A nagy Fölolvasás

– Nicht jajj – mondta Esterházy Péter. „És olyan tüneményesen bólintott a mamám felé, hogy az mindent elfelejtett, vagyis minden eszébe jutott, az a régi karcsú fiú, akitől remegni kezdtek a lábai.” De ezt már nem ő mondta, hanem valaki más, a játékszabályok szerint két szó után is meg lehetett állni, a következő mondatmondó pedig érezte, hogy rajta a sor.
Tudtam már arról, hogy a kolozsvári Másvilág Klubban felolvassák E. P. regényét, a Harmonia caelestist, de még mindig azt gondoltam, valami fanyar, Guinness Rekordok Könyvébe illő dolog sül ki belőle. Főleg, miután kérdésemre, hogy a felolvasás előtt vagy után lesz beszélgetés a szerzővel, azt a választ kaptam, hogy nem lesz ilyesmi. Felolvassák a hétszáz oldalas regényt, és kész.
„Ha neve az ábécé valamelyik betűjével kezdődik, jöjjön el, és olvasson” – láttam aztán az üzeneteket, s mintha elkezdett volna működni bennem valami, mintha a cukrászdában a gyümölcslé hívó szóra a várt szintetikus lötty helyett mégis valódi narancslé került volna az asztalra. Íze van a dolognak, gondoltam. E. P. jutott eszembe, amint sorról sorra haladva az Iskola a határont másolja egyetlen lapra, és megérintett az a fölöslegesség, ami ebből a gesztusból árad – ez vált hirtelen szimpatikussá. Azzal együtt, ahogyan ez az összemaszatolt papírlap hirtelen új értelmet kaphat, amikor születésnapi ajándékképpen átnyújtódik Ottlik Gézának. Ez az új értelem persze csak pillanatnyi: lekopik a tárgyról. Marad az összemaszatolt papírlap, bekeretezve, és hozzá egy történet.
A könyvet nézegettem aztán, hogy mit olvasnék szívesen, ha a nevem netán az ábécé valamelyik betűjével kezdődne. „Édesapámat, Szombatba menve, megszólította egy fiatal leány, hogy leszopná” – mondtam, egyedül a szobában, és kíváncsi lettem, hogy az a váratlanság, ahogy ezek a szavak koppannak, hogyan adható vissza többedmagammal egy másik szobában.
Aztán E. P. elkezdte olvasni a regényét a Másvilág Klub udvarán, gyümölcsfák alatt, sok-sok ember előtt, akik a Zöldfikár nevű lóról szóló mondatot figyelték, a gyerekek a homokban játszottak, a szomszéd az ásóit hordta be a szerszámoskamrába, és ez így volt rendjén. Néhány perc után kezdett megoszlani a figyelem: vajon meddig olvas E. P.? Ki veszi át tőle a könyvet? Át „kell”-e venni tőle a könyvet, vagy átadja? (Később kiderült: ez a fölolvasás nem a „kell”-ről szólt.) Lassan, egy házbéli expedíció során kiderült, hogy E. P.-vel párhuzamosan Selyem Zsuzsa is elkezdte a regény fölolvasását bent, a Másvilág Klubban, egy üres teremben. Nem a könyv szerzőjétől kell tehát átvenni az olvasást, hanem S. Zs.-től, aki hallgatóság nélkül gyorsabban haladt, mint E. P. odakint. Néhányan leültünk S. Zs.-t hallgatni, aztán Vallasek Juli átvette tőle az olvasást a harmincadik oldal táján. „Édesapámat, Szombatba menve, megszólította egy fiatal leány, hogy leszopná” – mondtam aztán, s mire Szilágyi Júlia megbirkózott az Esterházy család zománcos boglárjaival és kis szederjes köveivel, kezdtek beszállingózni az emberek: E. P. már nem vágott bele a családi leltár ismertetésébe odakint.
Mikor másnap újra belehallgattunk és bekapcsolódtunk a fölolvasásba, csak kapkodtuk a fejünk, s végleg ejtettük a Guiness Rekordos alternatívát. Az olvasás teljesen spontánul, szerepekre tagolódva folyt, egyvalaki volt a Papi, másvalaki a gyerek, a mama, a nagymama, a narrátor, s ez percről percre alakult aszerint, hogy épp kinek volt kedve olvasni. E. P. hallgatta a fölolvasást vagy emberekkel beszélgetett odakint (lám, ez sem maradt ki), és ha német kiejtést követelő mondat következett, akkor ő is olvasott. „Nicht jajj”, mondta. És talán azt a hosszú mondatot is, miért ne, amely azóta az egyik kedvencem, noha semmi köze ahhoz, amiről itt szó esett, vagy mégis, mert egy jó mondat mindent el- és kimozdít. „A könnyelműség nem részleges, nem elégszik meg kiválogatott fragmentumokkal, hanem mindenre kiterjed, még inkább: semmit nem kímél, ám ritkán radikális, a könnyelműség nem vihar, amely tövestül csavarná ki az életnek azon fáit, melyeket komoly, felelősségteljes képpel ápolunk napról napra, ennél szelídebb, gyöngédebb, akár egy könnyű, őszi (párizsi) eső, hajnali köd vagy áprilisi napsugár, amely alig melegít, de azért könnyezni kezdünk, s a könny fátyolán át nemigen látjuk az említett fákat, hol nekibotlunk, hol észre sem vesszük őket.”

BALÁZS IMRE JÓZSEF