TÉKA

Szelíd botrányok
„Ferdén, csaknem oldalvást helyezi maga elé az írópapírt” – mondja róla Székely János. Ez az, ami megváltozik egy négysoros létrejötte körül. Megdől egy papírlap, elferdül a vízszintes-függőleges tengely. Alighanem ugyanez történik olvasás közben is, a négysoros szinte észrevétlenül billenti ki a világot, finom, szelíd botrányok lehelete csap ki a lapok közül. Horváth Imre verseiben nem vadássza a bizarr helyzeteket, mintha inkább azok találnának rá, s ha már a közelben vannak, csak épp kezdeni kell velük valamit: „mindig szerettem a botrányt, / s mindent, ami bolond dolog. / Röhöghetnek, szemem se rebben, / a legparányibb darabig / üvegcserépként összeseprem / a tébolyultak álmait.” (Hökkentő) S miközben ezek az apró, éles képek, mondatok minduntalan elő-előkerülnek a szerző miniatűrjeiben, a rövid formák valami mélységes nyugalom és bölcsesség képzetét keltik az olvasóban. Az életmű terjedelmileg is legnagyobb hányadát a két- és négysoros versek, versfüzérek teszik ki, amelyek mellé az utolsó két évtizedben a még koncentráltabb fogalmazásra törő aforizmagyűjtemények is odaszámíthatók. A nyugalom azonban elsősorban a ráérős tempóé és azoké a gesztusoké, amelyeket odaképzelünk a szöveg mögé. A test nyugalmáról van szó, miközben a legjobb versek képei éppen e nyugalom rezzenéseit mutatják meg, amelyek távolról nem, csak közelebbről látszanak.
Nem egyedüli paradoxona ez Horváth Imre életének és költészetének. Derűje, nyugalma mögött, amely nemcsak miniatűrjeiből, hanem emblematikussá vált idősebb kori fotóiról is sugárzik, zaklatott ifjúkor és egy adott életszakaszban meg-megismétlődő idegklinikai kezelések állnak. Az összhatás szerint mégis inkább a nyugalom keretezi a nyugtalanságot, és nem fordítva. Remekműve, a Sárga ház, amely 1946-os kezelései idején született, legkiegyensúlyozottabb, legrezignáltabb verseinek egyike: „Fent a hegyen fénylik az idegosztály. / Tavasszal még te is ott fent napoztál – / s most, mint árnyék lebegsz a zártosztályon. / Hitted-e, hogy Isten így kirostáljon?”
A kérdőjel nem a hangos tiltakozásé, hanem egy számbavétel része: saját „lebegő árnya” ugyanúgy a ház mindennapjaihoz tartozik, mint a Nagy Napóleon sétái, a fűn, fán, falevelen feltűnő Unalom, vagy a kis, fehér Mókus kutya.
A már emlegetett apró botrányok többnyire szintén paradoxonokként vagy nyugtalanító rejtélyekként tűnnek fel a versekben. „Ilyen vagy hát. Körültopoglak félve / és úgy pillantok rád, halott barátom, / mint riadt szűz pillant titkon nénjére, / ki rejtély, mert átlobbant már a nászon. (Halott barátom) Az egyik legnagyobb botrány maga a halál, a költőnek szinte teljes életére szüksége van ahhoz, hogy ugyanazzal a természetességgel viszonyulhasson hozzá, mint a többi útjába kerülő dologhoz. A paradoxonok, akárcsak a váratlan képzettársítások, több irányban nyitják meg a vers terét, berajzolják azokat a határokat, amelyeken túl kell jutnia a gondolatnak. Horváth Imre ferdén fordított papírlapjairól Székely János a magasságok felé törekvést olvassa le. Csakhogy a költő számára ez a felfelé törekvés a paradox látásmódon szűrődik át. Az Elakadó lélegzettel sorai mintha József Attila Eszméletének égi rácsait írnák újra: „Hogy meg ne fúlj, feszítsd fel az eget – / ezt a csukott, közönyös ablakot...”
A harmincas évek közepe táján ugyanúgy jellegzetes figura még a zsebében verskéziratokkal kóborló, nyomorgó hírlapíró, mint a századfordulón. Ezek az írásaikból élő figurák mintha két helyszínen éreznék jól magukat: a kávéházban és a külvárosi utcákat járva. A Ki ez? tanúsága szerint Horváth Imréhez közel áll ez a szerep: „zugutcák sarkán túl oda kiér, / ahol nincs más, csak fáradt esti szél / dobol a bomlott-szálú idegen: / ki ez a riadt szemű idegen? / / Gyilkos? Bolond – vagy kocsmából kivert / részeg, akit csak az útszéli kert magános kazla fogad éjre be? / / Vajon milyen lehet az élete?” Ernőd Tamás és Nadányi Zoltán váradi versei, vagy még korábbról Reviczky Gyula, Szilágyi Géza, Kosztolányi és Szép Ernő költészete, hasonló szereplőket és beszélőket mozgatnak.
Amikor Horváth Imre 1906-ban megszületett Margittán, szinte semmi nem utalt arra, hogy huszonéves korára bohém, állandó anyagi gondokkal küzdő irodalmár-publicista lesz belőle. Kisnemesi származású, gyógyszerészkedésből élő édesapjával és édesanyjával 1911 és 1913 között még évente az Adriai-tenger partján nyaralnak. Életrajzírója, Indig Ottó szerint egyetlen gyerekként „fél és féltik”, elsősorban a betegségektől. Az egyre rosszabbul menő üzlet költözésre készteti a családot, 1914-ben Désen, majd Váradon telepednek le. Tíz évvel később, érettségizettként rögtön állás után kell néznie, de néhány napnál, hónapnál tovább egyetlen tisztviselői vagy gyakornoki állást sem tud betölteni. 1927-ben Marton Manó Estilapja veszi fel afféle gyakornok újságíróként, s ettől kezdve élete végéig írásaiból próbál megélni, több-kevesebb sikerrel. Belakja a Partium városait: Szatmárra egy rövid első házasság és egy ugyancsak rövid ideig tartó szerkesztőségi állás viszi. Nemsokára Aradon talál munkát. Első verseskötetei is itt jelennek meg, a Reggel kiadásában. Ruffy Péter visszaemlékezése elsősorban erre az időszakra vonatkozik, de a harmincas évek teljes időtartamára jellemző: „Látom őt az aradi éjszakában, amint Mariora, az imádott román lány lakásának házfalait csókolgatja; felidézem őt kapatos éjszakák tanújaként, mikor görbe betűkkel, lehetetlen kis papírszeletkékre írt verseit a kongó ürességű éji utcákon felolvassa; hallom a hangját a váradi Kis Pipában, az aradi Vörös Ökörben; látom őt mindig pénztelenül, mindig szerényen, reménytelenül elesetten, kis példányszámú verseskönyveit árulgatva; látom őt már minden remény nélkül viaskodva a szenvedéllyel; hallom végtelenül szerény szavát, és visszaidézem a lehetetlent: a szerénység öntudatát, a szerénység büszkeségét, amely mindig jelen volt benne.”
Később az Aradi elégia finom, a vers jelen idejét is átszövő iróniával rajzolja meg a várost és a benne csellengő figurát: „Épülj tovább, te táj, s mint papírbábut / tologassam falaid közt magam!” A „rajz” ebben az esetben szó szerinti, a vers beszélője a jelölési folyamat létrejöttébe is belépteti az olvasót: „Mi jelölje a lágy Marost? Folyópart / sincsen enyhébb, derűsebb, szabadabb! / A híd felé lelkes motorhajó tart / s a háttérhez béna börtön tapad.” A költő minden sikertelen kísérlete után Nagyváradra és Nagyváradhoz tér vissza, a negyvenes évektől kezdve pedig végleg itt telepszik meg. Váradversei mégsem annyira emlékezetesek, mint az Aradi elégia, majd csak a hetvenes években, az Együtt a tükörben című kötet szövegeiben tűnik fel néhány miniatűr telitalálat, amely konkrét utalásokkal eleveníti meg a várost. Egész korai költészete ennek ellenére a századfordulós Várad hangulatát árasztja magából. Horváth Imre természetesen saját színeit is hozzákeveri a Juhász Gyula, Dutka, Ernőd, Nadányi és társaik által megképzett Várad-mítoszhoz. Nyitott, nagyigényű, meg-megpezsdülő város ez a harmincas években is, de továbbra is vidékinek érzik a benne lakók. Horváth Imrénél egymás mellé kerül a város többféle arca, a mítosz részévé vált kép („hol ezüstrókás, remek nők kerengnek / s villamosok víg serege suhan”) a nézőpont esetleges voltát jelző képhez rendelődik: „Csak véletlen kék szemed kék emléke – / s hogy sorsom a lét jobb partján futott; állhattam volna ott is, hol az égre / szórják szitkaik szörnyű koldusok...” (A Lloydsoron) Az a zeneiség, amely e néhol sanzonszerű versek sajátja, a későbbiekben eltűnik. A képek viszont, amelyek egyénivé teszik ezt a harmincas években újraéledő holnapos versvilágot, későbbről is ismerősnek tűnnek. Néhol szinte fizikai fájdalommá konkretizálódik az a borongós hangulat, amely a többi Váradhoz kötődő költőnél inkább a kontúrok elmosódásával járt. A bohém fényiszonyát talán senki sem ragadta még meg érzékletesebben: „Szertefröccsen az égi zsír, / becsorog minden házat – / s felfénylenek a börtönök, / a tébolydák, kórházak.” (Menekülés a fénytől) E korszakának verseit, amelyek között pedig néhány remeklés is található (Új kedvessel az őszi erdőn, Lengő fények az őszi kertben, Monotón), a kritika ambivalens módon fogadja vagy teljesen értéktelennek tartja, vagy az egekig magasztalja. Talán ez is hozzájárul ahhoz a hangváltáshoz, amely az 1939-es kötetektől tapasztalható. Itt tűnnek fel az első négysorosok.
Többféle vershagyományra ráolvasható Horváth Imre négysorosainak poétikája. Mindenekelőtt Heine tömör, csattanós és ugyanakkor dalszerű líraiságára. Horváth Imre nem a kortársak és közvetlen elődök verseit szerette meg előbb, hanem Heinét és a századvég magyar költőit. „A munkásligetben gyűltünk össze egy padnál – mondja egy interjújában –, Heine-verseket olvastunk. El is neveztük a padot Heine-padnak.” De ugyancsak a harmincas években éri a Kosztolányi kínai és japán költőkből fordított antológiájának hatása is. Négysorosai mindig racionalizáltabbak maradnak, mint a keleti versek, de képanyaguk, pillanatnyiságuk rokonítja őket egymással. Kántor Lajos egy tanulmányában összeszámolja az 1960-as válogatott Horváth Imrekötet leggyakrabban előforduló szavait: a „fa” 61-szer, az „ág” 26-szor, a „levél” 25-ször, a „lomb” 15-ször, a „virág” 13-szor fordul elő. Mégsem valamiféle „természetlíráról” van szó. Földes Lászlónak alighanem igaza van, amikor azt írja: „neki élőfa kell, nem tölgy vagy bükk. Fél kezem ujjain megszámolhatom, ahányszor verseiben egy-egy fűzfa, orgona, veréb vagy akáclevél felbukkan, miközben mindent ellep a sok fa, virág, madár és levél. Horváth Imre mondanivalója olyan, hogy megelégszik a természeti jelenségek törzsfogalmaival is – a tőlük kapott metaforikus jelentéssel.” A legjobb Horváth-versek olyannyira a metaforikus szintet tolják előtérbe, hogy az említett képi burjánzás az életmű egészét nézve alig tűnik fel. A kései versekben például gyakran a medicina síkja játszik egybe a természet képeivel: „Megfertőzte november a tájat. / Meddő munka már beoltani: / a fák arcán az őszi ragálynak / kiütköztek vörös foltjai.” (Őszi ragály); „A dér fehér lepedőjén a rózsa / kábultan fekszik leinjekciózva” (Kitört az ősz, hogy tavasz legyen). A versek konkrétságát nem pontosan lebontott és megnevezett részelemek adják, hanem az a fajta fizikai érintettség, amelyet a Menekülés a fénytől képei esetében is láthattunk. Önreflexív, önérteimező mondatként is olvashatók az Elaprózva című vers rövid sorai: „az üvegként szétpattanó idő / szilánkjait / szúrón / ölünkbe szórja.” A legáltalánosabb, legelvontabb fogalmak is „viselkedők” módjára tűnnek fel és siklanak ki a bevett keretek közül.
Az antik epigramma-hagyomány, amelyet szintén gyakran emlegetnek Horváth Imre négysorosai kapcsán, legfeljebb a kései fejlemények nyomán releváns. Azok a metaforáktól is tartózkodó szövegek, amelyek valamiféle általános alapelvet vagy frappáns észrevételt közvetítenek, a harmincasnegyvenes évek négysorosai között még alig-alig tűnnek fel. Megkockáztatható talán, hogy ezek a szövegek, amelyek legfennebb egy-egy ellentét líraiságáig jutnak el, a Horváth-életmű kevésbé jelentős hányadát képezik. A sikerültebb szövegek a harmincas-negyvenes évek időszakából is a kevésbé megfejthető, valamit mindig homályban hagyó versek közül kerülnek ki. „A nyelv kenyér. Friss, ízes és meleg. / A boldogság egy kis morzsája csak. / Fölcsípik, hogy szájamról lepereg – / s szállnak vele a merész madarak” – mondja például A boldogság című négysoros, s a képek egyszerűsége itt mégis egy nehezen körülírható, pontszerű vonatkozásoktól mentes líraiság megtapasztalását eredményezi a befogadás során.
A negyvenes évek a négysorosok mellett a szellemi környezet átalakulását, társak, barátok eltűnését hozzák Horváth Imre számára. Rövid katonai szolgálat után ekkor kerül először idegszanatóriumba. Az ekkori versek szorongást közvetítő képei hol a háború megfoghatatlan, de érezhető jelenlétét, hol a még kevésbé megfogható borzalmakat (kígyókat, patkányokat) vetítik ki. A negyvenes évek közepén, a háború befejeződése után is többször kezelésre szorul a költő. Ebben a zaklatott időszakban is remekművek születnek, és különös módon - jelentős nagykompozíciók: a Sárga ház, a Gyűrű, az Üres beszéd. Korábbi baloldali szimpátiái és kapcsolatai révén a második világháború után apróbb segélyekben részesül a költő, 1948 után pedig úgy kap állást a Fáklyánál, majd a Romániai Magyar Szónál, hogy csak verseket közöl. Ebben a korszakban költészete elsekélyesedik, versei a korábbiaknál sokkal hosszabbra nyúlnak, képiségük sablonossá válik. Az az önreflexív mondat, amelyet a Fiaink dolga más legyen című versben olvashatunk, azt jelzi, hogy a szerző maga sem találta saját korábbi költői énjét ezekben a hosszú, himnikus versekben: „Írok halomra verseket, / a tollam szinte vágtat, / de nem íródnak e sorok / a halhatatlanságnak.”
Horváth Imre költészetében vissza-visszatérnek képek, helyzetek, mindig újabb szögből mutatva meg azokat az éles felületeket, amelyek mintegy „okaivá” válnak az életmű szétdaraboltságának. Az üveg, a törmelék, a sebeket ejtő tárgyak, ha nem is olyan gyakorisággal, mint a fák, de jól azonosítható motívumláncként vannak jelen a Horváth-versekben. Az egyik ilyen négysoros, nem sokkal a hosszú „termelési beszámolóktól” való elfordulás után mintha az egymást átíró szövegeket és életszakaszokat jelenítené meg, magának a vissza-visszatérésnek a szükségszerűségére (és uralhatatlanságára) is reflektálva: „A levegő üveg-sima lapját / tűhegyükkel szelek karcolgatják, / de alighogy valamit rávésnek, / áthúzzák az újabb rezzenések.” (Karcolat) A hatvanas évektől kezdve Horváth Imre először a kisformák ritmusához, nyugalmához tér vissza, aztán a Janus-arcú órák című kötettel kezdődően ahhoz a sűrített líraisághoz is visszatalál, amely a harmincas évek legvégén jellemezte négysorosait. Jellemző, hogy mennyire ráérez majd Pilinszky halálára írt versében a Szálkák (szintén éles, sebeket ejtő) poétikájára. Lineárisabb a szerkezet, talán többet is mutat meg saját vázából, mint a Pilinszky-szövegek, de ez a vers felnyit egy újabb olvasat-lehetőséget is a Horváth-líra számára. Érdemes teljes egészében idézni A változhatatlant „Az emberek közt kevesebb az angyal. / Több az Ember az angyalok között. / Hárfánk húrján elhallgatott egy halk dal, / de amit Ő csendünkbe ötvözött / a változó a változhatatlannal / Isten ujját megsebezve pörög.” Az a következetesség, amellyel a hatvanas évektől kezdve 1993-ban bekövetkező haláláig ragaszkodott a költő a rövid formákhoz, talán valóban csak a Pilinszkyével rokonítható.
Az erdélyi magyar könyvkiadás sablonjává vált, hogy az 1989 körül írott verseket, főként az 1989 második feléből származókat keltezéssel jelentesse meg. A Horváth Imre posztumusz kötetében olvasható versek ennek a sablonnak a fonákját mutatják: hogy költőileg sokkal fontosabb volt számára az, ahogyan egy radikálisan új helyzet képződött meg számára ekkoriban. Az ellátott, gondozott, öregedő férfi szerepe helyett a gondoskodó nézőpontját próbálgathatta ekkoriban. 1989. december 20-án írja legszebb utolsó versei egyikét: „Homlokodat hó koszorúzza, / szemed centiméternyi tó, / nincsen erő, amely bezúzza, / nincs rianás, nincs riadó, / amely az olvadást jelezze, / kezed, lábad mind hidegebb, / szíved is el van jegesedve, / lelkem lelkeddel didereg” (Margitnak). Ez az év, és ez a hirtelen megváltozó viszony jelenti számára azt a lehetőséget is, hogy még egyszer, az eredetihez mérhető színvonalon újragondolja a Sárga ház fizikai-szellemi közegét. A rezignált kívülállás a Margit-versekben épp azért nem valósulhat meg, mert most nem róla, hanem feleségéről van szó. Az „öntudatlan beszéd” olyan tükröt tart eléje, ami felkavartabbnak, zaklatottabbnak mutatja a Sárga ház világát, s ez (ismét) a külvilágra is kivetül („Hátha ez a beszéd a színtiszta / igazságok irgalmatlan nyelve?”). A két, miniatűrökből összeálló nagykompozíció egymást a „kívüliség” és „otthonosság” sajátosan összecsúszó nézőpontjaiból kommentálja és egészíti ki, több mint negyven év távolságából.
„Hajszálakból való hajókötélverés, gyufaszálból épített katedrális”, mondja Lászlóffy Aladár Horváth Imre életművéről. A következetesség a legapróbb töredékeket is hiányérzet nélkül kapcsolja össze. Az a hiányérzet, amelyet Horváth Imre szövegeinek olvasásakor tapasztalni lehet, nem megoldatlan összefűzések nyomán keletkezik, hanem a lírai remeklések „üres helyeiből”. Abból az igényből, hogy az éles, karcoló felületek teljes határterületét feltérképezzük.

BALÁZS IMRE JÓZSEF

Előszó Horváth Imre Válogatott verseihez. Noran Könyvkiadó, Bp.