FÓRUM

Az „erdélyi magyar irodalom”beszédmódok egyik utópiája
disztransz
Az út mindig jobb, mint a fogadók.
(Cervantes)
Az itt következő írás műfajának a megnevezése: disztransz. A neologizmus addícióval és szubtrakcióval lett képezve, a valamitől való elmozdulást jelző disz előtagból és a transzszilvanizmus, transzközép terminusok transz előtagjának leválasztásából és a díszhez való hozzáadásából. Az összeadás és kivonás eredménye a távolságot jelentő francia distance szó hangzásától egyetlen hanggal tér el – így közel kerülvén a „távolsághoz”, az irodalomról való beszédmód természetét: az egyszerre közelről és távolról való megfigyelést kívánja érzékeltetni. Abból indul ki, hogy az „erdélyi magyar irodalom”-diskurzusokat vállaltan-doktrínér módon, vagy öntudatlanul-automatikusan meghatározza a transzszilvanista szemléletmód. Alapkérdése pedig az, hogy milyen mértékben határozza meg, és e determináltság milyen irodalom-koncepciót tükröz.
Tekintsük a következő konkrét helyzetet: fölkérés vitaindítóra Erdélyi klasszikusaink és kortársaink az értékszemlélet-váltó irodalomtörténet-írás fényében címmel.1 Ahogy olvassa ezt a címet, a vitaindítót fokozatosan elöntik a cím szavaira irányuló kérdések, milyen szempontból mit jelentenek, és hogyan lehet bármit is mondani erről a tárgyról, anélkül, hogy továbbgördítenénk a transzszilvanizmus néhány alapszövegének megjelenése óta kultikus reflektálatlansággal használt fogalmakat. Az irodalomtörténet minimáldefiníciójából – irodalomtörténet=az irodalom története – néhány banális kérdés azonnal adódik, melyek, gyanítom, teljesen fölöslegeseknek tűnnek egy külső szemlélő számára, pontosabban: egy olyan olvasó számára, aki nem ugyanolyan intenzitással (és a diszciplínák keveréséből elkerülhetetlenül következő szinkretista dilettantizmussal) érdeklődik irodalom, történelem, politikatörténet és szociológia iránt. Másképp mondva: a következő kérdések értelmezhetetlenek azok számára, akik az irodalmat irodalomként (a történelmet: történelemként, a szociológiát: szociológiaként stb.) olvassák, nem egy adott történelmi helyzet illusztrációjaként, és nem is szociológiai esettanulmányként vagy a társadalmi problémák tünet-együtteseként – az ilyen emberek számára (mint például jelen szöveg írója) a következő kérdések elhelyezhetetlenek, irrelevánsak. Azok számára viszont, akik az irodalmat a társadalmi-történelmi szituáció részeként gondolják el, mint ami nem függetleníthető, nem vágható ki a konkrét társadalmi folyamatokból (jóllehet nem gondolják direkt módon levezethetőnek belőlük), azok számára (ilyen a jelen szöveg írója) ezek a kérdések provokatívak, nyugtalanítóak, elhelyezhetetlenségük legalább akkora gondot okoz, mint az eddigi „erdélyi irodalom”-narratívak irodalomból, szociológiából, történelemből és moralizálásból kikevert kanonizált szemlélete.
Most akkor az következne, hogy irodalom és kontextusa viszonyát nem adottnak, és nem is kizártnak, hanem problematikusnak véve, az „erdélyi” „magyar” „irodalomtörténet-írás” terminusait vizsgáljuk, oly módon, ha lehet, hogy ez a „problematizálás” ne legyen egy újabb szimbólum/ kiáltvány/ életrecept/ satöbbi. A vizsgálat nem kíván helyet teremteni a maga számára „az” erdélyi irodalom történetében, mivel erről sem nem képes, sem nem kíván átfogó képet nyújtani az olvasóknak. Elsősorban természetesen azért nem, mert bár mindeddig egyneműnek tűnik az erről való beszédmód, itt is különböző szempontokból elmondott történet-lehetőségek vannak. Hasonlóképpen a romániai magyar kisebbség „helyzettudatáról” sem fog általános érvényű kijelentéseket tenni, következésképpen nem is kíván az erre vonatkozó jelenlegi szociológiai kutatások vonatkozásában mérvadó dolgokat mondani, hacsak nagyon közvetetten nem, hiszen az irodalomnak kétségkívül vannak következményei és a társadalomtudományok szempontjaiból is hasznosítható meglátásai, viszont szeretném (fölöslegesen) újra meg újra hangsúlyozni: abból, hogy vannak az irodalomnak ilyen hasznosítható következményei, még nem következik, hogy az irodalom e következményekért van, nem következik, hogy az irodalom alárendelhető volna a társadalomtudományoknak, hogy illusztrációja a társadalmi folyamatoknak stb.
Visszatérve kérdésfölvetésem kezdeti körülhatárolásához, még annyit kell jeleznem, hogy ha sem az erdélyi irodalom története, sem a romániai magyar kisebbség „helyzettudata” szempontjából nem kíván mérvadó lenni (ami nem jelenti azt, hogy ne örvendene az erdélyi magyar irodalomszemléletben bekövetkező változásoknak), akkor, most már pozitív értelemben jelölve meg ezen írás célját, a vizsgálat helye ez az írás lesz, egy írás, mely az irodalom szemszögéből próbálja vizsgálni azt a nem könnyen szétszálazható jelenséget, melyet „erdélyi magyar irodalomszemléletnek” lehet a legegyszerűbben nevezni. És minthogy a szöveg szándéka nem leíró és nem kijelentő, hanem kérdező, nem is lehet helynek mondani. Nem hely, nem toposz, nem-hely, u-toposz2.

1. „Erdélyi klasszikusaink és kortársaink az értékszemlélet-váltó irodalomtörténet-írás fényében” – mit jelent?
Az értékszemlélet-váltó irodalomtörténet-írás szókapcsolat nagyon bonyolultnak hangzik,3 de még mindig megnyugtatóan egyszerű azokhoz a mozgásokhoz képest, melyeket megnevezni kell, ha arról próbálunk beszélgetni, hogy mi történik az erdélyi magyar irodalomban. Ami számomra, irodalommal foglalkozó ember számára nyilvánvalónak tűnik (ha jobban értenek hozzá, természetesen azonnal nem volna nyilvánvaló), az a 89-es politikai váltás, melytől fogva a magát szocialistának nevező rendszerben az irodalmi kommunikáció négyes szerkezete – szerző–szöveg–cenzorolvasó – újra visszatért a klasszikus hármashoz, illetve újra négyessé vált, ezúttal így: szerző–szöveg–menedzser–olvasó. Az így szelektált epizódok által rekonstruálható történet nagyjából megegyezik a közvélekedéssel, illetve az irodalomszociológiai konkrét tapasztalatokkal. A probléma az, hogy ez a leírás sem a politikai, sem az irodalmi beszédmódban nem releváns - bármelyik szempontrendszeren belül kerülve nyilvánvalóvá válik a szimplifikálás. Mivel a politikatörténeti szempontokkal nem kívánok foglalkozni, pusztán jelezhetem, hogy a „cenzúra” fogalma ott is történeti szempontok szerint értelmezhető, és, jóllehet különféle formákban és funkciókkal, mindig is része volt az irodalom működésének mint az intézmények külső vagy interiorizált kontrollja az egyén fölött. De értelmezhető-e a „cenzúra” az irodalomban? Ha irodalomnak az írás-olvasás, azt a médiumát tekintjük, melyben az emberi képlékenység, változékonyság és eldönthetetlenség úgy van jelen a szövegben, hogy az olvasó szubjektumát a legaprólékosabban újra meg újra bevonja az olvasás folyamatában képződő szövegtérbe4, akkor a cenzúra, mint az írást-olvasást az egyértelműség, a leegyszerűsítés, az előírás felé irányító intézményes vagy szubjektív jelenség, a cenzúra tehát külső, irodalmon kívülről instituált, melyet a szövegnek folyamatosan át kell lépnie, ha irodalomként akar működni. Az irodalmi szöveg nem tartalmazza közvetlenül e cenzúra leírását, de az átlépés folyamatában fény derül rá. Azok a szövegek viszont, melyek engedték magukat a cenzúra által formálódni, elemi érdeküknek vagy naivitásuknak megfelelően elleplezik a cenzúra hatalmát saját maguk fölött. Ebben az esetben a cenzúra működésének és a szövegre tett hatásának föltárására a szociológia illetve a pszichológia módszereire volna szükség, mivel adott társadalmi körülmények között megkonstruált csoportérdekek intézményes vagy interiorizált formájáról van szó. Ha figyelmen kívül hagyjuk a diszciplínák határait, olyan fogalmakat cipelünk magunkkal, melyeket választott beszédmódunkban nem tudunk értelmezni, így nincs mód arra sem, hogy kritikusan viszonyuljunk hozzá, vagy falszifikáljuk.

1.1. Mit implikál a „cenzúra” az „erdélyi magyar irodalom” diskurzusaiban?
A hallgatólagos megegyezésen alapuló cenzor-meghatározást megközelítőleg így rekonstruálhatjuk: az éppen regnáló hatalmi érdek képviselője, mely a közlésre szánt szövegeket publikálás előtt politikai szempontok alapján fölülvizsgálja, a hatalmi érdeknek ellentmondó részeket vagy a teljes művet átíratja (eltünteti, szerzőjéről jelentést készít, megfenyegeti) beszervezi. Ha egy adott társadalmi-politikai helyzet hatalmi apparátusának nincs szüksége a politikai cenzúra intézményére, akkor nem politikai és nem intézményes a cenzúra, hanem más: például egy kisebb (és nem föltétlenül hatalmi, de a többség elvárásaként a csoport egyes tagjai számára mindenképpen hatalmiként regisztrált) csoporton belül működő cenzúra, mely az illető csoport nyelvhasználatát, kérdésfölvetését őrizvén különféle restrikciókat állít fel a csoport tagjai számára. Castoriadis ezt az analitikusan vagy az egyének szimpla addíciójából levezethetetlen, a társadalmi intézményesülés forrásául szolgáló csoportideológiát nevezte radikális imagináriusnak: „nem [valaminek a] képe, hanem éppenséggel az alakzatok, képek szűnni nem akaró és lényegénél fogva meghatározatlan (társadalmi-történelmi, illetve pszichikai) keletkezése, mely egyedüli alapjául szolgál a »valamire« vonatkozó kérdésnek. Az, amit ‘valóságnak’ és ‘ésszerűségnek’ hívunk, szintén belőle származik”.5
Az irodalom felől cenzúraként működtethető „az olvasók igényére”, „a közízlésre” való hivatkozás is, mivel ezek is a meghatározhatatlan radikális imaginárius alakzatai. A legkézenfekvőbb természetesen az öncenzúra, melynek során az egyén az általa elképzelt társadalmi vagy csoportigényeknek megfelelően alakítja a szöveget.

1.1.a. (kitérő)
„Az olvasók igénye”, „a közízlés”, „az ön[cenzúra]” terminusok az irodalomban értelmezhetetlenek. Nem pusztán amiatt, hogy nem szembesülnek a kérdéssel: mitől változik „az olvasók igénye”? – (ez is gond), hanem amiatt is, hogy a kifejezések által tükrözött szemlélet az olvasást egyszeri és végérvényes folyamatnak gondolja el, amitől szépen elvész irodalmi és információközlő szöveg különbsége.6 Az „elidőzés”7 miatt nemcsak térben, időben, korosztályok, foglalkozások stb. szerint változnak az olvasók igényei, hanem ugyanannak az olvasónak is változnak ugyanahhoz a műhöz kapcsolódó elvárásai. (És milyen jó, hogy ez így van.)
A cenzúra jelenléte vagy jelenlétének lehetősége befolyásolja az irodalmi kommunikáció másik három faktorát, illetve a közöttük lévő viszonyt is. Befolyásolja: a szerző nem azt szerzi, amit gondol, amit nem gondol, amit kedvel, amit utál, amitől fél, ami érdekli stb. saját jószántából; a szerző azt szerzi, amit gondol, nem gondol stb. a cenzúra („az olvasók”, „a közízlés”, „az ön-”) bekalkulálásával. A mű nem olyan, amilyen, hanem olyan, amilyen a cenzúra bekalkulálásával. Persze ugyanígy az olvasó: nem azt és úgy olvas, amit és ahogy lát, hanem amit és ahogy a cenzúra (vagy a róla alkotott elképzelés) lehetővé tesz. És akkor a szerző-szöveg, szöveg-olvasó, szerzőolvasó viszonyt kellene még a cenzúra általi elferdülésében leírni. Megkímélem magam, amúgy is könnyen elgondolható, csak a végigpörgetése bonyodalmas. Az egyszerűség kedvéért e gondolatmenet idejére ajánlom a cenzurált jelző kiterjesztett használatát: cenzurált olvasó: olvasó, aki folyton a cenzúra bekalkulálásával olvas, cenzurált szöveg-olvasó viszony: amikor a szöveg-olvasó interakcióban a cenzúra is szerepet játszik, s így tovább.

1.1.b. (példa)
Egy politikai értelemben vett cenzurált példát prezentálnék, melyben a szavak jelentése nem irodalmi módon, tehát szabadon, kreatívan, kiszámíthatatlanul és interaktívan szóródik, hanem a cenzúra működésének feltételezése által behatárolt módon:
Az írósors mindig nehéz volt (...) Ez a sors nagyot változott a szocialista demokrácia megszervezése után. Az írót hivatalos tisztelet vette körül, sőt állami méltósággá magasodott.
A mondatok szerzője az erdélyi magyar irodalom egyik klasszikusa, Bajor Andor. A cenzurált olvasó (60-as évek? 70-es? 80-as?, romániai magyarnak mindenképpen romániai magyar, a japán egy szót sem értene belőle, hacsak nem ez a kutatási területe), mivel egyeztetnie kell a szerző iránti őszinte tiszteletét a konkrét szocialista demokráciáról való tapasztalatával (ennek a tapasztalatnak egyik fő komponense a kiszolgáltatottság az önkényhatalmi rendszernek, másik fő tapasztalata pedig a politikai cenzúra intézménye), a cenzurált olvasó tehát a legtisztességesebb módon kénytelen így olvasni:
A szocialista demokrácia következtében igen, változott az író sorsa, mert „hivatalos tisztelet” vette körül, azaz a hivatalosságok figyeltek rá, megfigyelés alatt tartották, egyetlen szót sem írhat úgy, ahogy szeretne, az „állami méltóság” sem jelent itt mást, mint hogy szolgálatot kell tennie a politikai hatalomnak – például ez a mondat is ilyen szolgálat, mert ha szó szerint olvassák, akkor a fennálló rend propagandája, ha pedig nem szó szerint olvassák, akkor a fennálló rend leleplezése.
És olvasó meg szerző egyaránt azt gondolja, milyen jól kijátszotta a cenzúrát. Ez részint így is van, csakhogy a cenzúra természetének alapvető változásával a szöveg értelmezhetetlenné válik. Részint pedig nincs így: egy olyan korban, melyben a politikai cenzúra nem működik, igazán nem nagy dolog észrevenni, hogy az olvasás a cenzúra által irányított, az irodalom nem irodalom, hanem a politika vehikuluma, és éppen ez a hatalmi szándék. Müllner András egyik Erdély Miklósról szóló írásában ugyanerről ír: „amitől egy cenzúrát gyakorló hatalom meg tudja fosztani az értelmező közösséget, az nem is elsősorban a »jó« művészek elhallgatása, elhallgattatása, hanem az olvasónak az a szabadsága és jó értelemben vett bizonytalansága, hogy tetszik-e neki avagy nem az a mű.” (Müllner 2001.)
A hatalmi szándék az, hogy a hatalom mondja meg, mi az irodalom, s mivel őt az irodalom mint olyan abszolúte nem izgatja, azt mondja, ami egyedül izgatja: hatalmának megőrzése, a propaganda, propaganda, propaganda. A cenzurált irodalom (látható, a bevezetett jelző kezd túlburjánozni, de itt még használható: annak a jelenségnek a megnevezésére, amikor az irodalom akár pró, akár kontra, bekalkulálja az éppen érvényes politikai [vagy más] kontextust) akár bátor, akár meghunyászkodó, prop, prop, prop.
Ergó, ha az irodalomtörténet az irodalom története, akkor a cenzúra fogalma nem adott benne, nem általánosan érvényes, hanem az egyes művekben mint át- meg átlépett elvárás-alakzat jelenik meg. Amit eddig általános értelemben írtam a cenzúráról, csak elrettentő példa. Az „értékszemléletváltás” szókapcsolat hozta, de

2. miért volna szükség „értékszemlélet-váltásra”?
Megint evidens dolgokról lesz szó (hacsak az elrendezés nem új, de ez is sokszoros idézet, többek között Pascaltól). Arról, hogy váltásra természetesen mindig szükség van, de nem úgy, hogy adott irodalomtörténeti korszakban egyöntetűen érvényes volna egy adott beszédmód, aztán váltás, és jön egy másik uniform diskurzus8, ennél sokkal radikálisabb és köznelyesebb váltásra gondolok: olyan váltásra, mely az írás és az olvasás minden pillanatában meg kell hogy történjék (az írás és az olvasás önreflexiója, dezautomatizáció, kimozdulás a rutinból, figyelem a konstrukciókra, a retorizáltságra, a metaforákra, nem felülni és nem behódolni nekik, nem behódolni a magam által kialakított beszédfolyamnak sem – ez volna a folyamatos váltás, mely az irodalmat megkülönbözteti más írott diszciplínáktól illetve diszciplínálatlanságoktól). Az irodalomban a váltás annyit jelent, figurális nyelvhasználattal élve, hogy lehetőleg egyetlen mondat se legyen felülről leszúrva. „Szent Györgyre gondoltam, amint gyönyörű ágaskodással, fölülről a sárkányba döf. Ne így. Ezt kértem” – érzékelteti képileg a dolgot Nádas Péter az Emlékiratok könyvének írásmódjáról. A kép valóban érzéki, és nem derül ki belőle, hogyan. Mert éppen így van az irodalomban, hogy nem tudni előre, hogyan is kell megírni (és elolvasni) azt a dolgot, mivel a dolog és írása (illetve olvasása) nem választhatóak szét, ezért aztán egészen biztosan lehet tudni, hogy előre nem lehet tudni. Van erre egy passzív szerkezet: íródik. Az olvasásra applikálva: olvasom és olvas engem. A különféle írott diszciplínáknál és diszciplínálatlanságoknál viszont nagyon is lehet tudni, hogyan kell megírni, ahhoz, hogy ne tévesszenek célt. (Van céljuk.)

2.a. (pontosítás)
A fenti mondat nem kíván értékítéletet sugározni, nem a köznapi értelemben (pontatlanul) elgondolt romantikus céltalan irodalom-elképzelést szeretné szembeállítani az utilitarizmussal. Az a szembeállítás azért volt lehetséges, mert ugyanabban a beszédmódban volt elgondolva az irodalom is meg a társadalmi hasznosíthatóság is: a „költő” e kevert szemléletmód szerint nagyjából az, aki a társadalmi élettől függetlenül „felsőbb” „értékek” szerint él és ír. Élete9 sokkal izgalmasabb e diskurzus számára, mint az írása. Vagyis a „költészet” át van irányítva a szociális meg egyéb folyamatokról szóló beszédmódba, mint próféta, példakép, amatőr jogász/szociális munkás/politikus/pszichológus, mint kitérő, tünet, illusztráció, elrettentő példa.
Szó nincs tehát arról, hogy az utilitarizmust kevesebbnek, irodalommal ellentétesnek kellene látnunk, elsősorban azért, mert az ellentétek megképződéséhez kellene egy közös alap, ami itt nem áll rendelkezésünkre. Nem beszélve arról, hosszabb távon mennyire célszerűtlen volna, ha például a politikai programszövegek pusztán poétikai szempontok szerint szerveződnének, vagy, másik példa, a mosógép használati utasításának szövege mit érne, ha pusztán poétikus volna?
Az irodalomtörténet mint diszciplína abban a delikát helyzetben van, hogy módszeresen, szisztematikusan és folyamatosan próbál leírni egy olyan jelenséget, az irodalmat, mely sem nem mód-, sem nem rendszeres, az időhöz való viszonya meg végképp nem gondolható el a linearitást feltételező folyamatosság mentén.
Az irodalomtörténet abban a delikát helyzetben van, hogy mód- és rendszeresen kell írnia, időrendben kell írnia. Az időrend csak látszólag problémátlan, hogy ti. 1944 után 1945 következik, akkor bonyolódik el a helyzet, amikor egy-egy évszám irodalomtörténeti korszakfordulóként van prezentálva. Mert mitől fordul az irodalmi korszak? Az erdélyi magyar irodalomtörténetírásban van erre egy látványos példa: a Kántor Lajos és Láng Gusztáv írta Romániai magyar irodalom 1944–1970 első kiadásában még 19451970 volt, de javítani kellett az első évszámon, nem, nem amiatt, mert utólag fölfedeztek volna egy halom ‘44 és ‘45 között keletkezett irodalmi művet, melyek paradigmaváltást okoztak volna az irodalomtörténetírás szemléletében, hanem pusztán azért, mert a korszakváltást a „felszabadulás” kellett hogy meghatározza.
Ugyanilyen mértékben volna megalapozott, ha mostanság az 1989 utáni irodalomról beszélnénk. Irodalomszociológiailag, intézménytörténeti stb. szempontból természetesen mindkét esetben történt váltás, „felszabadulás” is, de az újra más diszciplínához tartozik. Egy ilyen megközelítésből viszont olyan konstrukciók következnek, melyek az irodalomtörténetet a tényszerűség látszatával éppen a leplezett fikcionalizálás felé viszik.

3. A leplezett fikcionalizálás
Szilágyi Júlia írja A helyszín hatalmában: „íróink századokon keresztül végvári vitézek voltak, földönfutók és hitvallók. Az esszé közírássá sürgősödött, a memoár vitairattá élesedett, a bujdosó leveleit nem a Kedves Néném könnyezte meg, hanem az utókor. Regényeink balladák voltak, líránk vád és panasz, s ha volt Schillerünk, örömódát nem írt (...). Nálunk az irodalomtól sosem az irodalmat várták, hanem a megváltást azonnal vagy a bódulatot addig is.” (Szilágyi 1979. 52.) Egy helyzetről van szó, vagy „helyzettudatról” (ez utóbbi kifejezés nagyon gyakran előfordul az erdélyi magyar irodalomról való diskurzusokban, mondhatnám azt is, hogy zsarnoki módon, mint szükségszerű viszonyulás az adott történelmi-politikai körülményekhez), melybe nagyon sokféle faktor játszik bele, de talán elsődleges szinten megközelíthető egy adott etnikai csoport társadalmi értelemben vett kiszolgáltatottsága felől. Az „erdélyi magyar irodalom”-narratívákban az irodalom a „helyzethez” van viszonyítva, a „helyzet” ismertnek tételezett, ilyenként pedig mint fix elvárás működik. Ebből meg szépen következik az irodalom illusztratív jellege, különféle más diskurzusoknak való alávetettsége, az irodalom így lesz amatőr megváltó, amatőr bódító, amatőr szociológus stb.
A következőkben azt szeretném vizsgálni, hogy melyek volnának irodalomtörténeti szempontból fiktív fogalmak, vagyis olyan fogalmak, melyek az irodalom történetének lehetséges és sokféle diskurzusaiban nem megalapozhatóak?
Ideologikusat10 szoktak mondani, ez viszont elsősorban szociológiai terminus. Szociológiai értelemben az ideológia elsődleges funkciója a magyarázás, arra való, hogy „kezelhetővé tegye a hiányosságokat”, érvényesítvén az adott ideológiát konstruáló csoport érdekeit.11 Az irodalomelméletben mind a magyarázó jelleg, mind a hiányosságok elfedése, mind az érdekérvényesítés olyan attribútumai egy szövegnek, melyek az adott szöveg relevanciáját teszik kétségessé az irodalmi beszédmód számára.
A fikció fogalma az irodalomról való gondolkodásban adekvátabb, mivel nem az alkotás, nem az olvasás és nem is a kontextus története felől írja le az irodalmat, hanem szövegek viszonyának vizsgálata felől. Wolfgang Iser a fikciót nem a realitással való oppozíciójában gondolja el, hanem fikció-valóság-imaginárius hármasságában. Koncepciójában az irodalmi szöveg fikcióképző aktusok által jön létre: fikcióképző aktus a szelekció, melynek során a szövegen kívüli valóság beolvad az imagináriusba, és fikcióképző aktus a kombináció, melynek során a kaotikus imaginárius formát kap, ezáltal viszonyba kerülve a meghatározottsággal. (Iser 2001. 23–24.) Mindkét irányú mozgás „határátlépés-aktus”: átlépés a rögzítettségből valami diffúz, formátlan, rögzítetlen és tárgyreferencia nélküli dolog felé, és fordítva, a zavarosból a szabatosba. Az irodalmi szövegeknek azonban, továbbra is Iser nyomán, van egy harmadik fikcióképző aktusa is, az önfeltárás, vagy, érzékibb kifejezéssel, zárójelezés: a szöveg tartalmaz olyan materiálisan érzékelhető jeleket, melyekkel saját fikció voltát fedi föl.
Az irodalomtörténetnek, tágabban: bármilyen olyan értekezésnek az irodalomról, melynek leíró, magyarázó vagy megalapozó funkciója van, nem áll érdekében olyan fikcióképző aktus, mely saját fikcionalitását fedné föl. Így ha ráhagyatkozik is a fikcióképző aktusokra, azokat elkendőzi.
Amikor Iser fikció-fogalmát bevetem „az erdélyi magyar irodalom”diskurzusok vizsgálatába, akkor a realitást nem tekinthetem a fikció ellentettjeként, sem referencialitásként. A realitás az, ami egy adott beszédmódban megalapozható, körülhatárolható (ez a reális minimál-definíciója), fikció pedig az a folyamat, amely kivisz egy adott beszédmódból, ettől viszont más beszédmódban érvényes lehet.
Az irodalomtörténeti diskurzusokból kilépő, mindeddig irodalomtörténetiként használt fogalmak például: „határon túli magyar irodalom”, „értékszemlélet-váltás”, „transzszilvanizmus”, „tragikus irónia”, „transzközép”, „nemzedék” (Forrás 1,2,3) – a listát nyitva hagyom és megvitatásra szánom.

3.1. A „határon túli magyar irodalom”
Az a szóösszetétel, hogy „határon túli”, egy fix ponthoz viszonyított oppozíciót működtet, geopolitikai terminust12 vegyít irodalomtörténetivel, anélkül, hogy ezt a keverést, „határátlépő aktust” fölfedné. Szójátéknak tűnik: ha túllépek az irodalomtörténeti diskurzusokon, határon túli irodalmakról kezd szó lenni. Valójában az történik, hogy egy elv megfogalmazása során konkrét jelenség leírásává válik, a szókép szó szerinti értelemben kezd működni, amit az irodalmi beszédmódok egyik lényeges sajátosságának tartok.13
Ha az irodalom önmozgását vizsgáljuk, irodalmi szövegeket és ezek egymáshoz való viszonyát, szinte lehetetlen a „határon túli magyar irodalom” kifejezésnek irodalmi diskurzuson belüli jelentéseket találni,14 azonban ha ráadásul a határátlépés leplezett, akkor nem is merül föl ezeknek a jelentéseknek a keresése: adottként van kezelve, s hogy mi ez az adott, azt nem lehet kérdezni. „Az elkendőzés – írja Iser – éppen a természetes beállítás érintetlenül hagyására szolgál.” (2001. 34.)
Márton László, a „Hogyan írjuk meg a romániai magyar irodalom történetét?”-kérdés köré szervezett Látó-szám egyetlen nem „romániai magyar” szerzője az Erdélyben tapasztalt „szellemi szabadságot” – „azt, hogy kik és mennyire figyelnek oda a megszólalóra” – jelöli meg az erdélyiség specifikumaként. Ebben a mondatban két gondolatot érdemes továbbvinni: az egyik irány a részvétel. Márton László ír a kérdésről, ez a gesztus önmagában is lazítja a rögzült anyaországi irodalom-határon túli irodalom szétválasztást. De a részvétel műfaja: levél, „onnan” „ide” – így mégiscsak megerősíti a szétválasztást. De „Budán” keltezett levél – ez a „Buda” archaikumánál fogva viszont az „ott”-on belüli elkülönböződést jelzi – így el is indult a szöveg játéka.
Márton szövegét értelmezhetjük úgy is, mint az erdélyi magyar irodalom specifikumának a keresésére tett kísérletet, így pedig erősen eltér az „anyaországi” irodalom-diskurzust uraló kolonialista viszonyulástól, mely előre tudja, mi is volna ez a specifikum: a nemzeti identitás megőrzésének „feladata”, „szolgálata”. A kolonialista irodalmi diskurzus egy hierarchikusan rögzített magasabb pozícióból szemlézi a „határon túli magyar irodalmat”, abból kiindulva, hogy már az is eredmény, ha kimutathatja, hogy lépést tart az anyaországival, illetve tekintettel a körülményekre, bármi szép teljesítménynek minősül.15 Márton specifikum-keresése során azonban egy „itt”–”ott” dichotómiát működtet. Megkonstruál egy utazás-narratívát, melyben teljesen rögzített az otthon és az idegenség – ami talán el is fogadható a köznapi tapasztalat szintjén, viszont az irodalomnak nem nagyon van mit kezdenie ilyen eleve eldöntött jelentésekkel. A „szellemi szabadság” mint odafigyelés potencialitásként és nem adottságként értelmezhető, következésképpen nem képezheti egy adott régió differentia specificáját. Potencialitás: mindenütt és sehol. Nem van és nem nincs, lehetőség.
A Béládi Miklós szerkesztette Magyar irodalomtörténet szétválasztó konstrukcióján nem szoktunk csodálkozni, mert elfogadjuk, hogy a korszak politikai helyzete által megkövetelt marxistának nevezett irodalomszemlélet így kívánta, csakhogy ezzel az elfogadással az irodalomtörténet fikcionalizált diskurzusát erősítjük. Kulcsár Szabó Ernő 1994-ben kiadott Irodalomtörténete ugyan már nem teszi külön fejezetbe a határon túli magyar szerzőket, de használja a kifejezést16, annak oppozíciós kellékével (anyaországi irodalom – romániai magyar irodalom)17 együtt. Bertha Zoltán Sütő Andrásról írt monográfiájában a drámákat a Sütő-recepció bevált toposzával, „az elszakított, kisebbségi sorba taszított erdélyi magyar közösség, népcsoport, nemzetrész létezésdrámájaként” (Bertha 1995. 8.) prezentálja, ami részint sok: ennyit azért nem bír el az irodalom, részint meg kevés: e funkció ellátásához igazán semmi szükség irodalomra.
A kérdés általam ismert eddigi megközelítései vagy társadalmi-történeti vagy pszichológiai helyzetet adottnak tartva leplezett fikcionalitásként építik be narratívájukba a „határon túli magyar irodalom” fogalmát, vagy olyan specifikumokat keresnek, melyeknek alig-alig vannak nyomai. Ez utóbbira példa a társadalmi helyzet felől jogosan elvárt román-magyar irodalom interakció, melynek azonban a fordításirodalmon túl alig van recepciója: a művek megjelennek ugyan egymás nyelvén, de intertextusokként már nemépülnek be.18 Ami e tekintetben látványosan jelen van19: román nevek az „erdélyi magyar” szövegekben, melyek hol az ellenségkép-hozta konnotációkkal fölmentenek az aprólékos jellemzés illetve árnyalt olvasás alól (lásd Tamási Ábelében Surgyelán), hol pedig az idegenség és az értelmezéselhárítás jelzéséül funkcionálnak (mint Bodor Ádám Sinistrájában maga a cím, a földrajzi nevek, Andrei Bodor, Borcan ezredes stb.), így azonban lehetnének akár (mint például Bodornál) török nevek is.

3.2. „Értékszemlélet-váltás”
A kifejezés feltételezi azt, hogy az irodalom történetében volnának korszakonként univerzálisan érvényes értékhierarchiák, feltételez egy kitüntetett pozícióban lévő értékelőt, az irodalom mozgását a hatás-ellenhatás dichotómiája mentén gondolja el. Mindez azért fikció az irodalom felől, mert a műveket alárendeli egy adott korról vagy történelmi helyzetről való információkból konstruált „valóságnak”, melyet maga az irodalom föltárt fikcióképző aktusai révén folyamatosan átlép.

3.3. „Transzszilvanizmus”
A fogalom ideologikumát Cs. Gyímesi Eva vizsgálta Gyöngy és homok című esszéjében. Gondolatmenete teljes mértékben érvényesnek hat, ha a szöveg önmagával szemben támasztott elvárásait tekintjük, azt, hogy körüljárja a következő kérdéseket: „Milyen helyzetek magyarázzák ezeknek az ideológiai-erkölcsi értékszimbólumoknak [az Áprily által elindított allegóriáról van szó, a gyöngykagyló sebe révén létrejövő igazgyöngyről, mely az „erdélyi magyar irodalom”-beszédmódok állandó toposza lett] a szükségletét és jelzett színeváltozását? Milyen ideologikum az, amelynek megfelelően diszharmonikus értékalakzatokban fogalmazódik meg? És mi közük mindezeknek az irodalomhoz?” (Gyímesi 1993. 25.) Föltárja, hogy a „helyzettudat” rögzített elvárásként van működtetve ezekben a transzszilvanista szövegekben, amiből az következik, hogy ideologikussá válnak. Bretter György gondolatát – „az ember sajátjának tekintheti azt, amit külső kényszer hatására csinál végig” – továbbviszi a kisebbségi helyzetet adottságként kezelő transzszilvanista irodalomra, mely így önkéntlenül is „szentesíti” (legitimálja) az adott helyzetet. Ez a transzszilvanizmus-bírálat is átlép tehát a szociológia, pszichológia stb. diskurzusaiba.

3.4. „Tragikus irónia”
Gyímesi Éva ezt a fogalmat vezeti be a hetvenes években megjelent néhány romániai magyar szerző szövegeiben a közös jellemzők megnevezésére. Abból, hogy konkrét művek mentén (Szilágyi Domokos versei, Györffi Kálmán kisregénye, A nagy kórház, Balla Zsófia Paternoster, Kenéz Ferenc Légvilág című versei) prezentálja a fogalmat, egy immanens irodalomszemlélet szándékára következtethetnénk. Mégsem ez történik, mivel a „tragikus iróniát” nem szövegformáló alakzatként, hanem a konkrét élethelyzetekre való válaszként gondolja el. Varga Béla bölcseleti írásai (?), oppozicionális logikája nyomán az individualitást a mástól való különbözőségben értelmezi („A abban azonos A-val, amiben különbözik B-től”), megszabadulva így az irodalom hely- és kor-meghatározottságaitól, ugyanakkor az oppozíció örvénye miatt benne is maradva: az irodalom „individualitásának”, sajátosságainak vizsgálatában a transzszilvanizmus elvárásainak pusztán a megvonásához jut: a „közösség” elvárását az „önazonosság” váltja föl20, ugyanazon irodalomszociológiai beszédmódon belül. Az ember „belső meghatározottságait”, „öntudatát” (Gyímesi 1993. 36.) adottnak venni ugyanúgy lehet ideologikus, mint a „helyzettudat” rögzítése.
Az ellen-beszéd, még ha intellektuálisan komoly teljesítmény is, ugyanabban a hangszerelésben találja magát, mint amit bírál - a későbbi romániai magyar irodalomtörténet-diskurzusok, bár ritkán mutatnak fel a Gyímesi Éváéhoz mérhető szellemi bátorságot, ugyanezt az ellen-beszéd jelleget hozzák létre. Iser irodalmi antropológiája Castoriadis koncepcióját tárgyalva megtalálja e jelenség okát: „A psziché visszaveri, ha éppen meg nem semmisíti a behatolni igyekvő külső erőket, és ez a reakció már maga is a másiknak a pszichére gyakorolt hatása (imprinting), melyből a társadalmilag intézményesült egyén kialakul. Ekkor válik romboló erővé a kötetlen játék: a psziché már nemcsak önmagán lép túl azzal, hogy érvényteleníti saját képeit, hanem a másikat is el akarja utasítani. Ezért a másikat ellenfélként állítja be, s így magát is az ellenfél (aki ellen játszanak) szerepében találja.” (Iser 2001. 270.)
Nézzük meg, milyen kontextusban fordul elő a „tragikus irónia”: „A tragikus irónia, ha – természetéhez híven – válságainkból nem mutat is kiutat, de rádöbbent teljes mélységükre” (Gyímesi 1993. 90.), továbbá: „ A tragikus irónia ugyanazon helyzet és diszharmónia kihívására válaszoló etikaiesztétikai alternatíva, mint a teremtő fájdalom eszményét képviselő magatartás” (uo. 99.), mely abban különbözik a transzszilvanizmus előírt heroizmusától, hogy „nem oldódik fel valamely erkölcsi értéktöbblet kigyöngyözésének vigasztaló elégtételében, sem eszkatologikus értéktartalmakban ... a tragikus értékvesztettség iskolapéldája”. (uo. 100.)
A következő leplezett fikcióképző aktusok figyelhetőek meg ezekben a mondatokban:
– a „válság” mint egzisztenciálfilozófiai adottság
– az „értékvesztettség” mint az értékek őrzésének negatívja
– az „iskolapélda”, „a ... eszményét képviselő magatartás” stb., mint morális-didaktikus elvárások szólamai.
A „tragikus irónia” itt egyféle ellen-transzszilvanizmus, abban az értelemben, hogy adott számára a transzszilvanizmussal a közös alap, egy konkrét téridő empirikus tapasztalata, és ehhez képest van definiálva mindkét fogalom. Igy ez a transzszilvanizmus kritika egy ellen-transzszilvanista beszédmódot képez, melyben az irodalmi szövegek elemzése társadalmi tapasztalatokra, egzisztenciálfilozófiai kérdésekre adott válaszok, így „iskolapéldákként”, illusztrációkként szerepelnek egy leplezetten fikcionális irodalomnarratívában.

3.5. A „transzközép”
A terminus egy konkrét csoport kiáltványjellegű fikciója, a transzszilvanizmus szenvedés-mitológiája ellenében határozta meg magát. Gyímesi Eva transzszilvanizmus-kritikájához képest csupán szóhasználatában más, nem megközelítésmódjában. Nem kérdez rá a jelenségekre, szintén az ellen-beszéd örvénylik. A „tragikus irónia” fogalmát átcserélik „közízlésre”, „azonnali élvezhetőségre”, „populáris irodalomra”, és az, hogy ezek mi mindent jelenthetnek aszerint, hogy milyen diskurzusba vannak beillesztve, egyáltalán nem kérdés a transzközép-beszédmód számára. Amennyire az eddigiekből számomra kitűnik, „a szenvedés átesztétizálását” (Cs. Gyímesi Éva alapérve a transzszilvanizmussal szemben) egyszerűen átfordítják az azonnali élvezhetőség antiesztétikájába. Igy nem haladják meg azt a diskurzust, amivel polemizálnak: a populáris műfajok legitimálását tekintik feladatuknak, és ezt a legitimálást a másfajta diskurzusok kizárásával teszik, monologikusan, csoportcenzúraként. Következésképpen részint a közösségi elvárásoknak való megfelelés – még ha ellentétes előjelű is – leplezett fikcióját írják, részint az elitistapopulista dichotómiával operálnak, melynek a kortárs irodalomban nincs relevanciája, nincsenek eleve adott, tisztán ilyen vagy olyan regiszterek, az irodalomban éppen a reflektált regiszter-keverés a tét.

3.6. A „nemzedék”
E fogalom azért látványosan érzékeny kérdés, mert az irodalmat a szerzők felől közelíti, e szempontról pedig már, via Barthès, via Foucault, minden rosszat megtanulhattunk. (Azt, hogy mindaz, amit a szerzőről tudhatunk: fikció, illetve különféle szempontoknak alárendelt konstrukció.) A romániai magyar irodalomtörténetek viszont mindeddig a „ nemzedéki” szempont alapján konstruálták narratíváikat. E konstrukciók specifikuma más irodalomtörténet-konstrukciókhoz képest, hogy míg például a Nyugat 1, 2, 3. nemzedékénél megjelenik a sajátos irodalmi, poétikai jegyek, közös nyelv kimutatásának szándéka, a Forrás 1, 2, 3-ban egy társadalmi adottság van átírva az irodalomtörténeti beszédmódba. A Forrás-nemzedékek tagjai ugyanis egy könyvsorozatról lettek egy csoportnév alá sorolva, mely sorozat az akkori (a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évekig) fönnálló hatalom rendelkezése, a kortárs román irodalom könyvsorozat mintájára indítandó kortárs romániai magyar könyvsorozat, annak igazolásaként, hogy a romániai hatalom a kor internacionalista elvárásainak eleget tesz. Igy e „nemzedékek” esetén elsősorban az intézményi háttér a közös, az is teljes mértékben kiszolgáltatott a politikai hatalomnak. A Vissza a Forrásokhoz, Marsallbot a hátizsákban című interjúkötetekben a megkérdezett Forrásnemzedéktagok nem győznek elhatárolódni a Forrás-nemzedék fogalmától. Természetesen, ez fikcionális érv, ettől még lehetnének közös irodalmi jegyeik, az, hogy ha vannak is, nem érvényesek általánosan ezen „nemzedékek” szövegeire, egy alaposabb elemzést igényelne. Miért nincsen ilyen elemzés? Miért állt meg mindeddig a kutatómunka az interjúknál, bár volt a kutatásnak támogatása? Mert ez így nem az irodalomról szól, hanem valami diffúz, formátlan, rögzítetlen és tárgyreferencia nélküli dologról?
A Vissza a Forrásokhoz bevezető tanulmányában Balázs Imre József jelzi a fogalom problematikusságát: „A konstrukció »hibái« abban rejlenek, hogy olyan jelentős alkotók, mint Bodor Ádám, Pusztai János vagy később Bogdán László, Mózes Attila, Balla Zsófia és Markó Béla viszonylag nehezen illeszthetők a rendszerbe. Nem kedvez ez a felosztás azoknak a szerzőknek sem, akik esetleg »újrafelfedezésre« szorulnak, és a pályamódosulások, hangváltások is problémákat okoznak.” (Balázs 2001. 9.) Itt azonban a Gyímesi Eva gondolatmenetében megfigyelt A–B oppozicionális logika megakasztja a kérdés irodalmon belüli árnyalását, és átlép az elemzés alól önfelmentést adó „mégiscsak jobb mint a másiké”-diskurzusba. Idézem: „Mindenesetre sokkal szerencsésebb megnevezések ezek, mint a román irodalomtörténet évtizedekre lebomló »hatvanas«, »hetvenes«, »nyolcvanas« (şaizecişti, şaptezecişti, optzecişti) megnevezései, hiszen a Forrásnemzedékeket az irodalomtörténetírás minden esetben jelentős elsőkötetesekhez (...) vagy antológiákhoz kapcsolja.” (Uo.)
A romániai magyar irodalom e nemzedék-fogalma, jelenlegi töredékes tudásom szerint a politikai hatalom érdeket szolgálta, azáltal, hogy irodalmon kívüli szempontok (a hatalom által kontrollált intézmény, évszámok) alapján jöttek létre csoportok, melyek így kezelhetőek voltak, mivel nem az együttgondolkodás kreatív közegét, az irodalmi kommunikáció pezsgését, a viszonyok intenzitását jelentették, hanem egy formális konstrukciót, melyben a kérdések relativizálódása, csillapítása a dolog természetéből fakadóan történt. A csoportok így kitermeltek egy önellenőrző rendszert, azok a szerzők viszont, akik nem bírtak egyetlen csoportban sem benne lenni, azok nagyon sokáig nem jutottak nyilvánossághoz (például Bodor Ádám, Deák Tamás). A csoport-szempontoknak való elképzelt vagy túláltalánosított vagy szimplifikált elvárásoknak (fikcióknak) való alárendelődés, természetesen, mindenütt előfordul, az ember antropomorf természete miatt, hogy inkább kedveli a fogadókat, mint a sok fáradsággal járó utat.
A disztransz szó nem fogalom, melynek ambíciója volna a transz-szilvánt és -közepet a maguk értékrendjével fölváltani. A fölváltani szó fikcionalizálás, az irodalmi mozgások nem le- meg fölváltással írhatók le, de látnom kell, hogy azok a transzok a maguk érték-hierarchiáikkal, statikus nyelvhasználatukkal inkább szociológiailag érdekesek. Mert bár az irodalomban halljuk a leggyakrabban az erdélyi magyar értelmiségi két útjának megjelölését (alkoholizmus/járhatatlan),21 ez pusztán szereptévesztésből fakad, az író fölstilizálásából, mely az irodalom felől egyáltalán nem „föl”, inkább szövegek hiánya. A disztransz a fölstilizálást szeretné egy józanabb irodalomszemléletben újragondolni, nem egy másik fogadó tehát, hanem út. Annál is inkább, mivel mint minden neologizmus, nyilvánvalóan fikció maga is, átlépés egy nem létező, utópikus térbe. Akkor van esélye nem bonyolódni önellentmondásba, ha fikcióképző aktivitását fölfedve részint folyamatosan törli és írja saját beszédmódját, részint pedig a mégiscsak realizált önellentmondást a továbbírás lehetőségeként ragadja meg. A távolságot (distancé), az irodalmi szöveg idegenségét kérdezve közelíti, nem veszi adottnak sem a szöveget, sem az olvasót, nem tudja előre, hogy mi az irodalom, hányfelé osztható, honnan hová, mettől meddig tart, pusztán arról van tapasztalata, hogy mi nem az irodalom, de ezt a tapasztalatot is kiteszi annak, hogy az irodalom megcáfolja – semmi újról nincs szó, hiszen megígértem.

SELYEM ZSUZSA

1. A Szabédi-napokon, Kolozsváron, a Györkös Mányi Albert Emlékházban, 2001. június 15-én.
2. A szöveg nem szeretne naivabbnak tűnni önmagánál: ha egy kanonizált beszédmód alapfogalmait újraértelmezi, legalábbis keresi az újraértelmezés módozat ait, számol az utópiairodalmak forradalmi jellegével. „A nyilvánvaló befelé fordulás azonban nem annyira a hanyatló valóság előli menekülésre utal, inkább arra ad alkalmat, hogy egy lépéssel távolabbról lássuk azt, amiben érintve vagyunk. Ennek hatására jutnak a hősök [az utópiairodalom szereplői] olyan tudás birtokába, amelyet aztán időlegesen elhagyott életvitelükben kamatoztathatnak. Ez nem az Aranykor visszaállításához, hanem a létező történeti világon belüli forradalomhoz vezet, amint azt a [XVI.] század végén [Thomas] Lodge és Shakespeare nyilvánvalóvá tette.” (Iser 2001. 72.) Isernek az utópia valóságformáló jellegére vonatkozó döntő elgondolása fölfedi számomra e tanulmány kérdésfölvetésének egyszerre rendkívüli és szükségszerű voltát: az „erdélyi irodalomnak” a kontextusra való közvetlen alkalmaz hatóság-elvárásai miatt megpróbáltam elkerülni a róla való gondolkodást, és az irodalmat irodalomként olvasás érdekében „más helyek” szövegeit vizsgáltam és vizsgálom folyamatosan. Ebből a szempontból rendkívüli számomra ez a gondolatmenet. Szükségszerűsége az utópiairodalom természetéből fakad: kilépni és messzebbről látni azt, amiben érintve vagyunk. És hogy miben vagyunk érintve, nem előre eldöntött dolog (például az, hogy szociológiai értelemben az „erdélyi”, a „magyar” és az „irodalom” kifejezések esetemben külön-külön meghatározóak, nem vonja maga után automatikusan a belőlük egyszerű addícióval képzett szintagmában való érintettséget). Mint ahogy nem vehető adottnak a referenciapont sem, melyhez képest kilépésről és bennelétről beszélhetnénk. A gondolatmenet ellenőrizhetősége és a szöveg olvashatósága érdekében diszciplináltan fönn kell tartani az eldönthetetlenséget, azt, hogy szempont kérdése, mi a kilépés és mi a bennelét.
3. De lehetne egy Csukás István mesehős neve, mint amilyen a Madárvédő Golyókapkodó, és akkor máris volna értelme. Éppen a névként működtetett fogalomhasználatra kíván reflektálni ez a tanulmány: az „erdélyi magyar irodalom”-beszédmódok adottnak veszik az általuk használt alapfogalmakat, miként a neveket. Az adott diskurzusból semmiként nem következő, belőle analitikusan nem levezethető, transzcendentális döntés kérdéséről van szó, arról a jelenségről, amit Cornelius Castoriadis „radikális imagináriusnak” nevez.
4. A meghatározást Wolfgang Iser A fiktív és az imaginárius című munkája alapján kombináltam össze, a következő szöveghelyek alapján: „Az irodalom az írás médiumaként jelenlevővé teszi mindazt, ami másképp elérhetetlen, vagyis az emberi képlékenység, változékonyság tükreként jelenik meg akkor, amikor számos korábbi feladatát átvette a többi médium.” (Iser 2001. 11.) és Iser olvasásmódok leírása során idézett Roland Barthes gondolatából: „Kétfajta olvasási mód van: az egyik a történet fordulataira figyel, számol a szöveg terjedelmével, nem vesz tudomást a nyelvi játékokról (...), a másik olvasási mód semmi fölött nem siklik el, latolgat, tapad a szöveghez, aprólékosan – ha lehet ezt mondani – és hévvel olvas, a szöveg minden pontjánál az aszindetonra figyel, amely szétszabdalja a nyelvezetet...” (A szöveg öröme. 1996. Budapest, Osiris, 80–81. – idézi Iser 2001. 337.)
5. Castrodias, Cornelius: The Imaginary Institution of Society. Oxford. 1987. 3. – idézi Iser 2001. 255.
6. Amiatt van ebben a sorban az ön[cenzúra], mert szintén rögzítettnek vesz valamit, az „ént” – és ez az írás folyamatában restrikcióként fog működni, az irodalom ettől újra illusztrációja lesz valaminek, jelen esetben: az „énnek”.
7. Gadamer szerint ez a művészet tapasztalatának megkülönböztető jegye. „A művészet műve mindig más módon szól hozzánk” – írja Fenomenológia és dialektika között c. 1985-ös „önkritika-kísérletében”. (Gadamer 2001. 7.)
8. Látható: próbálom következetesen elhatárolni az irodalomtörténeti diskurzusokat a más szellemtudományiaktól, mivel az irodalomtörténeti szemléletváltások sokkal nagyobb hibajegyzékkel általánosíthatóak, mint a Kuhn-féle paradigmaváltások.
9. Pontosabb volna így: „élete”, hiszen az adott diskurzus egy konstrukciójáról van szó. Például A hídember című 2001-ben készülő Széchenyi István életéről szóló filmben Széchenyi István a forgatókönyv szerint nem lesz öngyilkos, minden erre vonatkozó egymással összhangban lévő tanúvallomás, följegyzés, adat, bizonyíték ellenére. Ezek az adatok lettek alárendelve a „sikeres nemzet”-konstrukciónak.
10. Mannheim Károly ideológia-fogalmára gondolok: „az uralkodó csoportok kötődése valamely szituációhoz, melyből érdekeik táplálkoznak” (Mannheim 1996. 52.), mely mint ilyen a valóság elfedésében érdekelt. Cs. Gyímesi Éva Gyöngy és homok című tanulmányában szintén a mannheimi ideológia-fogalmat használva elemzi a transzszilvanizmus „értékjelképeit”: „Minden ideológia – írja – egy adott társadalmi-történelmi helyzetben élő osztály, réteg, csoport válasza az adott helyzet kihívására; öneszmélés, amely a helyzetbe foglalt adottságok és lehetőségek, a helyzet meghatározta érdekek tudatosítását és az utóbbiakból adódó célok programszerű megfogalmazását, valamint a cselekvés irányelveit tartalmazza.” ( Gyímesi 1993. 28.)
11. A funkció felőli megközelítésben Wolfgang Iser gondolatmenetét követtem. (Iser 2001. 181–182.)
12. Gálfalvi Zsolt szóbeli korrekciója: társadalmi-politikai (Szabédi napok, 2001. június 15.). Részben így is van, viszont a „határon túli” kifejezés konkrétan tartalmaz földrajzi vonatkozást is. Ha pedig a magyar nyelv által lehetővé tett asszociációkat is bevonjuk a szintagma vizsgálatába, akkor a népmesék „hét határon túl”-ja (így: távoli, csodás, realitáson túli) is fölmerül, mint lehetséges jelentés.
13. Erre a jelenségre Esterházy Péter szövegeiben figyeltem föl. Például: „édesapám fia csillagokat látott, rendben, sorban: Nagy Medve, Esthajnal satöbbi.” (Harmonia Caelestis. Budapest, Magvető, 2000. 296.) Van egy hely, ahol reflektál is rá: „Azt a képességemet, hogy szóképeket szó szerint érzékeljek, már korán fölfedeztem magamban...” (i. m. 611.)
14. Konkrétabban: „Az anyaországitól független romániai magyar önazonosságtudat [e kifejezés Láng szövegében Dávid Gyulától való idézet, itt viszont nem „önazonosságról”, hanem az irodalom specifikumának kereséséről van szó] kialakítás ában a klasszikus kritériumok közül sem a nyelv, sem a kultúra, sem a tradíció nem kínál megkülönböztető jegyeket.” (Láng 1998. 31.)
15. Részint következetlenség volna itt „szemlézni” a kolonialista viszonyulást, részint külön tanulmányban érdemes a kérdéssel foglalkozni. Egyetlen példát idézek, nem kanonizált szerzőtől, de szeretném jelezni, hogy a kanonizált „romániai magyar irodalom”-felelősök (Széles Klára, Görömbei András, Martos Gábor stb.) szemléletmódja görög itt tovább: „Abban a kultúrában, ahol még azt is megszabják, évi hány kötete jelenhet meg egy szerzőnek, nehéz úgy dolgozni, hogy az ember saját elefántcsonttornyába vonuljon – a körülményekhez képest túl nagy luxus lenne a domboldalon legelésző báránykákról írni bukolikus idillt, mikor a világ »eresztékeiben recseg-ropog«.” (Miklós Ágnes Kata: Fülhallás és köldökzsinór. Látó 1998. 10. 67.) Miért restrikció önmagában az évi kötetek száma? Joyce 30 évig írta az egyetlen Finnegans Wake-et. Miért van letiltva a luxus, ha recseg-ropog valami? Éppen akkor van tétje a nagyvonalú gesztusoknak. És mikor és hol nem recsegett-ropogott minden? Mikor és hol? A báránykákat avagy bármilyen más megadott vagy tiltott tematika kijelölését talán nem kell kommentálnom.
16. „A marosvásárhelyi költő [e kifejezés Kovács András Ferenc nevének eufemizmusa] pályájának alakulására annyiban vonatkozott irodalomtörténetem e lőrejelzése, amennyiben annak lehetőségét vetítette előre, hogy a határainkon túli magyar irodalmak – az irodalmi szövegeződéssel (politikai okokból) teljességgel ellentétes beszédhelyzetük megváltozása nyomán – új, immár nem irodalomellenes horizontban szólaltathatják meg egyén és közösség, individuum és tradíció viszonylatrendszerében szerzett tapasztalataikat.” (Kulcsár Szabó 1994. 20. – kiemelés S.Zs.)
17. „A nyelvválság jelzéseivel ekkortájt szembesülő anyaországi irodalomhoz képest a nyelvi-kulturális folytonosság értelmezésében a romániai magyar irodalom a tradíció őrzésére igyekezett berendezkedni”, (i. m. 107.)
18. Ezt a specifikumot impozáns tárgyismerettel tárja föl Láng Zsolt (1998. 17– 32.), az ő prózájában működik is a román irodalommal való, a szövegbe szervesen beépített és/tehát kreatív viszony.
19. Vida Gábor esszéje ezeket részletesen bemutatja (Vida 1998). A specifikum meghatározása azonban itt sem tud az irodalom irodalmon kívüli hatásán túljutni („Ahhoz, hogy az Ábelt szeresse valaki, nem kell okvetlenül ismernie a Hargitát, de aki olvasta az Ábelt, másként jár a Hargitán...”) – bizonyára azért, mert nem is lehet.
20. A közösség-elvárás lecserélése az individualitás-elvárásokkal némelykor viszszacseng Láng Zsolt idézett tanulmányában is. (Láng 1998)
21. Vagy három útja, de az irodalomtörténet felől mindhárom fikció: „Amikor az ember már nem bírta – mondja a Vissza a forrásokhoz c. interjúkötet zárómondatainak egyikeként Láng Gusztáv –, akkor volt három lehetőség: alkoholista lett, vagy öngyilkos, mint Szilágyi Domokos, vagy kivándorolt, mint Páskándi, Bodor Ádám vagy jómagam.” (Balázs 2001.147.)

SZAKIRODALOM
BALÁZS Imre József szerk.
2001 Vissza a Forrásokhoz. Nemzedékvallató. Kolozsvár, Polis Könyvkiadó.
BÉLÁDI Miklós szerk.
1984 A magyar irodalom története 1945–1975. Budapest, Akadémiai Kiadó.
BERTHA Zoltán
1995 Sütő András. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
GADAMER, Hans-Georg
2000 Fenomenológia és dialektika között. Önkritika-kísérlet (1985). Fordította: Tiszóczi Tamás. Vulgo 3–4–5. 4–18.
GÖRÖMBEI András
1997 Kisebbségi magyar irodalmak (1945–1990). Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó.
GYÍMESI Éva, Cs.
1993 Gyöngy és homok. In: Uő: Honvágy a hazában. Budapest, Pesti Szalon Könyvkiadó.
ISER, Wolfgang
2001 A fiktív és az imaginárius. Az irodalmi antropológia ösvényein. Fordította: Molnár Gábor Tamás. Budapest, Osiris Kiadó.
KULCSÁR SZABÓ Ernő
1994 A magyar irodalom története 1945-1991. Budapest, Argumentum Kiadó.
LÁNG Zsolt
1998 „A romániai magyar irodalom története”. Látó 10. 17–32.
MANNHEIM Károly
1996 Ideológia és utópia. Fordította: Mezei I. György. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó.
MÁRTON László
1996 (Levél) Látó 10. 45–52.
MARTOS Gábor
1994 Marsallbot a hátizsákban. A Forrás harmadik nemzedéke. Kolozsvár, Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó.
MÜLLNER András
2001 Egy visszatérő-gyakorlat. A Magyar Műhely Erdély Miklós-számáról. Lkkt. 6. szám.
SZILÁGYI Júlia
1979 A helyszín hatalma. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó.
VIDA Gábor
1998 Hogyan írjuk meg a romániai magyar irodalom történetét? Látó 10. 3–12.