Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. március, XI. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document Karácsony Benõ

"Meghalt egy ember: egy fogsor, egy vastag szemüveg és egy sérvkötõ maradt utána. Én ezt keveselltem. Talán azért kezdtem írni, hogy az én hagyatéki leltáram maradandóbb dolgokat is tartalmazzon" - írta Karácsony Benõ 1938-ban, a Brassói Lapokban. Akkor még nem tudta, milyen nehéz dolga lenne annak, aki az õ hagyatéki leltárját próbálná meg összeírni néhány évtized távlatából. Mi marad egy író után, akit 1944-ben, az auschwitzi lágerben láttak utoljára? Mi marad egy tisztes polgári foglalkozással bíró családapa után, akinek a felesége és fia szintén az 1944-es eseményeknek estek áldozatul, különféle helyszíneken?
- Semmi baj, mon ami - mondhatná valamelyik regényhõse hangján. - Elvégre a maradandó dolgokról volt szó, nem? 5 db. regény, 2 db. színmû, egy kötetnyi novella. Üzenetek egy palackban. A palackoknak pedig megvan a maguk útja. Eljutnak valahová.
A palack-hasonlat egyébként szinte szó szerint szerepel a fentebb idézett, Brassói Lapokban megjelent szövegben. Talán azért folyamodott hozzá az író, mert fokozottan érezte (éreztették vele), hogy a mû megjelenése pillanatában elszakad a szerzõjétõl. Akik kifogták a palackjait, sokszor nem tudták, mihez kezdjenek velük. Amit kaptak, nem illeszkedett igazán a magyar irodalom egyetlen vonulatába sem, és különösen nem a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom komor történelmi regényei, "faluábrázoló" regényei vagy szociális töltetû munkái közé. Karácsony Benõ értetlenkedve fogadott minden olyan bírálatot, amely e kategóriák valamelyikébe próbálta volna könyveit begyömöszölni. De nyilván nem elégítette ki az a besorolás sem, amelyik "humoristának" címkézte õt. "Két év elõtt felolvasó körúton voltam. Egy tekintélyes úr, elnöknek szólították, hasbavágott. Látod, barátom, szólott nevetve, ilyen vidám marhaságokra van nekünk szükségünk. Ez az ember nem az én palackomat halászta ki" - fûszerezi értetlenségét egy kis történettel Karácsony. Fél évszázaddal korábban Reviczky Gyula még valami mást nevezett humornak - a léleknek egyfajta derûs rezignáltságból táplálkozó állapotát, amely meglátja a szépet a rútban és a rútat a szépben, "mert hiszen tisztán egyik sem létezik". Egy ilyesfajta meghatározást alighanem Karácsony Benõ is inkább a magáénak érzett volna. Az õ nyelvi humora, poentírozó technikája, bizarr képi asszociációi elfednek valamit, ami valószínûleg fontosabb. "[M]ókáim csak vastag pokrócok voltak, amik fázékony valóságaimat óvták a meghûléstõl" - mondja valahol Felméri Kázmér, a Karácsony-regények méltán legnépszerûbb hõse. Ez az önjellemzés mintha a klasszikus clown-szerepet idézné, a festékréteg mögötti bánatos bohóc sablonját. De Karácsonynál többrõl van szó, egy világképrõl, amelyet kortársainak nem sikerült kifejteniük a nyelvi humor mögül, s amely olyan, kritikustól kritikusig vándorló meghatározásokba sûrûsödött, mint a következõ: Író, aki sem jobboldalra, sem baloldalra nem állott, hanem a "napos oldalt" választotta. A "napos oldalt" ki-ki igyekezett szája íze szerint elmorzsolgatni, mindenesetre volt benne valami gyanús - hogyhogy napos oldal, amikor itt állunk kézhez véve? Hogyhogy napos oldal, amikor milliók nyomorognak?
A "napos oldal" természetesen "csak" metafora, amelyet más metaforák erõsítenek és árnyalnak a Karácsony-regényekben. A nap nélkül kétségtelenül nem mûködne ez a metafora. A napos oldalon való járás kilépés mindabból, ami színtelen, ami szürke. Van egy kis ünnep-hangulata is, és persze életíze, merthogy a nap az élet forrása. "Fogyott a fény, és én ösztönszerûen a napsütötte malomfalhoz húzódtam. Így tettek a bükkfa levelei is" - vonja meg a párhuzamot Felméri Kázmér saját napfényigénye és a bükkfaleveleké között. És rögtön ki is figurázza a párhuzamot, tükörrel tréfálva meg a leveleket: "Most teljesen megfordultak, és a tükörben nézegették magukat. Fényéhségük szinte mulatságos volt." A tükrözés kettõs - a levelek magukat nézik a tükörben, Felméri meg a levelek reakcióiban saját magát.
Van Karácsony Benõnek egy regénye, az Új élet kapujában, amelyet az 1930-as évek óta mindmáig nem adtak ki újra. Ebben a regényében vetõdik fel legtételesebben az a probléma, amelyet egy kész, zárt világnézethez való csatlakozás jelent. Amikor a regény búcsújelenetében a rezignált Tunák mérnök szemére egy rendszer hibáit vetik, a rendszerére pedig az elnyomottak kizsákmányolását, a mérnök válasza a következõ regényt, a Napos oldalt vetíti elõre egy pillanatra: "Ne felejtse el, mi csak hétköznap foglalkoztunk kizsákmányolással - felelte bágyadt mosollyal. - Vasár- és ünnepnap pihentünk és pihenõ óráink alatt, csak úgy kedvtelésbõl - egy világot teremtettünk..." Nos, valami ilyesmi a "napos oldal" életfilozófiája. Az az elrugaszkodottság-élmény, az az öröm, az a - nevezzük így - szabadság, amely a vasár- és ünnepnapok sajátja, nem tévesztendõ szem elõl a hétköznapokban sem. Karácsony Benõ hõsei fenntartják maguknak ezeket a szabadság-szögleteket. Az üvegveranda, ahol Tunák mérnök ki-kiléphet kötelességekkel teli "hangya"-szerepébõl, s amely késõbb lakhelyéül is szolgál, a szemléletes Tücsöklak elnevezést viseli. Baltazár György pedig, a Pjotruska hõse csüggesztõ napokon ilyesfajta napiparancsokkal próbál lelket verni magába: "1. Nekirugaszkodni. 2. Kitavaszodni. 3. Friss hajnalokból nagyokat lélekzeni."
Karácsony Benõ regényeinek friss hajnalillata van.

Klärmann Bernát, aki késõbb Karácsony Benõ néven vált íróvá, 1888. szeptember 7-én született Gyulafehérváron. Karácsony Benõvé csupán fokozatosan "alakult át". Az elsõ novellakísérletek, amelyeket a Gyulafehérvári Hírlap tárcarovatában közölt 1908-ban és 1909-ben, Klärmann Benõ, illetve Kóró Béni aláírással jelentek meg. Egy (fronton végigküzdött) világháborúnak és mintegy tíz esztendõnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Dinnyebefõtt címû novellájának Napkeletbeli leközlése révén végleg íróvá avatódjék, most már Karácsony Benõ néven. Írói karrierje nyugodt tempóban ívelt felfelé, 1925-ös bemutatkozó novelláskötete, majd az 1927-esPjotruska után regényei szabályos, négy-ötéves idõközönként jelentek meg az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában. 1934-tõl rendszeresen részt vett a marosvécsi találkozókon is, párhuzamos ügyvédi praxisa miatt formális feladatokkal, például az írók segélyalapjának adminisztrálásával is megbízták. Ezek az apró-cseprõ feladatok azonban nem építették be igazán a helikoni közösségbe, Szemlér Ferenc kortársi megjegyzései arra is rávilágítanak, hogy miért: "Nem tartozott a helikoni íróközösség élcsoportjába - nem zsidó volta miatt, de mert többekkel együtt csak mellékesen illett az Erdélyi Helikon, hogy úgy mondjuk "hivatalos" irodalmi felfogásába. Ennél az egyszerû oknál fogva nem lehetett sem "sztár", sem lobogó, sem jelszó. Csak éppen kitûnõ író, akit a felsorolásokból olykor ki is felejtenek. De ebben õ is hibás. Miért nem nyüzsög többet?" Úgy tûnik, Karácsony Benõ nemcsak regényhõseit emelte ki idõrõl idõre a hangya-lét sürgés-forgásából, de saját életében is elkülönített egy sarkot a tücsök-lét örömeinek. Azt a sarkot, amelyet a Karácsony Benõ névvel jelölt ki.
Írói státusára rendkívül jellemzõ a momentum, amelyet legemlékezetesebb sikereként idéz fel egy Ligeti Ernõnek adott interjúban: "Elsõ komolyabb sikeremet Elszívják a szivaromat címû beszélyemmel arattam. Ez az aratás akként történt, hogy az utcán elhaladt mellettem két siheder, és az egyik azt kérdezte a másiktól: - Olvastad az Elszívják a szivaromat? - Nem - mondta a másik. - Mi az? - Ki volt téve az újságba, jót röhögtem rajta. - Muris volt? - Rém muris. Egy pasinak volt egy szivarja... A többit aztán nem hallottam. De nagyon elégedett voltam magammal." Az ehhez hasonló apróságok vagy egy-egy távolból érkezett olvasói levél többet jelentettek számára, mint az Erdélyi Helikonban megjelenõ, többségükben kedvezõ kritikák.
Van valami kedves hetykeség a Ligeti Ernõnek adott válaszokban. E hetykeségnek természetesen köze van ahhoz is, ahogy az interjú készült: két tollforgató ember ül a kolozsvári New York Kávéházban, mindennapi törzshelyükön, majd néhány perc erejéig átalakulnak riporterré és interjúalannyá. Utána folytatják azt, amiért mindennap bejárnak a kávéházba: újságot olvasnak, csevegnek, jõ szivarokat szívnak. Ezt a hangulatot árasztja magából az interjú. De még valami mást is. Tálán idetartozik egy naplóbejegyzés, amelyet történetesen saját középiskolás naplómból másolok ide, de mások hasonszõrû naplóiból is kimásolhatnám: "Karácsony Benõ idegesít. Az a Felméri néha pont olyan, mint én, néha meg olyan könnyed és repkedõ, mint egy - lepke." A megállapítás természetesen mélységes bók Karácsony és Felméri irányában. Az idézet pontosan tudja, hogy (akkor éppen) milyen az én, és milyen a lepke. Felméri pedig mindkettõhöz hasonlít, noha nem egyszerre. Az értelmezõi panel, miszerint az ifjúság könnyed és repkedõ, mint egy lepke, nem elegendõ, ha a saját egykori mondatomat próbálom megfejteni. Hiszen éppen arról van szó, hogy az, amit akkor elneveztem én-nek, egyáltalán nem tûnt lepkeszerûnek. Mindenesetre érdekesnek tûnt. Utólag az a gyanúm, hogy ami mondataimban pontosságnak látszik, az csupán egy gondolatmenet futólagos jelzése és gyors leállítása. "Az ember, közöltem valami kezem ügyébe esõ, közepes értékû elméletemet, mindig..." - hangzik Felméri felvezetéseinek tipikus példája. Úgy tûnik, ezzel a hányaveti, súlyokat emelgetõ hanggal volt a legkönynyebb azonosulni, van benne valami a szemérmes kamasz-párbeszédekbõl. A "kezem ügyébe esõ, közepes értékû" minõsítést persze nem szokás kimondani, inkább a hanglejtés, az odavetettség, a félrebámulás hordozza. A gondolatmenet elharapása félúton.

Aki Gyulafehérváron jár, nézzen fel a templom tornyára. Ez az a templomtorony, amelyet végzetes baleset ért volna, ha Karácsony Benõ egykor meg nem kíméli: "mosolyogva emelem föl a tavaszi köpenyem szárnyát, hogy le ne söpörjem vele a templom tornyát". Vannak városok, amelyek hangulata beivódik egy-egy író könyveibe. Ha valaki Nagykárolyra kíváncsi, Kaffka Margitot kell olvasnia. Udvarhely három T-kezdõbetûs író - Tompa, Tomcsa, Tamási - nyelvén mutatja meg háromféle arcát. Gyulafehérvár számomra az a Fehérvár, amelyet Karácsony Benõ látott és írt meg néhány regényében és novellájában "elnézõ szeretettel". Talán ez a szókapcsolat jellemzi leginkább azt a viszonyt, amelyet elvágyódások és visszavisszatérések színeznek. Karácsony Benõ szinte mindent tud errõl a városról, õ maga mégsem a városé. Van egy saját, külön világa, amely kívül van a városon, és kívül van azon is, amit (a városban és másutt) világnézetnek szokás nevezni. "Ami a világnézetet illeti, alapjában véve kevésre becsültem. Köteles szellemi zászló - gondoltam hetykén -, amit mindig ki kell dugni a padláslyukon, ha jön valaki. Jobban szerettem csupasz zászlórúd lenni, amelyen a játszi szél nem lebegtet semmiféle gyermekes lobogót. A nap vagy az idõ úgyis kiszívja a színét, aztán szerezhetek majd újat. Nem - ráztam jóízûen a fejem, amikor jöttek, hogy hé, Felméri, dugd ki a zászlódat a padláslikon -, nekem nincsen zászlóm, akármit is mond rólam majd az utókor." Ezt persze Felméri mondja. De mondhatná Karácsony Benõ is valamely interjújában. Mindenesetre nem árt odafigyelni a nyilatkozat egyik árnyalatára, amely ráadásul ismétlõdik is: a világnézet akkor lesz problematikus, "ha jön valaki". Vagyis, ha mutogatni kell. Többféle érvvel is meg lehetne támogatni ezt az odavetettnek tûnõ megállapítást. Úgy tûnik, Karácsony Benõ a világnézetet nem tartja mutogatandó dolognak. Talán azért nem, mert azt gondolja, nem felmutatható, mint egy jelvény vagy lobogó. Megfogalmazásával is bajok adódhatnak - jelzik regényeinek egyes mondatai (például Felméri egyik helyzetjellemzése: "Az ember eldobott és elejtett elméletek között gázolt, úgy tele volt velük az utca."). A legjobb érv talán mégis az, hogy az ember nem másoknak, hanem saját magának kell hogy elszámoljon tetteivel. A lobogó másoknak szól. A tettek következetessége viszont személyre szóló jelzés. A következetességet nem lehet jelvényszerûen felmutatni, hanem végig kell követni, akár belülrõl, akár kívülrõl, folyamatos, résztvevõ figyelemmel.
Tót H. Zsolt, Karácsony Benõ értõ monográfusa az író sokat vitatott életfelfogását elemezve az érem mindkét oldalával számoló nyitott gondolkodást emeli ki. Ez a nyitottság tette lehetõvé, hogy élete során, de fõleg halála után az írót a legkülönbözõbb csoportosulások tekintették magukéinak, ugyanakkor pedig szinte mindegyik bíráló megjegyzésekkel fûszerezte tetszését. Mindazok az alapelvek, amelyeket a Karácsony-mûvekre irányuló "résztvevõ figyelem" feltárhat, a nyitott gondolkodáshoz kapcsolódnak. Karácsony nonkonformista, de ebbe a nonkonformizmusba idõnként az is belefér, amit Szerb Antal G.K. Chestertonról mond: "olyan, mint az a javíthatatlan korhely, aki egyre késõbb és késõbb feküdt le, amíg odáig nem ért, hogy most már este fekszik le, és reggel kel fel, mint a józan ember". Vagyis ez a nonkonformizmus nem csupán az ellenkezés vágyából táplálkozik. Monográfusa a "spontán, önszabályozó rend" iránti vonzódást tekinti még központinak Karácsony Benõ életszemléletében. Ez nyilván árnyalódik a Karácsony-regények természetközelségével. Túlegyszerûsítené ezt a természettel való kapcsolatot az, aki valamiféle romantikus természetbe való vágyódásról beszélne Karácsonynál. A természet az említett "önszabályozó rend" modellje is, amely bizonyos értelemben mûködtethetõ a regényhõsök városi életében is. Azok az esetleges "kalandok", amelyek Felmérinek csak bizonyos részeket mutatnak meg Párizsból, korántsem lényegtelenek, amennyiben a természeti perspektíva felõl szemléljük õket. A természet történései önmagukban esetlegesek - mondj uk, a víz elviszi a part egy részét -, mégis engedelmeskednek valamiféle (halványabban vagy erõsebben) érzékelhetõ rendnek. A levelek a nap felé nyújtózkodnak, a "szelídített" nyuszt pedig végül megfojtja Felméri háziállatait. Csupán figyelni kell ezekre a jelekre. Csupán meg kell tanulni õket jelekként olvasni.
Amikor Ruffy Péter meglátogatta az írót otthonában, hogy riportot készítsen vele, így jellemezte a környezetet: "Körülöttem finom, halk, polgári világ. Pasztellképek a falon, metszetek, kényelmes karosszék, ízléses bútorok." Vajon a regényhõsök nonkonformizmusa mögött egy ízig-vérig polgár rejtõzik? Vagy a polgári értékrend alapjai a nonkonformizmusig nyúlnának vissza? Cs. Gyímesi Éva nemrégiben "korán jött polgár"-nak nevezte Karácsony Benõt. Szerinte a polgár és a független értelmiségi modelljei egyaránt egy személyiségközpontú értékrenden alapulnak. "A polgári értékrendben a közösséget sohasem egyén fölöttiként tételezett eszme teremti, hanem a valóságos érdekközösség vagy a Másik iránt személyesen, szabadon és tevõlegesen vállalt szolidaritás." Ha így rajzoljuk meg a polgár figuráját, akkor arcéle feltûnõen emlékeztet a Karácsony Benõére. Csak ne felejtsünk le a szája szélérõl egy halvány, árnyalatnyi mosolyt. Ettõl lesz belõle igazán Karácsony Benõ.

BALÁZS IMRE JÓZSEF
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék