Ki írta Szűcs Teri könyvét?
Szűcs Teri: Mi az, hogy csodálatos? Beszélgetések. Bonus Pastor Alapítvány
– Koinonia Kiadó, Kolozsvár, 2001.
Szűcs Teri Mi az, hogy csodálatos? című könyve beszélgetés-gyűjtemény.
Huszonhét embert mutat be, akik az alkohol fogságából szabadultak, illetve akik
segítettek nekik ebben a folyamatban. A Mentő Misszió résztvevői, családtagjai
és munkatársai illetve Teri közötti beszélgetéseknek – ha radikálisan akarnék
fogalmazni, márpedig akarnék – nincs egyszemélyes szerzője. Az a bizonyos jelenlét,
amiről Teri a bevezetőben beszél, nincs eleve garantálva, nincs készen, nincs
jelen a maga megfogható, birtokolható s így meghamisítható, szó szerintinek
vélt értelmében, hanem állandóan létrejön, alakul, történik. Eltörlődik, újra
előjön. Miként egy hatalmas, kifürkészhetetlen, isteni terápiában. Ez a könyv
a bibliai, az emberi, az ökumenikus (zsidó és keresztény, magyar és nem magyar,
roma és muszlim, azonos neműek és különneműek, görög és barbár) értelemben vett
hit és betegség mélységes összefonódottságáról, emez összefonódás narratív emlékezethagyományáról,
a terápiás tapasztalat és bizodalom mindent megelőző realizmusáról szól. Méghozzá
nem jól nevelt folyamatossággal, nem szép ívekkel és szerkezetekkel, nem a lét
berendezettségéről és garantáltságáról tanúskodva hamisan, hanem ellenkezőleg:
törésekkel, szünetekkel, megszakadásokkal a felemelkedés és az alászállás szakadékos
és néma dinamikáját, a kockázat szorongását és szakralitását tanúsítva. Teri
könyve tanúsítvány, és a tanú hitelesség-igénye a mindenkori szöveg egyik fő
kérdése. A tanúságot, a szöveg hitelét úgy képes megteremteni, hogy beszéltet,
beszélget, sőt átjárásokat teremt az egyes történetek, ezek között az infernális
mélyrepülések között, s ily módon jön létre a legfontosabb talán, amit a modernitás
antropológiájában és etikájában feledni igyekszünk, és ennek különös súlya van
most, ma, az emberiség e sötét órájában: annak, hogy nem én beszélek, nem én
vagyok itt, vagy ahogyan Pál mondja: élek pedig nem én. A felelősség beszéde
és a szeretet „nem énes” beszéde összetartozik. A hiteles tanúság kulcsa nem
az, hogy én és mindenekelőtt én jelen voltam a történteknél, hanem az, hogy
a másikban, az olvasóban, hívőben és kívülállóban egyaránt s ökumenikusan létrejön
az, amit tanúsítani hivatva vagyok. Hogy újra jelenvalóvá alakul, hogy újra
átvonul előttem (miként az Úr Mózes előtt, aki, a szöveg mély emberismerete
jegyében, csak a hátát láthatja a sziklahasadékból), újra jelen lesz hát – magában
a beszélgetésben, vagyis kommunikálhatóvá válik a másik, vagyis a kívülálló,
az olvasó, a nem résztvevő számára is. Teri könyve nem exkluzív, belterjes vallomások
gyűjteménye, amit csak ugyanazok értenek meg, akikkel történt. Ellenkezőleg:
ráismerünk a saját poklainkra, szabadságnélküliségükre és a függőség, a függés
természetének rettenetes kegyelmi kiszolgáltatottságára, a rászorulás és a ráhagyatkozás
szabadító bizodalmának – profánul mondva – munkahipotézisére, e munkahipotézis
életadó szükségességére. A másik meghallgatása a mi megszólítottságunkká változik
át – nekünk tart tükröt, tőlünk kérdez. Szépen, sőt humorosan beszél erről Horváth
Levente: „Az embernek, amikor kezdi megismerni a saját mélységeit, már nem esik
nehezére a társadalom által lecsúszottnak vagy cégéres bűnösöknek ítélt emberek
közt dolgozni, mert tudom, hogy ha még rajtam is könyörül Isten, akkor nincs
reménytelen eset.” Teri könyve rejtetten tartalmaz is egy metatörténetet, amire
csak utalás történik, de ez az utalás rejtélyes vezérmotívummá alakul – hogy
mi történt eközben Terivel, hogy mit jelent őneki az a tükör, amit engedett
maga elé tartani, s amivel megküzdött? A másikkal, a másokkal, az idegennel
(ez esetben a saját poklai legmélyén lévő, magát vádló fogollyal mint abszolút
mássággal, különbözőséggel) való találkozás ugyanis sajátos testvériségüzenet,
verbum fraternitatis: nem a zabolátlan szimbiózis, egybeolvadás, kaotikus-regresszív
egymásba hullás kétes és nárcisztikus misztériuma, hanem az egymástól különbözés,
a különbség élességén túli, mindennek ellenére történő megértési vágya, kommunikációja
– nem a Másik bekebelező elfogadása, felzabálása, kölcsönös függőségbe taszítása,
hanem átengedésféle, elengedés, a létre hívó gyengédség ereje – a „szabadulás
fennsíkjaira, hegyi levegőjére és magaslati rétjeire. A testvériség nem kisajátító
agyonölelés, hanem a másik lehetővé tétele, miáltal a „nem-én” is erősebben
és elfogulatlanabbul, józanabbul önmaga lesz: a megtérés ilyen értelemben a
magához térés ikerszava, nem pedig téveteg rajongás, kegyesre stilizált túlfűtöttség,
ájtatos egzaltáció.
Ennek a könyvnek a szava a testvériség mellett a szabadulás biztosíték nélküliségét,
garantálhatatlanságát, de mindig újra kezdhetőségét mondja. Abban a szellemben
és mozgásszerűségben, ahogyan erről a mindenkori Izrael, a bibliai épp úgy,
mint akár egy mentőmisszió vagy egy baráti közösség értelmében vett Izrael története
az istenivel zajló kiegyensúlyozatlan, drámai küzdelme, összetartozás és hűtlenség
állandó menyasszony/vőlegény hasonlatokban kifejeződő forgásában, ugrásaiban,
fordulataiban és megszakadásaiban, elfordulásaiban és odafordulásaiban történik
és történend. Ahogyan a jelenlét sem adott és készen kapott, úgy a szabadság
sem. Nem állapotról és megérkezésről van szó, hanem a szabadulás állandó kétségességéről
és épp ezért sola fide reménységéről, váradalmáról. E könyv hitelét,
ami egyúttal válasz a kérdésre, mi az, hogy csodálatos, az adja, hogy a csoda
helyett csakugyan helyesebb a csodálat (mutatis mutandis: hódolat, hála és dicséret)
szót használni, a szabadság helyett a szabadulást.
Az egész könyvnek van valami alapvetően kompasszionális jellege: együtt érzünk,
együtt mozgunk, együtt szenvedünk a történetmondókkal, visszaeséseikkel, a fogság
hosszúságával, mélységével és időnkénti reményvesztettségével, az önvád nagy,
negatív misztériumával, olykor pedig a szabadulás minden ítéletet felülíró,
felejtésközeli, eltörlő örömével. Ahhoz, hogy ne sajátítsuk ki az ítélet Istenének
beszédét és tetteit az egymás közti ítélet rettenetes, testvérgyűlölő, sőt testvérgyilkos
gyakorlatává, a szeretet felejtésére, sajátos múlt nélküliségére van szükségünk.
Ami nem azt jelenti, hogy az óember, a régi, ami szintén mi magunk vagyunk,
bármikor is neofita módon feledhető és megtagadható. A bűntől, a rossz függőségtől
való szabadulás minden bizonnyal összefügg azzal a tapasztalattal, amikor a
saját megválthatatlanságunkba, javíthatatlanságunkba, kárhozottságunkba, változtathatatlanságunkba
vetett mély és csábító hit rendül meg. Ez az „akkor, amikor” – bizonyára szent
idő, a de profundis megszólítása és megszólítottsága. Ennek azonban nincs
nyelve. Az idő átfordulásának nincs nyelve. Ősi tapasztalat, hogy az önvád mindent
elborító, hitet, reményt, szeretni tudást feladó fogsága és kommunikálhatatlansága
maga a megváltatlanság, nem egyszerűen a bűneset ténye, súlya. De mi történik
akkor, amikor létrejön valamilyen átfordulás, és újra hallunk kérdést, és újra
tudunk felelni? Mit jelent a hallgató ember motívuma a Szentírásban, a bűnbeesés
jelenetétől egészen a nagy vacsora hallgató vendégéig, akit keményen a „külső
sötétségre” vetnek ezért? És mi, amikor képesek leszünk magunknak megbocsátani,
és ezáltal elbeszélhetővé tenni, ami történt – mert ami történt, velünk történt
ugyan, de tapasztalhatóan nem mi csináltuk – Sola gratia, sola fide, solo
Christo szorosan összeér: és ez nem tantétel, hanem konkrét tapasztalás.
Amelynek persze nincs nyelve, vagy nagyon problematikus lehet a nyelve. Ezzel
azt is mondjuk, a szabaduló cselekvésnek nincsen nyelve, csak az előttnek és
az utánnak: a történetnek. De a történet nem képes elmondani, ami valóban megtörtént,
épp ezért kell fokozottan materiálisnak, tényszerűnek lennie. A történet valóságát
éppen az szavatolja, ha minél tárgyszerűbbek, materiálisabbak vagyunk, ezzel
jelezve, hogy a realitás nem itt van vagy amott, hanem közöttetek... Ez a könyv
is dadog, olykor réseket, hasadékokat túlzottan elsimítva szól, nyitva hagyva,
hogy hát „akkor, amikor” mi is történt. Mert a lefelé, a mélybe, az üres sötétségbe
való csábító bűn-nárcizmus az, ami szabadulásra és szabadításra szorul – a testvériség
nyelven túli cselekvő nyelvének egyszerre szelíd és brutálisan teremtő megtapasztalása
nélkül nincsen szabadságtapasztalat. Ilyen módon a szabadulás testvériség nélkül
egy fabatkát sem ér. S ez akkor is így van, ha a modern gondolkodás kibékíthetetlen
fogalmi ellentétet lát szabadság és testvériség (egyenlőség) között. Ez a feloldhatatlanná
nyilvánítás evidenter vezetett napjaink, történelmünk, mai világunk hirtelen
feltört, elképesztő elsötétedéséhez. Holott a testvériség gyakorlása nélkül
nem hihetek a szabadulásban. A Galata-levél mint roppant szabadságlevél és szabadság-proklamáció
nélkül nem értem a korinthusiakhoz írt szeretethimnuszt sem. Ez persze azt is
jelenti, hogy akár akarja, akár nem, ennek a beszélgetésgyűjteménynek megvan
a politikaiteológiai üzenete, vagy egyszerűbben: cselekvéselmélete. Jézus egy
konkrét közösséghez, egy politikailag is válságban, spirituális és politikai
meg tanbéli fogságoktól szabdalt gyülekezethez intézte szavait, mondásait, amelyeknek
megvan a maga politikája. A cselekvésről beszél, akkor is, amikor imádkozik.
A cselekvés megcsinálására nyújt opciókat, ad példákat. Nem redukálható mindez
a belső, lelki béke megteremtésének vigasztaló higiénéjére, hanem nagyon is
gyakorlati üzeneteket jelent a külső, ha tetszik, az emberek közötti, tehát
politikai sötétség átvilágítására is. Nem a szolgaság vigasztaló helybenhagyására
adatott, hanem a nagykorúság sugárzó esélyeire. Egy ilyen mentő misszióban való
mozgásnak, beszélgetésnek, együttszenvedésnek konkrét politikája van, ez maga
a politika, vagyis a közös ügyeink kommunikatív megszenvedése, szüntelen tevékenységben
való szabadulásunk hitének a gyakorlása. Ha Teri könyvének történetei példák,
példatörténetek, akkor nem felejthetjük, hogy az evangéliumi példabeszédek sem
mások, mint cselekvésminták, nem pusztán egy sokféleképpen érthető szövegirodalom
egzotikus esetei.
Noha minden elismerés Teri lejegyző, teret teremtő dialogikus munkájának, mégis
fenntartom tehát, hogy nincs szerzője ennek a könyvnek, mert éppen így valósul
meg a nótárius talán önmaga számára is csak derengő szándéka, hogy a kompasszió
közösségében tanúskodjanak a beszélők a nyelv, a meg- és kibeszélhetőség határairól,
metakommunikatív erejéről és erőtlenségéről, a beszélgetés megtervezhetetlenségéről,
a nyelv birtokolhatatlanul kegyelmi erejéről, dadogásáról és elokvenciájáról
egyszerre. Erőn és erőtlenségen azt a rejtélyes dialektikát értve, amiről Pál
beszél gyakran a leveleiben. Hogy mit jelent az a bizonyos csodálatosság, amit
az „erőtlenségemben az erőm” formula sejtet, nos ennek újabb tanúsítványa ez
a könyv. Köszönet érte mindenkinek.
BALASSA PÉTER