TÉKA

A számadás versei
Mózsi Ferenc: énekem éneke. Tertia–Mentor, Budapest–Marosvásárhely, 2001.
A kötet kétnyelvű; a verseket angolra Hargitai Péter fordította, az Amerikai Poétikai Akadémia tagja. Ő írta a bevezetőt is. A kötetet Morvay László illusztrálta.
Már a cím is jelzi az egyetemes értékű lírai fogantatást: „énekem éneke”. Egyetlen birtokos személyrag (-m), amely megtoldja az Ótestamentumban található Énekek Énekét, és hangsúlyozza a személyes jelleget.
A címben megadott jelleg domborodik ki a költemények szabad áramlásában, az írásjelek mellőzésében. Mózsi Ferenc számára elsődleges a kép, a művészi kifejezés, a költészet alapanyaga: a nyelv.
Szintén már a cím sugallja, hogy a kötet ars poetica, költői hitvallás.
Senkit se tévesszen meg a biblikus fogantatás, ebben a kötetben igen kevés a vallási, illetve bibliai ihletettségű kép és gondolat; a szerelem sem a hagyományos férfi-nő kapcsolat, vagy ahogy a Bibliában áll a „Vőlegény és Menyasszony” kapcsolat, itt inkább a költő és a vers, alkotó és alkotás viszonyát kell feltételeznünk, de ebben benne foglaltatik minden bibliai gondolat és mélység: benső szerelem, vágyódás, hűség, a „vőlegény dicsősége”, azaz az alkotó személyének boncolgatása; a „Menyasszony jelessége”, azaz maga a vers, a költemény, az alkotás értékelése, a távolság, amely a ma emberét elválasztja a művészettől, és nem utolsó sorban az anyanyelv használatának sorsa itt az Óperenciás-tengeren is túl, ahol „idegen csendben rügyezik ki bokra” (Magyari Lajos), ha egyáltalán kirügyezik: a költő és vers viszonya, az alkotói szabadság kérdése, a vers utóélete, és végül az „örökre egyesültek hűsége”, tehát a költői elhivatottság. Mindezt a magas hőfokon lobogó szenvedély tüze kovácsolja egységes egésszé. Kulcsszó lehetne az elemzésben ez a szenvedély, amely egyben a költői szerepjátszást is jellemzi, mert a költő egyszerre, egy időben alkotó, férfi, hű szerelmes, óvó családapa, egykori gyermek és unoka, a társadalom korlátai között vergődő rab.
A költő vívódásaiban nyomon követhetjük az utat, amelyet az alkotószellem, a Teremtő jár be a múló pillanattól, az illanó léttől az alkotásig, a teremtés misztériumáig. (egy-szándékú... tizenkettedik vers) Isten és ember rejtett párhuzama, az emberi filozófia alapkérdései: illanó lét, a döbbenet dinamikája, a teremtés és az elmúlás, a fanatikus fantázia, az Alkotás Albuma (van-e értelme az alkotásnak, van-e ebben maradandóság, szembe lehete szállni az elmúlással?), és ami a jelen apró pillanatait megszépíti, maga a szépség, a szép szerelem (kinek a nő, kinek a vers, és néha, ritkán mindkettő), Vénusz (versmentes... azaz a sorban a tizenegyedik vers), az alkotás öröme a kifejezésmód (16-ik vers kifejezésmód...) és maga az alkotás momentuma: az eksztázis, a különbözőség, a meditáció, a lelkiismeret (17. vers színtelen...)
És hogy mennyire fontos az alkotás pillanata, jellemzi a kötetben először felbukkanó írásjel, az önmarcangoló kérdés jele: „még ecseteljem?” (17. vers színtelen...). És innen sokasodnak a kérdőjelek: a 27. versben, melynek címe lassan...

„de hol a bíró és az ítéletvégrehajtó
és az átadhatatlan véghatározat...?” a 29. versben:
„mint mondottam elmúlik egyszer minden
kialszik a fény és egyszerre besötétedik
és nem fokozatosan szűnik mint reméled
kinek jó az elvonókúra tompa részegsége
kinek ? (aztán az ihletet is)”
És a 35. vers felszállás közben..., ahol már a kérdés mellé egy felkiáltás is párosul:
„felszállás közben hátrahagyom mindazt
ami nem fér a képzeletembe
az agyakban recseg az állomás befogni egymást még érdemes? hangosíts!” Ez a négy vers meghatározza vagy behatárolja azt a négy eszmei kort, amely köré csoportosíthatóak a költői, férfiúi számadás kérdőjelei:
1. az alkotás momentuma, a költő és a nagy Teremtő párhuzama, a költő és az „ájtatos manók” ellentéte
2. az elmúlás gondolata („lassan a börtönéveknek is vége...”)
3. érdemes-e írni, alkotni, mert minden ének önkínzás. „Lámpagyújtáse” a költészet vagy „előhalott”
4. Tud-e kapcsolatot teremteni a költő az olvasóval, egyáltalán érdemese erre törekednie? A költői alkotás „felszállás” vagy „zuhanás”, „költői” vagy „túl prózai”, elég a szem a látáshoz (bibliai utalás), vagy ma már „szemüveg” kell, azaz segédeszköz, felkészültség a költemény megértéséhez.
Természetesen nem hagyhatom szó nélkül a képek eredetiségét, a nyelvi könnyedséget sem. Mózsi Ferenc alkotói stílusára jellemzőek a váratlan szókapcsolatok, pl. „az ég akváriuma” (aggodalomra ok...), gyakori alliterációk: „felekezeti forgalom a fantázia forgatókönyvírói (szolgálati...), ékkövekkel kirakott út a költészet (de) a hasonlat halandó” (a szépséget...). Már az előbbi idézetben láttuk az ellentétet, de egy másik eredeti példa: „eljegyzett a sors az a végzet” (eljegyzett...). A köznapi jelzős szerkezetek szinte felfrissülnek az új szövegkörnyezetben: „egy magára maradt árnyék / hősszerelmesek dőzsölnek...” Gyakoriak és meglepőek a szójátékok: „aki hajol annak még nem kell bedőlnie / hajlongani veszedelmesebb...” (a szépséget...); tőismétlések: „a szóval verésnek és veretesnek ára van” (a sejtelmem sem...). Vörösmartyt idéző felsorolás: „mert hideg van és szél és nagy szomorúság” (gyakori ünnep...). Érdekes megszemélyesítések: „sok haja nő vigaszunknak” (gyakori ünnep...).
A leíró jelzőláncok helyett megdöbbentő ellentét-láncokkal találkozunk: „várjuk a jó szerencsét / közben születés halál örömünnep / gyászmise fehér galambok és / csillogó szőrű fekete mének / búgnak és nyerítenek röppennének és / torpannának” (gyorsul az éj...).
Ha az egyszeri olvasó 47 verset talál a kötetben, ahogy azt maga a költő is említi a címlapon, én merészen állítom, hogy a kötetben 48 vers található. Ez utóbbit a verscímek alkotják összerakós, kirakós játékként.

TATÁR ETELKA