Sulyok Vince

Summa summarum
Amit látni tudsz, behatárolt,
szűkös, hiányos, hézagos;
amit magadba fogadsz s magadévá
teszel, csak elmosódott, elnagyolt
vázlat, néhány érdektelen
részlet: fájdalmasan kevés
ahhoz, hogy átfogóbb és teljesebb
kép álljon össze benned a világról,
sőt ahhoz is, hogy alapvető, lényeges
kérdéseket fogalmazz meg magadnak.

Úgy tűnik hát: hiába az igyekezet,
s nem jutsz a lényegeshez közelebb,
nem fogod fel a Létet,
nem érted saját életed
és szerepét a Létben.
Amit teszel, tenni tudsz: behatárolt
az is és időhöz kötött.
Toporogsz hát öncélúan csak
s földre lapulva? túl alacsonyan
még ahhoz is, hogy akárcsak eszedbe jusson
és kitekintsél
a csillagokig, a zenit
legcsúcsáig: az Istenig.

Aki meghal
Aki meghal, megszabadul
halálával minden gondjától,
minden kíntól és minden aggódástól,
töprengéstől és rettegéstől
és minden megaláztatástól;
nincs akkor többé küszködés, versenyfutás,
féltés, féltékenység, mibe
belefeketedik a lélek;
nincs többé önáltató, hiú ragyogása
képzelt sikernek, boldogságnak,
aki meghal, megszabadul
halálával a halálfélelemtől is?
de sajnos: tájak, tengerek, egek,
sodródó felhők, csillagrendszerek
látványától is, és amit a szépség nyújthat
egy-egy gyönyörű arc ragyogásában.
A sírba nem hatol le semmi ebből,
s nem a zene se, a sóhaj se.
Hamis és látszólagos hát, amit
kínál: a megnyugvás, a béke.
Beledermedsz a semmibe csupán.
Az örök világosságból sírod
sötétjébe a három ölnyi föld fölötted
egy vékonyka sugarat sem ereszt be...

Képzeletemben még...
Képzeletemben még az a tavasz
ismétlődik, folytatódik ma is
s azokra a nem is órákra,
csak pillanatokra tekintek vissza.
Az a seb is mindegyre még tovább ég,
bár szinte okát se tudom már
s elmosódtak már vonásaid is.

Emlékezésem önmagamat hozza vissza
s érzetét annak, miként zuhanunk
feltartóztathatatlanul minden napunkkal
bele a megsemmisülésbe,
bele a semmibe, a teljes pusztulásba,
egyértelmű és végleges eltűnésünkbe.
Kapaszkodnunk nincs is mibe.
Leépülésünk létünk része lett,
az emlékezés pedig? öncsalás.
Létezésemet addig észlelem majd,
ameddig fájok.
Némely óránk emléke úgy sajog fel,
akár a tályog.