DOKUMENTUM
Áprily Lajos
(1887–1967)
Nem tudom elképzelni, milyen lehetett fiatal költőként Áprily Lajos. Vonásait
szelíd, őszies, fel-felvillanó fény ragyogja be. Természetesen nem Áprilyről,
az emberről, a fiatal nagyenyedi tanárról van szó, még csak nem is a Visegrád
melletti házába visszavonult öreg költőről, hanem arról a lirikus-portréról,
amely verseit olvasva kirajzolódik. Amennyiben (óhatatlanul vázlatos és csonka)
meghatározást keresnénk erre a lirikus-modellre, azt mondhatnánk: a késő ősz
melankolikus szépségeinek elégikusa.
Áprily Lajos 1921-ben megjelent kötetének a Falusi elégia címet adta.
A kötet nyitóversének, az Ajánlásnak soraiból az ősz varázsa árad,
sorsunkon érezzük a beteljesülés és ugyanakkor az elmúlás évszakának pecsétjét.
„S most add a lelked: karcsú váza, / mely őrzi még a nyár borát – / s a hervadás
vörös varázsa / most ráborítja bíborát.” E korai invokációtól a késői, mély
csellóhangokat zengető verszárlatokig végig az ősz dallama zeng Áprily verseiben.
Egy kései négysorosában újra találkozunk a késő ősz fényeivel: „Villám – de
fénye már erőtelen / elillant nyárból visszalátogat. / Olyan, mint az utolsó
szerelem, / mely alig villant már villámokat.” (Október I.)
Az ősz már-már rögeszmés jelenléte nemcsak egy kedvelt évszak iránti kitüntetett
figyelmet, vagy az alkony motívumainak, toposzainak újrafelvételét jelenti,
még csak nem is korán jelentkező, tartós érzékenységet az ősz szentimentális
fényei és árnyai iránt. Áprily Lajos eleve kései (és nem megkésett) költő, nem
valamely stílus lefelé hajló ágához tartozik, hanem verseinek struktúráját tekintve
kései, ahogy radikálisan késeinek nevezhető Al. Philippide költészete is. Eszerint
Áprily verseiben az őszhöz kapcsolódó gazdag motívumsor nemcsak képzeletvilágának
szerkezetére jellemző, hanem az álmodó ember álomhoz való viszonyára is.
Ily módon „késeinek” tekinthető az a versformálási mód, amellyel az olvasói
műveltségbe gyökerező, a klasszikus ideáloknak megfelelő bukolikus természeti
elemek érzékisége beszivárog a versbe. Összeilleszteni az eredeti physis
élményt, az elsajátított klasszikus mítoszt: méltó feladat a késői korok
költője számára. Áprily Lajos mégsem nevezhető pusztán poeta doctusnak. Bukolikáiból,
a „fenyegetett idillből” – ahogy Láng Gusztáv nevezi Áprily verseit az 1978-as
román fordításkötet előszavában –, hiányzik a mezők játékainak konvencionális
bája, az átpoetizált természet mesterséges vonása. Áprily lírája érzékeny, ritkán
válik túláradóvá, inkább melankóliára hajló. Leginkább az elégikus hangnemben
mozog otthonosan. Halk, pátoszmentes lamento színezi át verseinek amúgy erős,
férfias hangütését. Annak az embernek a fájdalma, aki korán megismerte a lét
és az elmúlás árát. Ha nem is sóhajt fel az antik költővel: „eheu fugaces...”,
attól még pontosan tudja, mit jelent a testnek és az érzékeknek a „labuntur
anni”. De a kiáltástól magától vonakodik. A félhangokat és a félárnyékot szereti,
az alkonyt, az tovatűnő árnyak idézését. A Falusi elégia az alábbi sorokkal
kezdődik: „Nagyalvók, itt az égerfák tövében, / reám ismertek, úgy-e: én vagyok.
/ Be régen is volt, úristen, be régen, / mikor mosolygós élők voltatok.” Ebben
az emlékező költészetben gyakori a fentihez hasonló átcsúszás az elmúlt időkbe,
a kiteljesedett természetbe. A költő fiatal ugyan, mégis mint méhkas a mézzel,
csordultig tele van emlékekkel. A családias természetszemlélet nem túlságosan
gazdag, de híven őrzött emlékei térnek vissza verseiben. A feléledő érzelmek
egymásba ömlenek, összefonódnak. Ugyancsak Láng Gusztáv figyel fel arra is,
hogy Áprily költészetében a trivialitásig menően egyszerű jel és jelentés közti
viszonyt felváltja a szimbólum és tapasztalat közti baudelaire-i kapcsolat.
Az őszi muzsika a hiány ábrázolásából fakad. A jelent mindig átitatja a hiányt,
ürességet implikáló fájdalom, a vágyakozás, a nosztalgia. „Jaj, ezek a homályos
reggelek, / amikor minden vágy a nyár után hal.” (Szeptember) A
madarak a vágy emblémáiként szelik át az eget. „Hol barna bükkök némán ködlenek,
/ álmos holló a szálerdőbe tart.” (Szalonka-les) De a hiány fölötti
álmodozás nemcsak a vágyat, a paradicsomi örömöket projektáló Wunschtraumot
kelti fel, hanem a félelmet, elidegenedést, a névtelen fenyegetések Furchttraumját
is. A thanatikus borzongások, a halál birodalmával, az örök csönddel való
ismerkedések Áprily költészetének rejtett mélységeibe világítanak. Éppen ezek
a mélységek jelzik, hogy nem vallomásos költészettel állunk szemben. Hiányzik
belőle a borzalomban való romantikus tetszelgés, a halál édességének morbid
esztétikuma. A hűvös térben megtisztul a levegő, és a látomás szentenciákon
keresztül jelentkezik: „Sötét az Acheron homokja: / itt meg kell halni, Haimonom.”
(Antigoné) Oedipus mítosza foglalkoztatta a költőt, 1957-ben, az Ábel
füstje című kötetben közli az Oedipus Korinthosban című verses
drámáját, költészetében gyakran tűnnek fel az antik mitológia tragikus sorsú
alakjai. A halált néha leplekbe burkoltan, márványtömbök közé zártan, koturnuszokra
emelten ábrázolja. „A halott Ady emlékére” írja Áprily Patroklos alszik című
versét: „Ő itt a béke szent holtak-szigetje, / dühödt sörényű tengerár felett,
/ márvány öböl, amelyben számkivetve / a némaság örök horgonyt vetett.”
A halál nemcsak rettegést keltő végtelen űr, mintha ugyanakkor élettel teljes
forrongást is jelentene, amely elsősorban a vad, érintetlen természet megkapóan
szép képeiben érezhető. A háziasított physis újrafelfedezi az őskáoszhoz való
távoli kötődését. Mint a borjak közt nőtt irisórai szarvas, amely összerezdül
a hegyekből zúgó szarvasbőgés hallatán. Áprily képzeletének természeti világa
nem különösebben gazdag formákban és alakokban. A vadak nyüzsgése néhány állatfajra
korlátozódik, ezek közül kétségkívül a szarvas a legmagasztosabb figura. Átszalad
egy-egy őz, kutya, a fák felett pedig vadlibák vagy szalonkák húznak el. A sötét
tónusokban ragyogó erdélyi természet őszi arca dominál. „A Bükkös-erdő bús elégiája
/ szép, mint a halál és a szerelem” – olvassuk az Októberi sétában. Ez
az antik physis kettős életű: egyszerre érzéki és spirituális. A völgyben nyíló
virágok között, a szalonkák szabdalta égbolt alatt furcsa kiáltásokat hallani,
fekete zászlók lobognak és mitikus alakok élik át újra meg újra örökkévaló patetikus
érzéseiket. A kisleány „Gyönyörűt lát: a zsilipen felül / fiúk fürödnek, kis
paraszt szatírok”. (Márta) Természet és mitológia összekeveredik,
az élet mesébe illő, régmúlt formákat ölt magára. Áprily parabolái a romantikus
költészet képtárából származnak, de az antik fabulák felé mutatnak. A legszemélyesebben
átélt fájdalom a mitikus fájdalomba projektálódik: „Vércsecsőrű kín csapott
rám, / régi Kínnal vérrokon – / és a falra sors-sötéten / felkomorlott Laokoon.”
(Esti dal) A klasszikus reminiszcenciák közül kiemelkedik Antigoné
alakja, de nem a megingathatatlan szűz általános képe, hanem maga a Szophoklész-drámából
ismert figura. „A könyveket elhullatom, / egy lesz velem, Antigoné tán. / Írt
szépségből csak ő marad, / a havasi külön planétán.” (Őszi muzsika)
Laokoon és Antigoné, Oedipus vagy Ikarosz a néma kócsagok, félénk őzek és
fehér galambrajok között: csupa ismerős asszociáció. Lelkünk és klasszikus műveltséggel
átitatott szellemünk alapvető, eredendő fogalomtársításai ezek. A szigorúan
harmonikus szavaké. A költő egyetlen menedéket ismer: a költészetet. Természetesen
ugyanúgy ismeri a vers rettegését is. „A vers vagyok: riadt vers, vériszony
/ s perzselt világok fáklyafénye bennem. / Halálra szánva meg nem halhatok:
/ a torzulásból messze kell üzennem.” (A menekülő vers) A félelmek
legyőzésére egyetlen mód marad tehát: örök próbálkozás, hogy eljussunk a titokhoz
(Mély, tompa hang). „Mély, tompa hangként” mindig jelen van a
titok, akárcsak a „láthatatlan írás”. De nem csupán ezekből áll össze Áprily
költészete, az aranymíves ős munkáihoz hasonló kidolgozott forma teszi azt jellegzetessé.
Egyszerű, felvillanó kis emléknek tűnik, a költő vallomása mégis ars poetica
értékű: „Forma van a versem / egyszerű sorában: / ötvös volt az ősöm / Brassó
városában. / Kalapácsolt, vésett / kohó szikra mellett, / ezüst ampolnákat,
/ úrvacsora-kelyhet. / Kupák aranyércét / képpel kifaragta, / drágakövet plántált
/ finom foglalatba. / Boglárokba gyöngyöt, / türkizt, csudakéket, / kösöntyűket
költött, / asszonyékességet.” (Egy pohár bor)
Szerény kézműves, a régi, míves mesterek leszármazottja – a költő azonban nemcsak
a szavakkal való bíbelődést ismeri, hanem a szavakban rejlő zenét, sőt a muzsikába
zárt csöndet is. Aprily ebben az értelemben is nagyon egyszerű szavakkal vall
költészetéről. Nem használja ki a szó mélyebb metafizikáját, vagy a hallgatás
esztétikumát. Csupán utal a minden szóban ott rejtező titokra (például a Hol
járt a dal? című versciklusban). „Hol járt a dal – mit kérditek? / Kutak
titkát ki fejti meg?” (Hol járt a dal?)
A „szövegtelen zene” csöndje vonza ezt a költőt, aki ritka érzékenységgel hallgatja
a lét szótlan zenéjét. A hallgatás tapasztalatából nem hiányzik azonban a leselkedő
veszély tudata sem. Úgy tűnik, a szorongás szerves része Aprily költészetének,
aki így vall erről: „Párizsban is, fiatalon, / gyötört halálos izgalom. // Ó,
férfi-kedv, hős mámorú – / Elszántságom be szomorú. // Különös járni egyedül,
/ sírnál is félelmetlenül. // Meglátni józan éjeken: / az élet volt a félelem.”
(Félelem nélkül) Idővel ez a félelem enyhül. Aprily Lajos öregkori
költészetében számos sírvers található, még öreg kutyája halálára is ír egyet.
De maga a halál, úgy tűnik, jótékonyan árnyékba húzódik és türelmesen vár.
NlCOLAE BALOTĂ
VALLASEK JÚLIA fordítása