Bárdos B. Arthur

Öregem,
valaki rálépett (ki ez a valaki?) a csillagokra,
ércük csikorogva
morzsolódott a talp alatt,
csillogott a kert sok apró, horkoló bokra
s a kopár tél új hóról álmodott,
mert a múltból hozzá szokott...
Öregem, valaki (ki az?) oly bennfentesen haladt
a csillagok kigyúlt kavicsain,
olyan hányavetin tapadt
a néhány fényévre szikrázó kozmoszra,
mint akinek a galaktika galacsingolyói tolakodó lába ellen
szövetkeznének...
Öregem, még sziporkáznak az évek,
mielőtt kihunynának
végképp.
Szóval ott téblábolt valaki (no de ki?)
a magasban,
árnyékolt az éjszakai sugarasban,
ultrakék cipőjében vándorolt tova,
a felszippant menhely mostoha
légszomja kergette el – –
hogy itt volt, árulkodik a látszólagos
lehelet,
a fölködlő barázdákon bukdácsoló
felelet.
Mindenki elhagy, az aggkor jő (maradj velem!..)
az űr rideg molekuláira nyomorít
s akkor öregem,
fel is út, le is út...
Ki állít igazat és ki hazug,
ki tántorodik meg a föld alatti zug
poros szögleteiben?
Kit ver agyon az ökölvívó kor,
a kesztyűs kézben bujdokló inkvizítor?
Óvakodj az ünnepélyes, égi
lódításainktól,
hiszen végül az alvilágba űz
az édeskés, a hullaminősítő bűz...
Bemutatkoztál önmagadnak
öregem?
Tudod, ki vagy, kivé fejlődsz,
vagy porrá finomulsz más korban,
más, ízetlen monotonban:
izzóra hevülve – talán halhidegen?
Simulékony vagy, mint a laposra csiszolt,
korszakalkotó szédítő – –
beléd fagyott a megnövekedő,
arányaiban kicsi kő,
amibe rúg a pofátlan idő...
A csillag kölcsönzománca,
a saját tengelye körül forgó,
napfényesült bolygó
lenéz, megaláz, a tűrő talajra nyom – –
nem marad belőled a szürcsölő sárban
csak az emberi nyom,
hogy valaha itt jártál, öregem.
Fontoskodsz, gyarapítod történelmed,
fölépítsz számtalan rád zuhanó elvet
s fölfújható melled
döngetve, azt szajkózod: te volnál a tőserős,
az ismeretlen csillagfirmamentum sárgáját
szétloccsantó hősi ős!
2001. január 23.

Utópia
Újra szemben állasz,
utamat keresztezed – –
kérdés: ki a keresztbe
álló? Én vagy Te?
Egy halandó szemlélete
örökít meg az elsodródó időben?
Félrelöknélek, meg se
mozdulsz. Akár a kőfal az Ígéret Földjén.
Kifolyt belőlem az erő,
habár csak közeledtem Hozzád...
Azt hihetném, Te vagy a földöntúli ország,
amit őseimnek szántak
a porrá vált próféták,
kenderszakállú vének:
a legendákba oltott évek...
Utamba állasz, arra várván,
hogy letérdepeljek, Te láthatatlan bálvány!
Magányom sokszoros: több kópia
kövesedő köröttem...
Bennem élsz: isteni utópia,
ahová soha el nem érek.
Öregszem, az erdő egyre ritkul
s torkomra nő a védelmező kéreg...
2001. április 22.

Útonáll(ó)
A gyönyör barlangjából – –
a kéjes megsemmisülés
pillanatából jöttem
s most templomok
dómok
katedrálisok
a csönd mámorába úszó
harangzúgás tornyából
szöktem – –
épülő házak üvöltő romok
rovarzó emberek
tápértékű állatok
deszkapalánkok vasujjú kerítések
karmolnak a fájdalomkráteres
történelembe körülöttem – –
apám és anyám eredeti
utakat rovó fia
vánszorog a saját nyomdokán
én vagyok az aki elcsépelt származása
véletlenjeire döbben...
Ó
Örökkévalóság.
Határtalan fogalom...
Mit érek vele?
Csupán egy szó.
Az utolsó.
2001. május 5.

Kattintó
A fényképezőgép
sötét
dobozában érik
a félig
elkattintott való világ
s kezedben tartod
a tiltakozó, negatív
látszatot: a dobbanástól kifáradt szív
fénymásolatát...
A mozdulat
szabad
kifejezése megkövült
a képen – –
örökké ott maradsz
míg ráncaiba temet
a feledés kíméletlensége.
És mégse üvöltsd: ez a vége!...
mert kikattan
a jövőt képező gép – –
számtalan negatív darabban
fölfénylik a végső kép:
magában hordja saját kereteit
szétrobbantó ígéretét.

Szerep
-csere
Mielőtt elmerülök,
levegőért kapkodok.
Ez bizalmat szít
a kívülállóban...
A bennfentes (a színvonal alatt)
mindent elveszít.

2001. május 12.