Papp Sándor Zsigmond

Zalbács néni albérlője
Nem, Szalárd Kata sajnos nem volt a szabályos könyvtári alkalmazott mintaképe. Nem mintha nem olvasott volna eleget, vagy nem lett volna tájékozott és serény, sőt: egy idő után lélegzetvétele még az asztalok fölött surrogó lapok ritmusát is átvette. Mégis természetellenességét semmi sem tudta kellőképpen elleplezni, így a kerületi könyvtárba betévedő idegen úgy vélhette, Katát a konyhából szalasztották a pult mögé, a könyvek szentélyében csupán megtűrik, mint amolyan kényszermegoldást, amit majd mihamar orvosolnak az illetékesek, s akkor ő a rend visszaállítása érdekében ismét elfoglalja helyét a fazekak mellett. De hát ki merészkedne odáig, hogy amolyan gyorsbüfét, lacikonyhát működtessen masszív zsírszaggal és az emésztés bágyadt hangjaival a könyvtárral egy fedél alatt? Elképzelni se lehet. Így Kata bosszantó és mulatságos jelenlétét lehetetlennek tűnt elfogadhatóan megmagyarázni.
Hogy ő a könyvtáros? Ráadásul kisasszony?
Mert mi jelenik meg ilyenkor az ember előtt? Sápadt, női alkalmazott, akit konstans idegesség jellemez, szemüvegét folyton az orrnyergére tolja, és kérlelhetetlen bogárszemével szinte átdöfi az embert, ha tévesen vezette be az adatokat a kölcsönzőfecnire, s ez reszketésbe megy át, ha a tinta foltot hagyott a borítón vagy szamárfüllel jelölik a fontosabb részeket. Egyszerre keveredik benne a tanítónő szigora az éjféli nővér figyelmességével. Sovány, már-már a girhesség határán egyensúlyozik, igazából senki sem látta enni, és akit esetleg pincevirágnak csúfolhatnak az illetlenebbek, mert fakó és egyhangú, akár Petőfi költeményeiben a puszta.
Katából viszont könnyűszerrel kitellett volna két szabvány is, sőt, lehet, hogy kettő és fél, mert néhány hónapja újra kedvet kapott a fokhagymával spékelt dagadóhoz, a saját levével bőven locsolt kolbászhoz és a tejfölös, kapros töltött káposztából is képes volt elfogyasztani két tucatot, aprólék nélkül. Az ilyenekről nyilván lepereg a reformkonyha, és a koleszterinszegény termékektől eszelős vihogás fogja el, amit csak némi megerőltetés árán képes abbahagyni. Kata, vagy teljes nevén Katalin, árulta el kevés udvarlója egyikének, csakhogy az a karcsúsító, légiesítő lin valahogy lekopott az idők során, és maradt ez az öblös, félre nem érthető Kata, ez a zsíros vakkanás, ami persze jó előre figyelmeztetett, hogy csak a legkitartóbbak, a legelszántabbak maradjanak elhanyagolhatónak alig nevezhető vonzáskörzetében, mert Kata híres volt a kisugárzásáról, arról, hogy titkos ambíció fűti ezt a testet, s benne a romantikára, az elérzékenyülésre is kapható lelket. Időnként olyan vérbő kedvesség fogta el, a gondoskodásnak egy olyan vihara, mely alól nem vonhatta ki magát senki, a notórius agglegényeket brassói aprópecsenyére, kollégáit és a családosokat teára és francia salátára invitálta, miközben lyukakat és szakadást keresett az előbbiek ruháján, hogy azokat néhány öltéssel befoltozza, és hajnalig tartó beszélgetéseket kezdeményezett az utóbbiakkal, melyek a nagyfröccsök miatt többnyire parttalan kesergésekbe csaptak át, és Kata ilyenkor homlokot fogott a vécé fölött, tisztált és élet vasalt a gyanúsan gyűrődő nadrágba. A munkahelyén nem számított fel késedelmi díjat, és mosolyogva tette félre kézimunkáját bármilyen kérdésre, s ha tehette, hozzásimult, hozzádörgölőzött a klienshez, mintha szédülés kerülgetné, olyan volt, akár egy nagy macska, akinek a feje fölül eladták a házat.
A kisasszony pillanatig sem törődött bele nyilvánvaló kívülállóságába, már ami a könyvtárosi poszttal megengedhető és birtokolható címeket illeti, így aztán lelkesedéssel, kitartó elhivatottsággal próbálta áthidalni nem is inkább hiányosságait, hanem kínzó többletét. Különben a prózarészlegen dolgozott, mert a vers vagy tudományos részleg mégiscsak sok lett volna még a kerületi könyvtár maroknyi látogatójának is, így oda tessékelték, a regények és novellák, több kötetes családtörténetek közé, melyeket Kata unalmában, a lassan csorgó hónapok, évek alatt mind “magáévá tett”. A látogatókat, az irodalom kedves vendégeit már a lépésükről ismerte, csoszogásukról vagy szelíd megtorpanásaikról a karistolt tölgyfaajtó előtt, mondani sem kellett, máris tudta, az illető az orosz nagyregények hűvös és érzelemmentes világában vagy épp ellenkezőleg, a franciák sikamlós és merész szemléletében kíván megmerítkezni, cizellált útleírások vagy sekélyes rémregények, abszurd novellák vagy történelmi hűséggel megírt eposzok érdeklik.
A kölcsönző-cédulákat megszégyenítő könnyedséggel töltötte ki, alig kérdezett, a nyilvántartási számot fejből tudta, mint ahogy a kötet helyét a polcokon, aktuális állapotát, s még néhány hasznos tanáccsal is ellátta a visszajárókat, melyek betartása bár nem kötelező, de nyilván hatalmas segítség lehet majd az olvasás során a rejtett tartalmak kibontásában. A végén kicsit vigyázzon, Margitka, mondta a sebészorvos feleségének, mert összesűrűsödnek a dolgok, ne ugorjon át egyetlen oldalt sem. Hiszen az asszony, aki bár rajongott a peres ügyletekért, felületesen olvasott, ez onnan is látszott, hogy Kafkát kisírt szemmel hozta vissza, és Kata borítékolta volna, hogy Camus-vel sem lesz másként, mert Margitka mindig jobban figyelt a tragikus szálra, a megrontott lelkek földi szenvedéseire, mint a szerző által sugallt egyéb összefüggésekre. És végighallgatta Bézs már-már tudományos igényű elemzéseit, ahogy a Tíz kicsi néger szinte valamennyi szereplőjét meggyanúsítja, és érvekkel alá is támasztja vélekedését, de ahogy fogyadoznak az élők, és sokasodnak a holtak, egyre kétségbeesettebb lesz, hiszen ez a krimi felrúgja gyilkos és áldozat évszázadok óta lefektetett törvényszerűségeit, mármint, hogy az előbbi sajnálatos módon, de a másvilágon köt ki, míg az utóbbi életben marad, a detektívek vagy az efféle hajlammal megáldott rajongók legnagyobb örömére. Amíg Kata egyik elsuttogott mondata (talán ő maga is halottnak tetteti magát) újra vissza nem lopta szívébe a reményt, és újrakezdte, ha lehet, még körültekintőbben, a gyanúsítottak számbevételét, mert ő úgy szereti, szerinte úgy fair, ha az olvasó még a megoldás feltárása előtt leleplezi a bűnöst, hiszen csak így lehet méltó partner ebben a nagy mérkőzésben, ami mind az észbeli képességek, mind az ösztönök és megérzések szempontjából perdöntő lehet, azaz valamiképpen kiválasztja az arra érdemeseket a mindenhez tompán viszonyuló, elsatnyult egyedek táborából. De itt bezzeg nem találta a kulcsot, nem és nem, kénytelen volt így nekifogni, homályos fejjel és szárnyaszegetten az utolsó pár oldalnak, azzal a kiábrándító feltételezéssel, hogy elméletileg bárki lehet a gyilkos, bárkinek módjában állt elkövetni a szörnyű tetteket, melyek azért egyetlen pillanatig sem nélkülözték a logikát, de sajnos ő ebbe a logikába nem lát bele, a rációnak ezt a különös, mégis mindvégig lebilincselő válfaját sűrű lepel takarja előtte. Így aztán meg is lepődött, hogy a végéről nézve milyen egyszerű és leleményes az egész, hogy végül is a bíró, nahát!, mondta, és milyen furmányos fehérnép ez az Agatha Christie, méltán foglalhatná el helyét a legravaszabb és legélesebb eszű hölgyek kompániájában, és úgy hunyorgott Katára, hogy az értse, minden kétséget kizáróan, hogy biza őt is oda számolja, ebbe a fényes és kivételes társaságba.
Ám Kata ambícióját nem elégítette ki ez a diszkrét idegenvezetés, holmi eligazítás a mondatok örvényei és zátonyai között, ő a mélyebb, alig kitapintható rétegek felé evezett, ahová már nem jutnak el a felszín viharai, hiszen minden irománynak van valamiféle lényege, legyen az bármilyen modern és önkényeskedő, és ő ezeket kívánta megtalálni, és nem csupán megtalálni, de összefűzni, egymás mellé rakni, hogy mintegy egymásba nyíljanak ezek a lényegek, egymást erősítsék. Sokáig nem törődött ám ezekkel, amelyeket Bézs magánóráin többnyire tanulságoknak, vagy egyenesen követendő üzeneteknek nevezett, inkább vakon elraktározta őket, a háziaszszonyok megszokott bölcsességével, hogy egyszer majd csak jók lesznek valamire, nem mintha megkérdőjelezte volna az általa felügyelt könyvek gyakorlati hasznát, csak épp sokáig, nagyon sokáig úgy képzelte, a könyvek csupán az éteri dolgokban illetékesek, ebben a körülírhatatlan és nehezen bizonyítható tartományban fejtik ki jótékony hatásukat, ezért is indulnak szinte behozhatatlan hátránnyal a befőttesgumival, a celofánnal vagy a borkánokkal szemben, melyekről már az első pillanatban kitetszik, nélkülözhetetlen darabjai minden háztartásnak. Igy nem is győzködött senkit, nem nyúlt a propaganda semmilyen eszközéhez, emiatt aztán tevékenysége ideje alatt nem nőtt rohamosan a kerületi könyvtár látogatási állománya, sőt inkább csökkent, morzsolódott, mintha odakint hirtelen megnőtt volna a nyilvánvalóan hasznos tárgyak ázsiója, s ebből a dicsfényből vajmi kevés jutott a termekben kitartóan porosodó klasszikusokra.
Mert mit is hozhatott volna fel a könyvek javára? Azt a minden bizonynyal jóleső bizsergést, azt a néhol égető várakozást, amit egy regény felütése jelent, vagy annak a megzabolázhatatlan sodrásnak a szédületét, amely az első oldalaktól kezdve megragadja a beavatottakat, hogy még a végkifejlet kibomlása után se engedje el őket? A kerület sajnos nem volt megfelelő táptalaja az efféle érzelmeknek, sivár, rozsdarajzos iparvidéknek számított ez az egyetemes kultúra szemszögéből, örökös fehérfolt, mondta néhanap Bézs, ahol a forradalmak, megváltó cselekedetek soha nem lépik át a Két mészégető nevű italmérő határát, és azon túl már csak a káromlásnak vagy a felesleges árnyalatokat mellőző beszédnek voltak bevehetetlen felségterületei.
A lényegek iránti eszeveszett érdeklődést egy minden tekintetben szokványos nap délutánja lobbantotta fel. Zalbács néni albérlője épp a puha fedeles, diákkönyvtáros Bulgakovot hozta vissza, mert Kata a kemény kötésű remekírósat csak törzstagoknak tartogatta, akik az ő szívét is meglágyíthatták volna alkalomadtán, szóval épp az 94/2491 2c-t tette le az asztalára, hogy ő vigye majd a helyére a 2 c-vel jelzett szekrény legtetejére. Csakhogy az albérlő az átadás után nem fordult sarkon, hogy 2 c-ből még kivegyen valamit, talán Tolsztojt vagy Csehovot, ezektől szinte minden megvolt, hanem csak toporgott tovább a pult előtt, hólés cipőjével egyre több ábrát rajzolva a linóleumra, tenyerét többször a nadrágjába törölte, jelezve, hogy neki még lenne valami mondanivalója, csak valahogy szégyelli kibökni, nehogy a Kata őt valamiképpen félreértse, mert ez az afféle hajadonoknak, mint ő, ez nagyon is könnyen menne, de hát ez a könyv... Kata nyelt egyet, és nem kívánta bolygatni, hogy az albérlő szerint mi lehet az “efféle hajadonoknak könnyű”, mert hát tudta ő, nagyon is tudta, mit terjesztenek róla a kerületben, hogy hát ő bizony tapadna, ragadna bárkire, mint a bogáncs, csak hát nem mindig engedik meg neki ezt a közeledést, és erről leginkább az önmagában is zavaró mérete tehet, mert azt időnként lehetetlen lekezelni, mederben tartani, ahogy a Csemergi tetőn elszabaduló teherkocsiktól is rettegtek a környékbeliek, mert nem egy sodort már magával garázst, tartófalat lakókkal együtt, hogy csak a Fuvaros utcai katedrális állítsa meg a fékevesztett tömeget. De most az albérlő olyan szánnivalóan toporgott előtte, annyira látszott: felgyűlt benne valami, hogy bólintott, mintegy jelezve fogadókészségét, majd ennél is továbbment, elnevette magát, és megkérdezte, mi a baj azzal a könyvvel, Pista. Zalbács néni albérlője kapkodva magyarázta, hogy dehogy is lenne baj vele, sőt a tanácsokat is betartotta, kicsit utánaolvasott a macskáknak, meg az orosz népmeséknek, és tényleg lenyűgöző történet A Mester és Margarita, és hát épp ezzel hozható kapcsolatba az is, amit el szeretne mondani, hogy hát ő alig tudta letenni a könyvet, a munkáját is elhanyagolta, még a tévét se kapcsolta be, csak olvasott és olvasott, ahogy ő eddig még soha, rémületes tempóban, hogy minél hamarabb elérje a végét, és megtudja, mi is lesz végül ezzel a tündéri párral. Hát akkor, kérdezte Kata némileg érthetetlenül, és némi elkeseredés is belevillant, olyan alaktalan keserűség, hogy hát már az is baj, ha jól végzem a munkámat, ha a célszemély megfelelő kultúrához jut, hát már az is baj? Ó, nem, nem kell félreérteni, mondta ismét az albérlő, az ő gyengeségéről nem a hivatal tehet, és még kevésbé Kata, a könyv varázsolta el, olyannyira, hogy amikor a végéhez ért, a várva várt utolsó sorokhoz és szavakhoz, amikor a szerző látszólag minden szálat elvarr, őt mégis olyan maró hiányérzet fogta el, olyan verembe zuhant, amelyből alig lehet kimászni, mert értse meg, neki hihetetlennek tűnik, hogy ez az egész véget érjen, hogy ő né tudjon meg többet a szívéhez nőtt szereplőkről, hogy így az egész hamvába haljon, mintha sohasem lettek volna, mintha sohasem született volna meg róluk egyetlen árva sor sem, mert ha ez így van, akkor őt becsapták, belerángatták egy szennyes ügybe, hiszen semmi sem érhet így véget, ennyire önkényesen, főként egy regény nem teheti ezt, az ember leginkább kimódolt és legnagyvonalúbb találmánya, nem hagyhatja hiányának ebben a vermében, mert eszét veszti a türelmetlenségtől, ezért kérdi, nem is kérdi, könyörgi, nézzen utána a Kata, hogy nem írták-e meg valahol a folytatást, hiszen ez a szó, hogy folytatás, már önmagában gyógyír lenne az ő összes gondjaira. Katát némileg megdöbbentette az albérlő normálistól kissé távol eső szenvedélye, de a szembogarán tükröződő lázas fény mégiscsak elindította benne a gondoskodó nőt, amit csak egy ápoló vagy egy anya tudhat ösztönösen, és előbb igyekezett megnyugtatni, hogy bár azt nem mondhatja, hogy verem, mert ez azért túlontúl erős és ekként pontatlan kifejezés, de ő is érzett hasonlókat egy-egy jobb regény után, hogy bizony el kell búcsúzzon a szereplőktől, de hát épp ettől regény a regény, és ettől jó a szerző, hogy ezt a vágyat, ezt az elsőre fullasztó, de aztán annál nagyobb erőket megmozgató érzést elindítja bennünk, hogy majd mások táplálják tovább, és akkor ő most inkább azt gondolná, hogy két napig pihenjen a Pista, mert addig amúgy sem tudna feldolgozni mást. Gondoljon csak a gyomorrontásra, mondta hirtelen, akkor sem enged egy ideig magához a gyomor semmit, na, valahogy így van ez is, s ha majd elmúlik, kísérletezhetünk valami könnyűvel, amerikai novellák, talán Salinger vagy Hemingway, meglátjuk, amíg a szervezet újra vissza nem szerzi régi ellenállását. Nem erről van szó, intett csüggedten a fejével Zalbács néni albérlője, neki semmi baj nincs a szervezetével, kár, hogy nincs itt valami rendelő, hogy bebizonyíthassa, mennyire egészséges, nem itt gyökerezik a baj, hát nem érti, Katácska, kezdte felelőtlenül becézni a könyvtárost, hát maga sem érti? És tovább kötötte az ebet a karóhoz, a végén már a hangját is felemelte, üvöltött abban a szegényes, de a méretei miatt tekintélyt parancsoló teremben, hogy vele nem lehet ennek kapcsán kiegyezni, ez nem képezheti tárgyalás alapját, mert ez létszükséglet. Nem volt mit tenni, be kellett hívni a portást, mert már majdnem rángatni kezdte Katát az az elmebeteg, ami már önmagában is megbolydult agyműködésre engedett következtetni, hát még az a zűrzavaros mondatfolyam, ami csak úgy ömlött, ömlött belőle, és csordultig megtöltötte már a folyosót is, hogy már más részlegekről is kezdtek átszivárogni az érdeklődők, ami nem csoda, mert a botránnyal még a legjobb ponyva sem vehette fel a versenyt a kerületben.
Az albérlőt persze nem engedték látogatni, elővigyázatosságból, mondták, nehogy elromoljon az a kezdeti siker, amit a különféle beavatkozás és terápia nyomán elértek, de Katát nem nyugtatta meg a tény, hogy vannak részsikerek, mert képtelen volt elhessegetni magától a gondolatot, hogy tevékenyen részt vett – Bulgakovval együtt – az albérlő megrontásában, ő volt az a kavics vagy kő, amit rosszkor rossz helyre dobtak. Így döntötte el aztán, némi keserű szájízzel, de a nemes célt pillanatig sem feledve, hogy mégis megkísérli a lehetetlent és keres valamiféle folytatást, egy ehhez hasonló, másik regényt, hogy az albérlő fejében ismét visszazökkenjen a régi kerékvágásba az a valami, ami fölött most kétségbeesetten töpreng az orvostudomány.
A dolog egyáltalán nem ment könnyen.
Előbb a 2c-vel kísérletezett, mert mi sem tűnt egyszerűbbnek, hogy a rokon lelkek között kutakodjon, s így ment tovább a 2 d-re, majd vissza a 2 bre és a-ra, míg végül átmerészkedett az l-hez és a 3-hoz is, hogy végül már a legtávolabbi – mind kort, mind földrajzi helyet tekintve – bugyrok szerzői között is keressen valami olyat, ami a célnak jól-rosszul, de megfelel. Eleinte jegyzetelt, nem is a szereplők nevét, mert az dőreség lett volna, sziszifuszi munka, azt pedig nem szerette, hanem a tartalmi sajátosságokat, a kötet rövid kivonatát, amit később már lényegnek nevezett, s ebben egyszerre volt már benne a cselekmény megannyi szála és indája, a mondatok milyensége, a lehetséges értelmezések játéka, amihez a csatlakozást kereste, míg rá nem jött, hogy teljesen elhibázott az indíttatás, ugyanis nem egy konkrét regény folytatását kellene megtalálnia, hanem a folytatás folytatásait is, sőt az előzményeket, a kiindulópontig visszabontani az egészet, aztán pedig biztos kézzel felgombolyítani a rendszert magát. Ugyanis akkor már befészkelte magát a fejébe az a gondolat, hogy az albérlőnek mégiscsak igaza lehet, ezek a lényegek valamiképpen összekapaszkodnak, s az egész voltaképpen egyetlen láncolatot alkot, minden gondolat és mondat, amit valaha leírtak, valahol egy másik mondatban él tovább, ahhoz köti valami titokzatos és elidegeníthetetlen kapcsolat, és aki ezt felfedi, aki ezt az utat következetesen és némi szigorral végigjárja, olyan birodalomba juthat, amelyben nincsenek méretek, kiterjedések, így minden egyformán arányos, hivatásának megfelelő. Itt ő is nyugalomra lel, és ez nem feltétlenül jár együtt az elhalálozással, mert a megbékélés igenis lehet e világi eredetű, és akkor ő majd rövid és ledér viszonyt folytathat akár a versrészleg cingár vezetőjével is, aki eddig őt szinte megalázó módon semmibe vette.
A hírnév ugyanis, mely egy efféle felfedezést szükségszerűen követne, végre lemosná róla mindazt a mocskot és rágalmat, amely őt sokkal jobban elnehezítette, ha úgy tetszik, hizlalta, mint bármi más, és olyan szabadsággal ajándékozná meg, már ami a párkeresést és az életvezetést illeti, hogy azt már-már ki kellene prédikálni a vasárnapi misén. Kata a keresgélés közben ugyanis nem csupán a feladat mérhetetlen nehézségébe ütközött, hanem abba a felismerésbe is, hogy ő voltaképp magányos. Kategorikusan és viszszavonhatatlanul. Eszébe jutottak a hideglelős kerületi esték, amikor a havazást a kutyák elnyújtott vonításai törték meg és távoli vonatok csattogásai, melyeket még távolabbi állomások nyeltek el, amikor a forralt bor fűszeres illata úgy lengte körül a Két mészégetőt, mintha ez a hely nem ismerné a kegyetlenkedést, az elszabadult indulatok üledékét, amikor úgy tűnt, a falak mögött örökösen karácsonyra készülődnek, és úgy süppednek az emberek a melegségbe, mint a vattába, és ilyenkor Kata szíve már olyan hatalmasra nőtt, hogy még a legundokabb, legvisszataszítóbb ember is elfért volna benne, csak be kellett volna zörgessen Kata ablakán. Talán ez, talán a pillanatnyi szakmai kilátástalanság vitte rá, hogy még elszántabban vesse rá magát Kuruly Alfrédra, a versrészleg mindenesére, aki mindig tartogatott a tarsolyában valami idézetet, hogy felvidítsa a postán dolgozó kisasszonyokat, aki azonban dacára eme kivételes képességének, mégis úgy nézett ki, mint egy kicsapott diák vagy hadbíróság előtt álló közkatona, mert az arcán egyszerre ült megfejthetetlen szomorúság és bűntudat, így aztán szinte provokálta a körülötte lebzselő nőket, hogy megbocsássanak neki, feloldozzák őt egy pezsgőfényes éjszakán, amikor minden adott az újabb bűnök zajos elkövetéséhez. Kata is megszerezte már a legdrágább pezsgőt, amit a kerületi vegyesboltban kapni lehetett, ebből egy csapott pohárka is elég, mondta az üzletvezető, és akkor még poharakat is kellett venni, mert ez mustárosból nem jó, elvinné az egész hangulatot, az üzletvezető pedig alig tudta elrejteni a röhögését, higgye el, megtérül a befektetés, mondta, és látszott, mit sem tud arról, hogy ez most voltaképpen misszió, hiszen Kata magányosságán kívül Zalbács albérlőjének józan esze és egy felbecsülhetetlen felfedezés is benne volt már a pakliban.
Amit az ember nagyon akar, az végül összejön, mondogatta Kata, és következetességgel, kitartással, azaz dicséretre méltó makacssággal sikerült maga felé fordítani a sorsot. Mert Kuruly végül besétált a csapdába.
Mondják, nem a pezsgő tehetett erről – Alfréd ugyanis világéletében utálta még a buborékos vizet is –, hanem a gombapörköltös nokedli, amihez Kata speciális húslevet használt, hogy kihozza a rókagomba minden zamatát, nahát ez hatott, hiszen Alfréd akkor már néhány hete nejlonlevesen élt, mert valaki épp cserbenhagyta, nevet nem mondott, de Kata sejtette, csakis a postáskisasszonyok jöhetnének szóba, talán a bélyeges, az a boszorkányszemű, aki eleve nem ad vissza. Ezt nem lehetne megismételni, kérdezte Alfréd szerényen mindjárt az első alkalommal, aki addigra már kiszámolta fejben, hogy ez így nem is jönne rosszul, mármint a vacsoráztatás, hiszen a magafajta egyszeri meleg koszttal már elvan, s itt még tunkolni is lehet, senki nem veszi el a lábast, hogy az olyan melós szokás, hát viselkedjen. A marhanyelv viszont mindent eldöntött, és akkor még nem is tudta, hogy Kata négy napig pácolta a nyelvet, négy napig érlelte borókabogyóval és korianderrel szórt lében, ahogy azt még a nagyanyjától tanulta, hogy utána már csak úgy szétfusson az ember szájában, és azt sem bánta, hogy a kolléga láthatóan neccharisnyát vett fel, mert ez valahogy akkor már természetesnek tűnt, és még a szoknyát sem vette le róla rendesen, csak úgy feltűrte, mint egyetemista korában a kollégium folyosóján a vastagabb vérű medikákkal, és gyúrta, dagasztotta ezt a fehéren omló tésztát, és maga is csodálkozott, hogy kellemes, határozottan jóleső érzés beletemetkezni a Katába, kovásznak lenni benne, és ott pihegve mindjárt meg is fogadta, hogy ha erre van igény, akkor mindezt rendszeresíteni fogják. Mert Kuruly Alfréd nevetséges véznasága ellenére talpig férfi volt, kemény, egyenes ember, akinek ami a szívén, az a száján, és aki tiszta lelkiismerettel fogadhatta meg, hogy ezt a Kata által kedvelt keménységet ő minden alkalommal prezentálja, és még csak nem is esik a nehezére, nem derogál vagy ilyesmi, mindösszesen annyit kér, hogy ezt a sokszínűséget, az ízeknek eddig csak remélt, de sosem tapasztalt kavalkádját ne érje bántalom. Búcsúzóul mindig József Attilát mondott vagy Adyt, rezegtette a hangját az ajtó előtt, és valahogy úgy tűnt, a vonatcsattogás helyett száncsengő hangját hozza a telkeken átugráló déli szél, és azon a szánon nem is emberek ülnek, hanem a boldogság hírnökei.
A harmadik hét után, amikor az egyezség már javában működött, Kata előhozakodott a folytatásokkal. Bizisten nem a márványért, tette hozzá, hiszen az utókornál nincs hálátlanabb fajzat, nézzen csak utána, Alfréd, mondta, de most, hogy az élete végül is kiteljesedett, még kevésbé nézheti, hogy a másé derékba törjön, hiszen az albérlő állapota rosszabbodott, az ételt csak úgy maga elé önti, úgy kell beleerőltetni a húslevest kanalanként. Alfréd viszont fel sem emelte a fejét a lucskos káposztából, mert ehhez nincs mit hozzátenni, az emberek túlnyomó többségének sejtelme sincs, hogy mikor hozza a fejére a bajt, holott egy kis körültekintéssel minden, még a betegség is elkerülhető lenne, és ő azt ajánlja Katának is, ne hagyja, hogy effélékkel froclizzák, mert ha valakibe már beoltották a hülyeséget, nincs az a jótétemény, amely megakadályozhatná, hogy egy idő után kijöjjön belőle, és ahogy ezt ő meg tudja ítélni, itt is ez történhetett.
De Kata képtelen volt beletörődni a nyilvánvaló vereségbe.
Már azért sem, mert víziók gyötörték.
Reggelente, a vederbe dermedt vízen az albérlő arcvonásai játszottak, és a tűzre vetett fa is az ő nevét pattogta, és ezt minden tisztességes nő nehezen viselné, panaszkodott. Holott akkorra Alfréd már teljesen megpuhult, a kályhának dőlve tervezte, hogy moziba viszi vagy egy belvárosi mulatóba, ahol táncolni is lehet örökzöldekre, mint a rekedt hangú Celentano vagy Paul Anka, és képes volt értékes perceket eltölteni hajnalban azzal, hogy a Kata érthetetlen motyogásait hallgatja, az álom hieroglifáit, és akkor úgy érezte, igaz, kissé ködösen, mintha a padló alól szólítaná meg valaki, hogy ő hosszú éveket el tudna tölteni azzal, hogy ezeket kisilabizálja, hiszen a Viola is egyfolytában azzal ijesztgette, amíg el nem ment, hogy a szerelem mindig egy titokkal kezdődik és józan osztozkodással végződik. Ugyanakkor szemmel láthatóan hidegen hagyta, hogy Kata szabad idejében nyilvántartási számokat jegyez egymás alá, egyre több klasszikust gyűjt össze a párna mellett, mintha egyszerre akarna ágyba bújni valamennyivel.
És akkor megtörtént a csoda: Kata, lassan, de annál biztosabban fogyni kezdett, sorvadni, az állandó gyomorideg ugyanis, amely egyre vadabb görcsökbe kényszeríttette a testet, megtette a hatását, de ő ebből szinte semmit sem érzékelt, hiszen akkor már úgy tűnt, elkapta a szálat, felbukkanni látszott a temérdek könyv keltette örvényből, melyek közül biztos kézzel zárta ki a kortárs irodalom több száz kötetét, ugyanis azok még bizonytalanok, gyanúsak, s ez ezen a kritikus ponton perdöntő lehet, csak a holtakkal, csak a holtakkal, motyogta reggelente, a rémület jeges verítékét permetezve ezzel Alfrédra.
A külvilág persze mindebből semmit sem érzékelt.
A külvilág kitüntette Katát az év könyvtárosa címével. A külvilág irigy volt és rosszkedvű, mert Alfréd már nem járt be a postáskisasszonyokhoz, és mert kesztyűt kellett húzni odabent is, és jégeralsót a szoknya alá, és mert a szakszervezet nem folyamodott az engedetlenkedés eszközeihez.
Két szavazaton múlott.
Katát, a stréber tyúkot, nem lehetett kivakarni a könyvek közül. Alfréd pedig lassan már nem volt beszámítható.
Amikor elaludt a Dekameron fölött, Zalbács néni albérlőjét látta integetni egy ágakkal borított ösvény végén. Zavarban volt poros és csapzott ruhája miatt, de Kata érkezésére földerült, majd néhány makkot mutatott, amit az előbb sikerült gyűjtenie. Aztán együtt folytatták az útjukat, mely beleveszett a völgyben sűrűsödő erdőbe. Kézen fogva mentek, mint az óvodások.
Az erdőnek – ezt Kata tisztán érezte – pállott emberszaga volt.
Egy szombat délután a nagy igyekezetben odaégett a marharostélyos, ugyanakkor Kuruly szerint nem édesnemes paprika került a zaftba, hanem közönséges gulyáskrém, hogy aztán a libamáj keseredjen meg, mert valahogy kakukkfű keveredett a lisztbe, és bizony látta, amint a húsleves tetejéről Kata suttyomban szalvétával itatta le a zsírt, de így se lett igazán aranyos színű, inkább epesárga, a cérna azonban a marhanyelvnél szakadt el, melyről nem húzták le rendesen a bőrt, és hiába őröltek Alfréd fogai, nem tudtak megbirkózni a hagymás falatokkal, és csak szódabikarbónával lehetett valamiképp feledtetni a kisiklást. A helyzet megváltozott, mentegetőzött másnap az ajtóban, lássa be, Kata, az üzlet ilyen hanyagság mellett nem tartható fenn, mert ez akár önveszélyes is lehet, csak nézzen magára, eltűntek a redők és hurkák, a párnák és emelkedők helyén lankák és gübbenők szerénykednek, de ha meggondolja magát, ha sikerül megállítani ezt a zuhanást, hát ő ott van a szomszédban, még át se kell jönnie, elég, ha szól, de ő több kockázatot már nem vállalhat föl, az ő gyomra nem bírja a felemás helyzeteket, mondta, és csendesen behúzta maga mögött az ajtót, Katát egyedül hagyva a házban, melyben csak a hűtőszekrény ütött némi zajt.
Felix Krull búcsút intett Raszkolnyikovnak, Mersault pedig közönnyel szemlélte Edmond Dantés katalán szerelmét. A láncszemek feloldódtak a csendben lopózó hidegben.
A könyvtáros lerogyott az első székre. Utána akart rohanni, de nem engedelmeskedtek a végtagjai. A székről a hallgatásba burkolózott szoba nagyon hasonlított arra a veremre, amiről az albérlő beszélt, ahová alig jut el a tisztánlátás halvány sugara, sőt, ami esküdt ellensége minden tisztánlátásnak.
Aznap este a Két mészégető törzsközönsége némi elismeréssel vegyes tisztelettel nézhette végig, ahogy a kisasszony egymás után dobálja be a vodkát és konyakot, s még az arca se rezzen, hogy végül haza kelljen támogatni, és Bézs tanár úr érzékeny és meggyőző szavaira is csak valamiféle morgással válaszolt, hát nem ismerek magára, feddte meg, amire a körülállók némán bólogattak, de a pultos kaján mosolya rejtve maradt, mert ő egyből kiszúrta, hogy Bézsből is enyhe pálinkaszag szivárog, mint ahogy mindenkiből, mert a január még a legkitartóbbakat is összeroppantotta, nem volt nap, hogy végig ne seperje az utcákat, és a kavargó jég- és hószilánkok összekarmolták még a vasat is, az agyagos cigányok beljebb jöttek a folyó mellől, a hőközpont melletti üregekbe húzódtak be, ahol trikóban lehetett aludni a csövekből ömlő forróság miatt, s még az éjjeliőr sem tudta megmondani, hogy kicsapott kutyák marakodnak a törmelékbe vájt alagutakban vagy emberek.
Azt persze nem tudni, hogy mindezek után megtalálta-e az utat vagy legalábbis felsejlett-e előtte, az viszont tény – áll a rendőrség szikár ügyiratában –, hogy a Csemerg felé vezető műúton kapcsolták le, ahol zilált hajjal és kigombolt kabátban próbált alkalmi fuvart szerezni, és már az első, felületes motozásnál megtalálták a testére erősített könyvtári példányokat, a Remekírók sorozat hiányzó köteteit. Kata nem is védekezett, amit hálásan vettek tudomásul a járőr tagjai, ugyanis ellenállása megbolygatta volna az eljárás szikár rendjét, a kihágás talán még hivatalos személy elleni erőszakká duzzadt volna, beláthatatlan következményekkel.
A kár megtérült, állapította meg a hirtelenjében összeült etikai bizottság, amelynek tagjai az ülés előtt még kisüstivel kínálták magukat, és azon tanakodtak, hogy vajon meddig bírta volna segítség nélkül abban az ordító hidegben a csemergi műúton, s mivel a könyvek viszonylag jó állapotban kerültek vissza a polcokra, nem látták okát a fegyelminek, elégségesnek bizonyult, ha két tartózkodás mellett egyszerű többséggel felmentik az állásából, a többi úgyis a hivatalos szervekre tartozik, mondta Alfréd a sajtónak, mert az szenzációt szimatolva tájékoztatást követelt. A címes hírnél azonban nem jelent meg több az esetről, ahol ismeretlen indítékról és némi felindulásról beszéltek, és sem Alfrédot sem az albérlőt nem említették, előbbit diszkrécióból, utóbbit pedig azért, mert a zavart fejű tévészerelőre már senki sem emlékezett, holott ugyanabban a lapszámban jött az a pár szavas megemlékezés, mely tudatta, hogy hosszú szenvedés után az Idegkórház hegyaljai szanatóriumában Kertész István átadta lelkét az égi gondviselésnek.
Szalárd Kata a kihallgatás rövid intermezzója után, mely semmi különleges momentumra nem derített fényt, megadóan hagyta, hogy olyan helyre kísérjék, ahol az ő viselkedése nemhogy nem feltűnő, hanem egyenesen ajánlott, hiszen csak így lehet lecsípni az elburjánzott vadhajtásokat, annak érdekében, hogy mihamarabb visszatérhessen a társadalom kötelékébe. Azóta nem is hallottak róla. Bézs egy ideig még érdeklődött, de beadványai a hivatali titkárnők könnyű kávéin kívül semmi kézzelfogható eredményt nem hoztak, bár hírlett, hogy férjhez ment egy lángossütőhöz és gömbölyűbb, mint valaha. Kerületi házát végül benőtte a gyom, és minden évvel közelebb kúszott a teherpályaudvar, a sóderrel megpakolt vagonok már kőhajításnyira zakatolnak attól a helytől, ahová Alfréd ma is bűntudattal jár, de hát ez nem mérvadó, mert neki olyan az arca, tudja ezt mindenki.
A könyvtár látogatóinak azon panaszaival viszont már senki sem törődött, hogy a Remekírók egyes kötetei természetellenesen langyosak, mintha legalábbis a kályha mellől vették volna el őket és nem a könyvtár száraz és fűtetlen termeiből. Olyan melegséget árasztanak magukból, suttogták, amire csak egy emberi test képes.