Benő Attila


(Harmincévesen)
Harmincévesen kellene írni az első verset.
Nem tizenkétéves világzsongásban.
Harmincévesen.
Mikor már nem merengsz azon,
hogy mennyit adsz és mennyit fizetnek.

Tisztulásakor a belső vizeknek.
Amikor bensővé zsugorodik a távol.
Amikor a tekintet nem a lángra,
a parázsra veti fényét.
Amikor már nemcsak a mozdulatot látod,
de a vér lüktetését,
azt, ahogy az indulat üt és simogat,
amikor már elfogadod a külsővé csupaszult álmot
és a mondvacsinált határokat.

Előbb hallgatni kellene éveket.
(Elhallgatni minden tétova éneket.)

Látni, hallani, ízlelni emlékek nélkül.
Tudni, mi fanyar és mi éget,
mi az, mi végleg elévül.
Felejteni élősködő rögeszméket.

Felejteni, felejteni
a belső koloncokat
és mégis látni, mégis járni.

Újra tanulni látni.
Úgy, mint aki hosszú álomból éled,
és már alig emlékszik az ébrenlétre.


(Egyidejűség)
Fény.
Test.
Árnyék.
Három halmazállapot.
Átváltozások és visszaváltozások éle,
színjátszó hangok emléke.
Fény, test, árnyék.
Melyiket vállalod?
Amire nemet mondasz,
azt folyton látod magadban.
Nő a léte, súlya annak,
mit az egészből letagadsz.
Fény-test-árnyék.
Három rész
egyidejű szerelmében egész.
Az árnyék szomja a fény.
A fény hangja az árnyék.
Test nélkül mindkettő értelmetlen.
Fénytestárnyék.
Egy időben három évad szakadt rád.
(Száműzetés, elfojtás nem segít.)
Vállalod-e a teljesség szánalmát?

(Papírsárkány)
A papírsárkány visszahull, visszahull a földre.
(„Ó, képzelet törékeny szárnya!”)
Nem a kötél
nem valami láthatatlan fonal,
a szertelen szél játszmája,
vagy egy képzelt sorsvonal
miatt csapódik saját árnyékára.
A nehezék valami más.
Talán a szem,
amely riogva néz:
a pillantás tétova röpte.
Vagy a kéz,
mely újra és újra
repülni lökte.

(Befejezetlen)
Benned sem kész a látvány.
Félhomályt világol.
A megtalált körvonalak, szobrok
elfolynak.
(Áradat az utcákon.)
Az arcok befejezetlen vázlatok benned.
Elnagyolt rajzok a tekintetek suhanásáról,
a mosoly színjátékairól,
a derű és a gúny közötti átmenetről.

(Alatt)
A hullámok alatt
(magaddá halkultan)
távolodik a zajongás
(igazmondások hangzavara).
És egyre közelebb,
egyre tisztább)
a csöndes hatalom:
a víz alatti part bizonysága.

(A szem)
Egyik oldala a külvilágot nézi,
a másik a belső időjárást érzi.
Mint a holdnak,
csak a fénylő oldala látható.
A másik rejtve, nevét nem értenénk,
akkor se, ha volna.
A szem
két zuhogó világ peremén
kettős forgatagban
csalna, ha bármit tagadna.

A körvonalaikba vergődő testeket
követi,
és látja a bizonytalan határú felleget
a fanyarédes légáramot,
amely a dolgokat lengeti.

(Fehér partok)
Menteni fehér partokra
a keserű vizek ízét, szagát.
Hogyha napfény elzuhogna,
az olajos szennyet, a léghiányt,
azt, hogy érint a hullám, ha viszketeg.
A kopoltyú utolsó zárlatáig
a kapkodó, lehúzó lélegzeteket
és a képet, mely a szemről leválik.