Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. január, XI. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document Lakatos Mihály

MAGYAR ÜGY

Kedves vendégem érkezett, leugrottam hát egy üres flakonnal Dezsõ bácsi földszinti borkimérésébe. Az öreg késõ estig ott szöszmötölt a nehéz szagú hordók között, s zárás után is készségesen kiszolgálta klienseit. Tehette, mert senki nem várta otthon, hogy duzzogva számon kérje tõle a kimaradást.
Sokan azt suttogják a lépcsõházban, hogy a bor, amit kimér, csak lõre, vagy ami még rosszabb: "porbor", mely soha nem látott tõkét. Egyszer viccesen azt mondtam nekik, hogy egy bizonyos tõke csak kellett ahhoz, hogy a vállalkozás egyáltalán beinduljon, de rá kellett ébrednem arra, hogy ebben a kultúrkörben a szójátékoknak nincs igazi sikere. "Ne szerénykedjetek - húztam el sértõdötten a számat -, nemhogy a bor, Dezsõ bácsi sem látott soha tõkét, és azt hiszem, nagy bajban lenne, ha a tölgyfa levelét meg kellene különböztetnie a szõlõétõl..." Lakótársaim opálos szemekkel bólogattak, s a flakon ismét elindult zarándokútján.
A társaság zöme nem támasztott nagy igényeket Dezsõ bácsival szemben, s ha voltak is viták efölött néhány izgága okvetetlenkedõvel, a végén mindnyájan behajóztunk a "valamibõl neki is meg kell élni" jelige békességet és védelmet nyújtó kikötõjébe. Végül is, a vörösbor, amit kimért vörös volt, a fehér sárgás, az íze pedig kísértetiesen emlékeztetett a boréra. A holnapra pedig nem gondol a laikus.
Akkor este is már jócskán zárás után voltunk, és Dezsõ bácsi szeme állásából azt olvastam ki, hogy a nap folyamán nemcsak eladója, de kliense is volt saját üzletének.
- Fiatalúr - szólalt meg szokás szerint szertartásosan, miközben a flakonba csurgatta a habzó nedût -, én mágát nagyon kedvelem. Mert mágá jó ember.
Nem mondom, hogy nem hökkentett meg kissé, hiszen az öreg eddig soha nem ragadtatta magát ilyen bensõséges vallomásokra. Legalábbis ami személyemet illeti.
- El kell mondjak mágának valamit... Válámi csúnya dolgot, ami régóta nyomja a lelkemet...
A bor habja sisteregve csapott ki a flakonból.
Valami oktalan szorongás kerített a hatalmába, és legszívesebben azonnal elköszöntem volna tõle.
De amikor felém fordult, láttam az arcán, hogy ma este udvariatlannak kell lennem a vendégemmel. Leültem tehát a pult elõtti székre.
- De ezt soha senkinek nem mondhatja el... - hajolt közelebb, és - bár nehezen uralta a vonásait - szeme körül a ráncokat igyekezett titokzatossá rendezni.
Bólintottam.
(Annak, hogy most ilyen csúnyán megszegtem az ígéretem, több oka is van: az egyik az, hogy - úgy vélem - Dezsõ bácsi sem gondolta komolyan az elrendelt tilalmat, hiszen ha valamit valóban titokban akarunk tartani, akkor megtartjuk abban a "tok"-ban, mely a "ti" számára hozzáférhetetlen. A másik oka, hogy én ebben a történetben a "fejlõdõ hõs" szerepét játszom, és ma már azt vallom, hogy az ember ne legyen ellensége önmagának, a suszter ne rejtegesse a kaptafát, a fodrász ne dugja el az ollót, az író pedig fecsegjen. Ezért nem alacsonyodom le odáig, hogy azzal szédítsem az olvasót, hogy: "E történet szereplõinek bármiféle hasonlósága valós személyekkel a véletlen mûve." Ugyan már... Maga a lét is a véletlen mûve...)
A Hajó "bevásárlócenter" alig tíz percnyire van a lakásomtól, és egy város életében mért léptékkel tíz perc alatt épült fel. A földszinti kis ABC tulajdonosnõje, Borika néni, az építkezés ideje alatt nap mint nap bejárta a szomszédságot, és bejelentette, hogy haldoklik. Hiába vigasztaltuk, hogy oda se neki, mi úgyis mindig nála fogjuk vásárolni a tejet és a kenyeret, sápadt arcát nem virította fel az elõzékeny emberi képmutatás.
A jó elõre beharangozott ünnepélyes megnyitó napján Borika néni ábécéje egész nap zárva volt. Egyesek látni vélték aznap a mamutbolt polcai között, amint az árcímkéket böngészi, mások úgy tudták, hogy elköltözött a városból, de voltak, akik azt suttogták, hogy öngyilkos lett. A szomszéd lépcsõházban állítólag már pénzt gyûjtenek a lakók, akik saját halottjuknak tekintik.
A mendemondáknak némi alapot adott az, hogy az ABC ajtaján a következõ nap reggelén is ott fityegett a súlyos Elzett-lakat. A lakóbizottság még aznap délután összeült. Meghallgattuk a házmester által megírt ünnepélyes nyilatkozatot, mely esküszerûen tartalmazta a lakók fogadalmát, hogy ezentúl mindig "á Borika néni és csákis á Borika néni" ábécéjében fogunk vásárolni.
A vaskos palóc tájszólásban elhangzott beszédet megilletõdött csend fogadta. A házmester ekkor aláírásra invitált bennünket. Senki nem mozdult.
- Az aláírás az komoly dolog - törte meg a kínos csendet egy óvatos hang -, bármilyen szöveget nem írhatunk alá. Vagy Dezsõ bácsinak talán jogi végzettsége van?
Dezsõ bácsi arcára enyhe pír formájában ült ki a válasz.
- Van közöttünk ügyvéd? - kérdezte valaki, és minden szem Dr. Beszterceire szegezõdött.
Nyakvakarás. Torokköszörülés.
- Háát... hogy is mondjam... olyan esetrõl már hallottam, hogy valakinek a személyiségi jogaiba gázolnak, de olyanról nem, hogy valaki önként lemondott róluk. Márpedig, ha aláírjuk, hogy csak Borika néninél vásárolunk, az egyik alapvetõ jogtól, a szabad választás jogától fosztjuk meg magunkat.
- Na de, uraim - szólalt meg egy sovány arcú asszonyság -, jog ide vagy oda, végsõ soron emberek vagyunk, vagy mi?! És itt egy ember sorsáról van szó!
- Így van! - heveskedett a férje. - És elegem van ezekbõl a jogi dumákból, ezek csak mindent összekevernek és elrontanak! Rosszabbak, mint a politikusok!
- Ezt kikérem magamnak! - emelte fel a hangját Dr. Besztercei. - Ez már a rágalmazás határát súrolja!
- Ne térjünk el a tárgytól, mert így nem jutunk semmire - szólalt meg kétszeres szomszédom, Bencsik dr. - Borika néni ábécéje mindnyájunknak fontos. Már akinek számít az, hogy papucsban és rövid gatyában is leszaladhat hozzá egy pár virsliért!
Bencsik dr. hozzászólását nem éreztem túl szerencsésnek, mert tudtam, hogy amióta két lakrésznek lett a tulajdonosa, irigyeinek száma is megkétszerezõdött.
- Hát persze! - hallatszott nyomban egy hang hátulról. - Akinek jegelt pénze is van, és nem tud mit kezdeni vele, annak csak a kényelem számít! De nekem gyerekeim vannak, nem úgy, mint egyeseknek. S bizony, nagyon nem mindegy, hogy olcsóbban veszem-e a kenyeret, vagy drágábban!
- Hajóban pedig minden olcsóbb lesz, az tuti!
- aná, ezek megengedhetik maguknak!
- Így mennek tönkre a mi vállalkozóink! Ezek a multik szépen behajóznak az életünkbe, s elsüllyesztik a Borika nénik ladikjait. Aztán ha õk nem lesznek, jöhet a tarolás!
- Jól mondod! Borika néni vagy a multik?! Ez itt a kérdés! Akiben magyar vér folyik, tudja, mit válasszon!
- Úgy van! Ez nemzeti ügy! Aláírjuk!
- Aláírni bármit lehet... Csak toll kell hozzá és papiros... De ez nem játék! Egy aláírás végén a börtönkapu is állhat... Láttam már egy-két érdekes dolgot életemben!
Csend lett és hûvös, mint a hidegházban.
A magyar vér hangtalanul csordogált az erekben, de a lelkesedés, nádak-erek, elillant. Csak a lámpánál fékezõ kamionok nyikorgása hallatszott a csöndben.
Az elõbbi felszólaló még egy kísérletet tett a nemzeti ügy kimozdítására a holtpontról.
- Aláírjuk! Mire várunk?
- Emberek, ne tereljük érzelmi síkra a kérdést - emelte fel a hangját Dr. Besztercei. - Megfontolt döntést nem lehet érzelmi alapokra helyezni! Ma így érzünk, holnap talán másként. Arra senki nem gondolt, hogy a Hajóban is a város lakói dolgoznak?
- Ez is igaz...
- Igaza van az ügyvéd úrnak. Ha holnap felajánlanak egy zsíros állást a Hajóban, nem vállalod, mert aláírtál Borika néninek?! Nekünk is csak egy életünk van!
- Inkább dolgozzunk ki egy kompromisszumot - folytatta az ügyvéd, aki ekkor már elemében érezte magát. - Mit szólnának ahhoz, ha csak a tejre és kenyérre vonatkozna az aláírásunk?
- Esetleg a joghurtot is bevehetnénk...
- Hogyisne?! Éppen a tejet, kenyeret meg a joghurtot vásároljuk drágábban, amibõl a legtöbb kell?! Nekem gyerekeim vannak!
- Nekem is. Legyen inkább a gesztenyepüré, a gyümölcsvodka meg a kaviár!
- Nem hagyhatnánk ki az élelmiszereket? Én inkább a biciklialkatrészekre szavaznék!
- De hiszen Borika néni nem is árul biciklialkatrészeket!
- Miért nem?
- Úgy van, miért nem? Azt a Hajóban sem tartanak...
- Ki jár itt biciklivel? - nézett körül gúnyosan Bencsik dr.
- Hát nem maga, az biztos! - röppent el egy bántó élû mondat, de mire Bencsik dr. hátrafordult, már gazdátlanul lebegett a mennyezet alatt.
- Uraim - szólt közbe Dezsõ bácsi -, az férfiembernek való munka... ne tréfáljanak... Abból egy idõs hölgy nem él meg...
- Újabb kompromisszumot javasolnék - mondta Dr. Besztercei. - Írjuk alá, hogy mindegyikünk vásárol legalább egy kerékpárt a családnak. Az ráadásul egészséges is.
- Jó ötlet. Majd azzal járunk a Hajóba...
- Ná de uraim, egy szegény magányos hölgyrõl van szó!
- Jellemzõ. Manapság már nincs magyar érzés. Ami nem sikerült a töröknek és az oroszoknak, az most sikerül a multiknak. Elkurvult ez az ország, strici nélkül már nem élhet. Én megmondom, mikor tévedett Borika néni: akkor, amikor magyarnak született!
- Így van. Ez a mi bajunk. Nincs összetartás. Hagyjuk, hogy egy magányos nénike, egy magyar nénike, akinek nincs senkije, az utcára kerüljön.
- De uraim, ismét az érzelmek... Ne azért segítsünk, mert magányos, öreg vagy félszemû! Ésszel gondolkodjunk!
- Ki mondta, hogy magányos?
- Mindenki tudja, hogy özvegyasszony. Se gyereke, se rokona.
Egy pillanatra csend lett. Ez addig senkinek nem jutott eszébe. Tényleg, Borika néninek nincs férje?
- Nincs, hogy lenne - motyogta Dezsõ bácsi és elpirult. - Meghált áz má' jó régen...
A halál fenséges, fenyõszagú csendje szállta meg a termet.
- Maguk nem tudják, mi az elveszíteni a társadat - szipogott egy nénike, aki eddig egy szót sem szólt. - Bezzeg másképp lenne, ha még élne a férjem...
Hogy mi lenne másképp, azt tapintatosan nem firtattuk. Dr. Besztercei, aki teljesen beleélte magát az. elnök szerepébe, ismét megszólalt.
- Azt mondja Dezsõ bácsi, hogy réges-rég? Az. öreg bólintott, és még vörösebb lett.
- Nos, akkor teljesen átfogalmazom a kérdést: mindenki azt szeretné, ha Borika néni sorsa megnyugtatóan rendezõdne?
Választ sem várva folytatta:
- Azzal is egyetért mindenki, hogy ha ismét férjhez menne, az ügy elintézést nyerne?
Senki nem tiltakozott.
- Akkor írhatja is, Dezsõ bátyám, hogy a lakóbizottság Borika néni ABC-je ügyében a következõ döntési hozta: a lakóbizottság felkéri Hadházi Borbálát, leánykori nevén... tudja valaki?... mindegy, tehát felkéri, hogy a lehetõ leghamarabb ismét menjen férjhez. Mi, a lakóbizottság pedig kötelezzük magunkat, hogy ebbéli törekvését minden rendelkezésünkre álló eszközzel (úgy mint: apróhirdetés, randiszervezés, helyszínre szállítás stb.) támogatjuk, férjhezmenetelét elõsegítjük. Amíg ez meg nem történik, mindnyájan nála vásároljuk a kenyeret és a dinnyevodkát.
- Esetleg azt is bcleveheljük - mondta Bencsik dr. -, hogy a lakodalom költségeit én állom.
Ezt a jelenlevõk párás szemekkel nyugtázták.
- Az esküvõt követõ naptól fogva pedig mindenki ott vásárol, ahol akar. Isten... - hirtelen felpillantott, majd folytatta - akarom mondani: a magyarok Istene úgy segéljen minket!
Amikor Dezsõ bácsi óvodás betûi rögzítették a tényállást, az ívet mindenki aláírta.
Másnap tudtuk meg, hogy Borika néni nem nyitott ajtót a jó hírt vivõ Dezsõ bácsinak. Sem akkor, sem a következõ napokban.
Lakossági bejelentésre a rendõrség egy hét múlva feltörte a lakást.
A borzalmas látványra a fiatal nyomozó elokádta magát. Borika néni testét a nyár és az éhes macskák már kikezdték...
A lakóbizottság saját halottjának tekintette, ügyvivõnek a házmestert kérték fel.
Mindezidáig semmi érdekes. Ezt én is tudtam, olt voltam azon a gyûlésen. Dezsõ bácsi hosszan hallgatott, véreres szemeit idõnként körbejártatta a helyiségben, és újra meg újra az elõtte álló poháron pihentette meg. Csak akkor szólalt meg ismét, amikor várakozó vendégemre való tekintettel mocorogni kezdtem. Boncoláskor derült ki, hogy az. öregasszony nem lett öngyilkos. Amikor Dezsõ bácsi a halál okát firtatta, az orvos vállat vont: "Öreg volt, kérem, lejárt az ideje." A lakóbizottság errõl sohasem értesült. Dezsõ bácsi attól tartva (egyébként teljesen alaptalanul, hiszen emberek vagyunk vagy mi?!), hogy egy ilyen prózai halálnem hallatán a lakóbizottság visszavonja ajánlatát, mindvégig életben tartotta az öngyilkosság megrendítõ és hátborzongató mítoszát. Ezzel együtt pedig a lakók bûntudatát, hiszen jó ideig minden egyes - a Hajóban vásárolt - élelmiszer címkéjérõl Borika néni vádló tekintete meredt rájuk. Egyesek arról panaszkodtak, hogy csecsemõjük éjszakánként minden ok nélkül felsír a legváratlanabb idõpontokban. Azt tervezgettem, motyogta az öreg, és lehajlott feje kopaszságán megcsillant a neonfény, hogy ha majd elég pénzem lesz, mindent bevallok maguknak és visszafizetem a temetés költségeit, de mikor lesz az...? Most már a sajátomra kell gyûjtenem... Ugyan, Dezsõ bátyám, ez. ostobaság. Ami volt, elmúlt. Különben is emlékszik már erre, már egyáltalán: az egész ABC-re. A szemeiben szomorúságot véltem felfedezni, és elszégyelltem magam, hiszen abban, amit mondtam, az is benne volt, hogy rá is ez a sors vár. Borika néni az más mentettem a helyzetei -, õt mindenki szerette, rá mindig emlékezni fogunk, de most igazán mennem kell, várnak rám, ugye nem haragszik, ugye megérti. Felém emelte a poharát és elbocsátott.
A lépcsõket róva jutott el a tudatomig, hogy valami olyasmit mondott búcsúzóul, hogy: "Nem lehetett gyerekünk... azt hitte, én vagyok magtalan, pedig vele volt baj..." Várjunk csak! Itt valami nem tiszta! Hogyhogy nem lehetett gyerekük...?! Kije volt Borika néni az öregnek? És az öreg neki? Valóban özvegyasszony volt, vagy csak eljátszotta? Ha nem volt senkije, ki örökölte a dolgait? Hogy került az ABC Borika néni halála után Dezsõ bácsihoz, aki aztán rekordidõ alatt borkiméréssé változtatta...? Hamarjában még egy tucat hasonló kérdés fogalmazódott meg bennem, de nem fordulhattam vissza.
Másnap, végiggondolva az egészet, úgy döntöttem, nem bolygatom fel a lakók lelkivilágát. Amúgy is minden olyan zavaros, kusza, és már távolról bûzlik, mint egy latrina. Minek vájkálni benne? Minek eljátszani az Igazságosztó szerepét? Mennyivel jobb, ha mártírok helyett szélhámosaink vannak, nagylelkû és emberséges lakók helyett balekok? Hadd maradjon minden a régiben.
Különben is: sima, magyar ügy.
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék