ennek az égésnek
s bele a náderdõk nem feketednek.
Kiégett torzs: egyedül maradok a parton, mikor a felhõk kioltják a fényt. Én itt maradok még egy kis ideig a tavas tájba magam is mindjobban belefeketedve.
Oslo, 1999. okt. 23.
Ennél messzebbre
Ennél messzebbre nem jutok már.
Az élet inkább már mögöttem
s az álmok elfogyóban.
Az álomtalan idõ közeleg:
arctalan évszázadokkal, évezredekkel,
emberek nélkül s történelem nélkül.
A múlt akár ez az alkonyati
pára-köd, mely a rétek
s lapályok fölött tekereg:
egyre kevesebbet mutat magából,
s legélesebben éppen azt,
mit meg se tettem
s mit ki se mondtam.
S én mégis ezekre figyelek
egyre inkább, egyre gyakrabban. Bogozom
tegnapjaim reves csomóit
s elõre is szinte háttal megyek,
amíg még tehetem.
Amíg még tart a kegyelmi idõ.
Oslo, 1999. márc. 16.
A Sziámi-öböl Buddhája
Nézi Buddha az örök tengert,
százévek szállnak, nézi Buddha
- mozdulatlan maga - a partra szaladó
hullámok örök sodrát-rohanását,
ahogy mérik a mérhetetlent,
a kezdet és vég nélküli idõt,
az ismétlõdésben is változatlant,
a változásban is örökkön ugyanazt.
Nézi Buddha s a mosolya
aranyba fagyva, mosolya
beledermed valami túlvilágba,
valami érzékelhetetlen léttelenbe,
szoborlétébe zárva maga, az aranyba,
az arany oltárból áradó ragyogásba,
és arca fölfoghatatlan derû
és arca fölfoghatatlan közöny:
nem érti örömünk és szenvedésünk,
nem érinti örömünk-szenvedésünk,
kis féreg-létünk tülekvõ nyüzsgése,
ahogy sarutlanul ellépdelünk
elõtte a hûs márványlapokon,
az arany Buddha elõtt, akihez
nem ér, nem érhet ima szava se,
mert ima sincs miért,
mert az, amitõl félnénk, futnánk:
végül is elkerülhetetlen,
végül is elkerülhetetlenül
elér egyszer mindannyiunkat
s magunkra öltjük mi is (röpke pillanatra bár)
megmerevedett mosolyát -
mielõtt arcunk, testünk porrá omlana,
míg a pálmák közt tovább zúg a szél,
míg a partokon tovább zúg a tenger,
mint akkor is, mikor még nem volt ember,
mint akkor is, mikor már nem lesz ember.
Thaiföld, Csa-Am, 1997. április 7.
Minthogyha
Minthogyha lenne választásra mód, minthogyha másutt s másképp is élhetnék, kívánnom kellene s akarnom csak, s lehetnék gazdagabb és sikeresebb, jöhetnék és mehetnék egy másik kertben, más égtáj alatt, másfajta virágok és fák között; minthogyha én választhattam volna ezt is itt, mintha nem egy messzi Nagy Akarat tologatna az élet sakktábláján, apró kis figurát; minthogyha sejtjeinkbe beépülve (s beépülve mindenbe) nem létezne valami Törvény, megmásíthatatlan s felfoghatatlan, mit csak az eszmélés rövidke perceiben sejthetek, villanásnyi idõre csak: amíg fejem - kínban - fölemelem a porból s rácsodálkozom vizekre-egekre - fényvillanásnyi pillanatra csak, mielõtt porrá omlok vissza újból.
Torrevieja, La Mata, 1997. augusztus 28.
|