KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
A teljesség felé
„Az ember legtöbbször elérkezik valahová, ha nem is egészen oda, ahová
kívánt.”
(Hamvas Béla)
A primitív népek költészetével – bár a költészet előtti jelző pontatlan, igaztalan
és igazságtalan! – húszéves koromban ismerkedtem meg, amikor valaki néhány napra
kölcsönadta Fónagy Iván negyvenes évek elején megjelenő gyűjteményét, a Wawirit.
A könyvre ma is úgy emlékszem, mint egy csodára, mint egy ellobbanó szerelemre,
ugyanis soha többé nem sikerült megszereznem e becses kiadványt. Azóta se láttam.
(A későbbi nemzetközi hírű nyelvész győzedelmes és hódító ifjúkorában effélékkel
foglalatoskodott; híres volt nemrég hasonmás kiadásban megjelent s az érdeklődők
számára végre hozzáférhetővé váló hírhedett könyve is: A mágia avagy a titkos
tudományok története, amelyhez nem kisebb író, mint Szerb Antal írt mélakóros
bevezetőt...)
A hangvétel, a ritmus, a különös, egzotikus világ azután néhány Weöresversből
köszöntött vissza („Kelj fel Kukszu, Kukszu” stb.), s aztán valamikor
a hetvenes évek elején olvashattam szemelvényeket Rákos Sándor készülő gyűjteményéből
is. A könyv gyönyörű kiállításban, 1976-ban jelent meg. (Táncol a hullámsapkás
tenger. Óceánia népeinek költészete. Európa. Válogatta és szerkesztette
Bodrogi Tibor, Veress Pál metszeteivel.)
Az ékírásos akkád eposzok magyarítása után Rákos Sándor tehát újra egy, a magyar
olvasó számára jóformán ismeretlen világot hozott közel. Ő maga a könyv végén
közölt műhelyvallomásában pontosan megfogalmazza vállalkozása nehézségeit is.
„A mi költészetünkben két lehetséges modell, mint két szélső pont között lehetett
az egyes darabokat – pontos meghatározásuk után – elhelyezni. Az egyik modell:
a népköltészet (európai, hazai értelemben vett népköltészet) sajátos szemlélet-
és kifejezésmódjával, nyelvi és költői megoldásaival. A másik modell: a huszadik
századi költészet egy bizonyos kiágazása – az archaikus és az egzotikus költészetek
hozadékát modern expresszionista vagy szürrealista elemekkel vegyítő áramlat.
Többnyire szabad verseket hömpölyögtet.” Ez utóbbi megjegyzés azért is fontos,
mert Óceánia népköltészete nem ismeri a rímet (!), meghatározó eleme viszont
a ritmus. Bodrogi Tibor tanulságos eligazító tanulmányában nem tér ki az alapvető
kérdés elől, megpróbálja maghatározni ennek a fajta költészetnek a funkcióit.
Megkülönböztet rítusköltészetet, azon kívül pedig olyan szövegeket, amelyek
„valamilyen profán társadalmi célt szolgálnak”, végezetül meg olyanokat, amelyek
l’art pour l’art-nak is nevezhetők; ugyanis „ha esetenként tánchoz,
játékhoz kapcsolódnak is, többségükben valamilyen alkalom kapcsán jöttek létre...”
Új-Guinea – hosszas töprengés után a föld e páratlan helyének közzétett alkotásaiból
válogattunk – a föld Grönland után második legnagyobb szigete. A versekből megítélhetően
az itt lakó bennszülöttek életformája igen változatos lehetett. Primitivizmusról
beszélni, azt hiszem, felesleges és hazug, hiszen a maguk módján ezek a
bennszülöttek teljes életet éltek, megvoltak az isteneik, a vágyaik,
céljaik, félelmeik, szellemeik és szerelmeik; a varázslatok és más okkult praktikák
okán-jogán állandóan valamifajta az Úristen és a hullámsapkás tenger és a mangrove-erdők
közötti félálomban éltek. E kábulatban sok minden elmosódott, más dolgok viszont
tisztán látszottak. Jaj, igen, és fájdalmukat nem titkolva siratták el a halottaikat.
Ezek a siratók különösen szépek, Rákos itt – híres poémája az Anyasirató
területén – jól láthatóan otthon érzi magát. Mert ezek a szövegek európai
(és magyar) értelemben vett vers-ekként is ragyogóak...
A többi, ismétlem: varázslás, ráolvasás, mágia, álom és képzelgés. Líra...
BOGDÁN LÁSZLÓ