Vakablak. A Hölgy, aki Nagyasszony volt

Novemberben a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár szervezőinek szervezésében nyolc élő klasszikus utazta körül Erdélyt, három városban (Marosvásárhelyt, Csíkszeredában és Kolozsvárt) tartván felolvasást műveiből. Az MNK szervezésében érződött, hogy a szervezők csupán a „Nagy Nyolcakat” tartják érdemesnek a gondoskodásra. Két könyvbemutatón vettem részt, s mindkettő gikszeresre sikeredett: az első szövegét egy másik kötet iránt érdeklődők hallgatták végig, a másodikat pedig gyakorlatilag az egész vásár: a terem helyett ugyanis a vásárlók feje fölött, a protokollpáholy előtti erkélyen kellett helyet foglalnunk. Hozzátenném, eme felforduláshoz az élő klasszikusok egyikének sem volt köze; sőt, egyikük ott ordította magát vörösre a vásár zaját túlüvöltendő az előkelőségek számára fenntartott erkélyen...
Szóval, a Nyolc Örökkévaló járta Erdélyt, és olvasott. Volt közöttük prózaíró, aki rádiónál dolgozik, és prózaíró, aki újságnál; prózaíró, akinek alibije van, prózaíró, akinek ideje, és prózaíró, akinek bestiáriuma; és végül volt költő, aki fekete-piros, és volt költő, aki költözködő.
És volt egy hölgy. Voltaképpen nagy H-val kellene írnom, így: Hölgy. Vagy még inkább: Hölgy. E Hölgységet, Nagyasszonyságot azzal érdemelte ki, hogy megírta, hogyan kellene írni. Vagyishát önnön szövegétől, mintegy saját magától érdemelte ki a fenti titulusokat, és szemmel láthatólag rendkívül büszke volt arra, hogy még képes erre, önmagától kiérdemelni dolgokat. Míg a többiek, megalkuvásuk kétségtelen jeléül minden városban más szöveget, regényük más részletét választották, addig ő egyenesen, kérlelhetetlenül, gerincesen mindig ugyanazt az esszét olvasta föl. Mit olvasta: sulykolta, mint Iluska a ruhát, bele a patakba. A különféle városokban élő emberek számára ez természetesen nem tűnt föl; feltűnni csak a vele (a Hölggyel) utazóknak, tehát írótársainak tűnhetett. Akik az utolsó estén, Kolozsvárott már nyilvánvalóan feszélyezve és/vagy vihorászva hallgatták végig, hogy milyenek kell hogy legyenek a mondatok, hogy mikor jogosultak az egyébként mindenkor felelőtlen kísérletezések, mikor megengedhetők az alapjában véve megengedhetetlen játékok a nyelvvel. Az író, Akinek Alibije Van a kincses városban, már előre tudta, és tudásának megfelelően előrejátszotta a hangsúlyokat: szimpatikus, könnyen alakuló arcát a szöveghez simította, mint egy pajkos, kíváncsi kölyök, aki orrát a földszinti ablakhoz nyomja, aztán amikor rájön, hogy ismét a felnőttek szokásos hülyeségeibe tekintett bele, grimaszolni kezd.
A Hölgy ízig-vérig hamis volt, mint egy aranypénz, amelyben benne marad a kereskedő fogának nyoma: telített, energiától vibráló mondatokról beszélt, de mondatai ernyedtek voltak, petyhüdtek, mint az öreg, kéjvágyó grófok férfiassága; világos gondolatról, de az ő gondolatai nem az ész világosságával tündököltek, hanem a vallatólámpa vakító fényével; szeretetről, de ahogy az orrát rángatta, abból mindenki számára világossá vált: itt csak a gyűlöletről lehet szó.
A csúcs mégis az volt, amikor a Hölgy felolvasott egy bárgyú példamondatot, és kijelentette, aki ezt mondja, csakis ötvenes lehet, nő, és vegetáriánus. Mindenkiből egyszerre, feltartóztathatatlanul robbant ki a nevetés. Az író elfelejtette ellenőrizni arcát, s már nem a hangsúlyokhoz tapadt, hanem a hangulathoz. A nézők/hallgatók felszabadultan, hahotázva nevettek.
Pedig nem is tudtuk, hogy szabad-e ezt nekünk.

DEMÉNY PÉTER