Jánosházy György

Találkozás önmagammal
Alkonyi ványadt árnyak vánszorogtak
a hályogos ablakszemek alatt;
közöttük töprengőn magába roskadt
fantom, álmokból szőtt fura alak:
meggörnyedt, göthös garabonciás,
bedőlt egek és poklok számüzötte;
behúzott farkkal csüggedt és csipás
ebek csapatja caplatott mögötte.
Közeledett – és szívszorongva láttam:
én baktatok ott kifakult kabátban,
egy meg nem írt verset mormolva némán.
Alkonyi árny, fejem lesunyva, csöndben
mentem tovább, ügyet se vetve énrám,
még fel se néztem, még nem is köszöntem.

Köd
Mint alkonyat a vándort, észrevétlen
körülkerít és elborít a köd.
Az átlátszatlan, nyúlós szürkeségben
fejed sírok köveihez ütöd.
Vastag katedráiüvegén keresztül
beteg álomnak tűnik a világ.
Opálos légben verébszárny se rezdül.
Dermedt kísértetek a téli fák.
Tenlelkedből szivárog kútnyi résen
ez a fullasztó, lomha, szürke ár,
amíg buján magába fojt egészen,
arcod, szived, agyad beléragad,
nincs bánatod, nincs emléked se már,
és elfelejted lassan önmagad.

Uram, elkoptam
Tespedt testemben sztrájkolnak a szervek,
zúgó fejemben eltunyult az agy,
emberi létünk tétje bármi nagy,
én nem viszem előbbre már a Tervet,
melyből részt róttak rám is földön, égben:
múlton tengődő kövület vagyok,
szemem homályos és tollam dadog,
Uram, elkoptam, elfogytam, kiégtem;
amíg naívul rímet rímbe fűztem,
megperzselődtem mindenféle tűzben,
karmolt karom és tépdesett tövis;
kaján kezek naponta odalöknek
olcsó koncul labancnak és töröknek...
Uram, szemétre vethetsz már Te is.

Mint Liliputban
Itt minden akkora, mint Liliputban,
babszemjankók az élők és a holtak,
a dinoszaurusz is kutyányi volt csak,
az emberben önnön mására bukkan
a sajtkukac, a szúnyog és a bolha,
kisszerű itt a fájdalom s a vágy is,
a tikkadt vándort húzza még az ág is,
a fásult lelket unalom rabolja,
kisszerű itt a dicsőség s a szégyen,
fakardos hősön bogáncs üt sebet,
a birka koldusbéren adja húsát,
törpe a gond a pigmeus szivében,
nincs itt más semmi nagy, csak a zsebek,
a mohóság, irigység, nyomorúság.

Itt élni nem lehet
Sepretlen utcák, kukák bűze, mocska.
Az izzadt szél csonkolt fák közt susog.
Az ing s az agy merő szenny és lucsok.
A lányok teste, lelke mint a rosta.
Itt kaszavermet rejtnek az ölek.
Mikor árnyakkal vesz körül az alkony,
fütykössel les rád minden utcasarkon
a düh, az éhség és a gyűlölet.
Itt embermódra élni nem lehet.
Csak szenátor lehetsz, vagy desperádó.
Itt emberként meghalni sem lehet.
A sírodon nem nő, csak kecskerágó.
Ha belészúrnak tán egy árva kopját,
rossz képű honfiak aznap kilopják.

Ha megállsz néha a tükör előtt
Az ég kevély csúcsokra könyököl,
de palástjukkal törpéket takarnak,
szem búzán hitvitáznak, mint a varjak,
és minden érvük a karom s ököl.
Korhadt vityilló ez, fejedre dől,
akár egy ócska afrikai gyarmat,
nem éden sem románnak, sem magyarnak,
a kisszerűség itt mindent megöl,
a bátor álmot, fecskeszárnyu lelket,
véred tüzét, csontodban a velőt,
lassanként tán neved is elfelejted.
Vén lápok gőze pácol idelent,
ha megállsz néha a tükör előtt,
úgy nézed arcod, mint egy idegent.

Romok az óceánban
Mik ezek a nyálkás küklopszfalak
az óceánban, Nap nem látta mélyben,
a kőutcák, ahol fura halak,
púpos teknősök úszkálnak kevélyen?
Egy elsüllyedt világ, egy ismeretlen
kultúra őrzi tán ma is csodás
emlékeit az iszamós kövekben,
mesés gazdagság, nagyszerű tudás,
földek és népek vannak eltemetve
a habzó sírba, harsogó vizekbe,
hol egyszer kába álommá foszolnak.
Az angyal hármat fújt – s a mélybe hulltak,
csak árnyképük idézi még a múltat,
a Tegnapot, mely úgy lehet: a Holnap.

Az évezred éjszakája
Leszállt az éj. A sötétség taván
a kivénhedt holdbárka sem evez.
Az évezred bús éjszakája ez,
csupa kétség és rémület, talány,
csupa gyanús, félelmes, furcsa nesz,
özönvizek harsognak, reng a föld,
ezerfelől gonosz halál üvölt,
bombák öklétől reszket az eresz,
agyunkban zöld emberkék bujdokolnak.
Holnap... de vajon lesz számunkra holnap,
vagy már örökre elborul a Nap?
Hoz-e még reggel madárdalt, meleg fényt,
vagy elhullunk szél tépte levelekként,
s húsunkba éhes űrcsikasz harap?