DELEATUR

Gandhi és Orwell – karácsonyra
A költőt gyermekkorában egyszer a házuk mögötti sportpályán érte a sötétedés (már nem emlékezett, hogy mit kereshetett olyan későn ezen az elhagyatott, sötét burjánokkal, szétvert padokkal teleszórt magányos helyen). Lépteit lelassította, magukra hagyott, rozsdásodó tornaszerek, csalódott súlyzók nehéz sóhajtásait figyelve. A magány édes ajkú párkaként harapott szívébe: – De hát így senkitől sem kellene bocsánatért esedezni, senkit sem kellene szeretni, és sohasem kellene félni, hogy valakit megbántok – ujjongott a felismeréstől, s mohó ujjaival kivett egy gyűrött kárpácit a kabátzsebéből. A fellobbanó sárga fény elhomályosította az éjszakai nyugodt egyedüllétet. Kettőt szívott, majd eltaposta a megesett cserebogárcsikket.
„A szoros barátságok G. szerint – suttogta O. egy hitehagyott nyújtó mögül – azért veszélyesek, mert »a barátok visszahatnak egymásra«, s a baráti hűség könnyen rossz cselekedetekre indítja az embert. Ehhez nem is férhet kétség. Ráadásul, ha az ember Istent vagy az emberiség egészét akarja szeretni, akkor nem tüntethet ki szeretetével egyedi személyeket. Ez megintcsak igaz, és megmutatja azt a pontot, ahol a humanista és a vallásos szemlélet kibékíthetetlenné válik. A hétköznapi ember számára a szeretet értelmetlen, ha nem azt jelenti, hogy némely embereket jobban szeretünk másoknál.”
– Vajon meg fogom-e valaha is érteni az életem legbensőségesebb szálait mindenkorra szétszakító folyamatot? – húzta össze gallérját, mert a hegyek felől havas szelek járták át csontjait. Buddha szerint aki nem szeret, azt a halálakor sem keresi fel a fájdalom. De elkerülhetem-e a mulandóság gyászát? Lemondhatok-e életem értelméről, emberi mivoltom összetartó erejéről? Sokáig azt hitte, hogy a halál a legnagyobb titok: megközelíthetetlen összefoglalás, tonnányi kőszemfedél az életét kiteljesítő törvényekre. Aztán rájött, hogy a titok kulcsa az idő rítusában rejlik. Az idő, sajátos hűséget követelő ünnepében, abban a szigorú körforgásban, amely szerint minden éppen akkor történik meg, amikor eljött az ideje. Amikor az események beértek megtörténésükre.
„Az önéletrajzból nem bizonyosodhatunk meg arról, hogy G. lelkiismeretlenül bánt-e feleségével és gyermekeivel, de az legalább kiderül, hogy háromszor is inkább hagyta volna meghalni feleségét vagy gyermekét, semmint hogy orvosi javallatra állati eredetű ételt adjon nekik – legyintett Ó, kényelmesen nekidőlve egy fáradt betontraverznek. Igaz ugyan, hogy a fenyegető halál egyik alkalommal sem következett be, s hogy G. – bár tudtommal erőteljes morális nyomást fejtett ki az ellenkező irányban – mindig megadta a betegnek az esélyt, hogy az életben maradást válassza a bűn árán; mégis, ha csupán rajta múlik, megtiltotta volna az állati eredetű táplálék fogyasztását, nem törődvén a kockázattal. Kell, hogy legyen – mondja – valamiféle határ abban, hogy mit vagyunk hajlandók elkövetni az életben maradásért, és ez a határ az üres csirkelevesen jóval innen húzódik. Ez a magatartás talán nemes, viszont abban az értelemben, amelyet – gondolom – a legtöbb ember e szónak tulajdonít: embertelen.”
A megoldás nem a haláltól való menekülés – rúgott bele egy kígyózó, rozsdás hordóabroncsba –, ez nem oldja fel legbensőmben hordozott halálfélelmemet, hanem annak a pillanatnak a pontos felismerése és üdvözlése, amikor hajlékomba érkezik. Rövid búcsú után víg halál. Az elmúlás gondolata csak az idő körforgását megértve és tisztelve válik elviselhetővé. Könnyebben halok meg, ha tudom, hogy ez a dolgok rendje. Ha érzem, hogy életemmel magasabb rendű hovatartozást szolgálok, eloszlik a titok, és a halál elveszti értelmetlenségét.
„Emberi mivoltunk lényege az, hogy nem keressük a tökélyt – dörmögte O. sörösüvegét simogatva –, hogy néha igenis hajlandók vagyunk lojalitásból bűnt elkövetni, hogy nem fokozzuk az aszkézist addig a pontig, ahol már lehetetlenné teszi a baráti érintkezést, és fel vagyunk készülve arra, hogy az élet végül is legyőz és megtör bennünket, mert ez a szükségszerű ára annak, hogy szeretetünket más emberi egyedekhez fűzzük. Semmi kétség, az alkohol, a dohány és a hasonlók mind olyan dolgok, melyek a szent számára kerülendők, ám a szentség is olyasmi, amit az emberi lénynek el kell kerülnie. Minderre azonnal kívánkozik a riposzt, de óvakodjunk attól, hogy kimondjuk. Ebben a jógiktól hemzsegő korban túlságosan könnyen feltételezik, hogy a »lelki függetlenség« nemcsak hogy jobb a földi élet teljes elfogadásánál, de a hétköznapi ember is csupán azért utasítja el, mert túl nehéznek találja: más szóval, az átlagember nem egyéb, mint félresikerült szent. Kétlem, hogy ez igaz volna.”
Most már a falusi torok vidámságát is értette: könnyebb a halál, ha életünk végén lovainkat, teheneinket, juhainkat és kutyánkat fiainkra hagyhatjuk, hogy majd ők is „maradváikra” testálják az egészet. A szántóvetők sohasem halnak meg egészen. Kalászként fakadnak életre, hogy nyár végén százfelé hullathassák magvaikat.
„Sokan őszintén nem kívánnak szentté válni – ütött barátságosan vállára O. –, és némelyek, akik elérik vagy céljuknak tartják a szentséget, valószínűleg soha nem is éreztek túlzott kísértést, hogy megőrizzék emberi mivoltukat. Ha feltárnánk a »lelki függetlenség« pszichikai gyökereit, meggyőződésem szerint azt találnánk, hogy a fő indíték az élet kínjától való megszabadulás vágya, és főképpen a menekvés a szeretettől (love), ez ugyanis akár szexuális, akár nem szexuális természetű, bizony kemény munka. Még sincs szükség rá, hogy most azt fontolgassuk, melyik a »magasabb rendű«: a nem e világi vagy a humanisztikus eszmény. A lényeg az, hogy a kettő nem fér meg egymással. Választanunk kell Isten és az Ember között, és mindenki, aki »radikális«, aki »haladó«, a legszelídebb liberálistól a legszélsőségesebb anarchistáig, lényegében az Embert választja.”
Az elvesztés fájdalma ezen furcsa éjszaka után is vele maradt. Mert boldogsága pusztítójának, ajkairól szerelmes mosolyt ellopó tolvajnak, a száműzetés kezdetét jelző lángkardú angyalnak, óriási csalódásnak, érzelmei cinikus megsértőjének érezte. A távolból sárga fényű ablakok integettek feléje. Fenyőfaillat és töltöttkáposztaszag. A füstölgő kémények felé indult.

HAJDÚ FARKAS-ZOLTÁN