TÉKA

Többszörös teremtés
Márton László: Kényszerű szabadulás (Testvériség). Jelenkor Kiadó, Pécs, 2001.
A mű történetnek definiálja magát, s nagyon erős önmeghatározó/-értelmező törekvést árul el az első bekezdés: kulcsszavak foglalják össze azt (hagyományos és épp ezért meghökkentő módon), hogy „miről szól” a regény. Azonban ezek a – valóban rendkívül tömör – kiemelések, amelyek a történetet kívánják összegezni, számos hasonló jellegű írásra vonatkoztathatóak; s az iniciálás valódi szándékát/komolyságát illetően komoly gyanakvásra adnak okot. Így történhet meg, hogy a mű ún. foglalatának (ez máskülönben a fülszöveg is) előrejelzése, körülhatárolása inkább arról szól, hogy miről nem kíván beszélni a továbbiakban.
Márton László szövege igen jelentékeny és termékeny belátásokon alapul, s ugyanakkor a befogadás retrospektív struktúrájára apellál. Kiemelve akár a megíródás korának történelmi és irodalmi kontextusából – mintegy pillanatképként kezelve – sem pusztán a történelmi regény bevett fogalmának elmozdíthatóságát jelzi, hanem összegzi a műfaj átalakulásának tanulságait is.
Az ilyen jellegű munkák mint a maguk nemében hiteles opusok elfogadtatása a tét, s a történetek újradolgozhatósága kínál lehetőséget ennek elérésére. Dekadensnek is nevezhető az az attitűd, amellyel a 21. századi történelmi regény írója lemond a nagy eseményekről és grandiózus megformálhatóságukról, szétbontja a tulajdonképpeni csomókat szálakra – és végül a mű identitását is szavazás tárgyává teszi. Vagy éppen ellenkezőleg: mindezeket összegzésként kell hogy kezelje – annak a tudatnak a lecsapódásaként, hogy ahhoz, hogy irodalomként működjön a szöveg, lehetetlen saját gyengeségeink leleplezése nélkül igazságokat beszélni el. S kiderül: nem feltétlenül veszteséges ez a belátás. A történelmi téma megközelíthető, azonban csupán a kérdezés oldaláról, vagy pedig éppen a szentenciák felől – ez utóbbi esetben, természetesen, iróniával.
Márton László korrektségére vall, hogy nem akarja történelmi regényként eladni kötetét olyan olvasóknak, akik kanonizált formákon edződtek. Műfajmegjelöléssel nem találkozhatni a könyv más részein sem; a kötet gerincén található egy uralás arra, hogy ez a Testvériség alcímmel jelzett mű egy nagyobb egész kezdete (I. rész).
Annál is inkább termékeny a Nagy Történet megírhatatlanságának a belátása, hogy Márton elismeri: nem a kezdettől a dicső kifejletig való, egyenletesen megbízható meséléssel kell befogadó-közeibe hozni a történelmet. S mégis történetet ír le, méghozzá az elejétől kezdve, s a záradék is lehet vége a műnek. Csak éppen a pozíció változott meg: Károlyi Sándor életének mozzanatai (történelmi szerepét tekintve) viszonylag esetleges ponton indulnak, a történetmondás egyszerűen megkezdődik a bevezető – többszörösen öszszetett – mondat után.
Károlyi Sándor Szatmár vármegyei főispán „életregénye” még csak nem is elhíresült politikai attitűdváltásáról szól. Legalábbis nem az elbeszélt történésfolyam. Mégis felemlítendő része ez a műnek; valamiért folyton visszakapcsol erre a jellemváltozásra a történetmondás. Úgy kerül bele a későbbi kuruc Károlyi a legkésőbb 1698-ban befejeződő regénybe, mint hiteles hős; előreutalások vezetnek ki ilyenformán az éppen adott történetből. E tény jelentékeny voltát bizonyítja, hogy a második oldalon helyet kap egy nem kevés éllel leírt közbevetés („A Bécs környékét lángba borító kurucok vezére történetesen ugyanaz a Károlyi Sándor lesz, aki most, egyéb céljai mellett, azért érkezett ide, hogy számot adjon az uralkodó iránti rendíthetetlen hűségéről; ám ezt csak a teljesség kedvéért jegyezzük meg.”)1 A bécsi látogatás idejére datálódik a változás kezdete, ám ez csak igen árnyaltan jelzett: Károlyit magyaros külsejének veszélyeire figyelmeztetik, s még a bajszát is lenyírják. Ekkor kerül egy pillanatra szembe ellenszenves tükörképével (!).2 A probléma kezelése itt még kényes; undor és rémület látszik az arcon, s Károlyi nevetségesnek találja képmását. Az egyenletes elosztást s annak kivételes funkcióját bizonyítja, hogy a könyv vége felé ismét felbukkan a motívum: Kollonich bíboros megalázza az „alkalmatlankodó” főispánt azzal, hogy nem hajlandó fogadni őt. Károlyi reakciója tudattalan, s ekként félelmetes intenzitásában3. Márton nyitva hagyja az alak körül felmerülő kérdéseket, s egyúttal továbbgondolási perspektívákat teremt.
Leginkább azonban akkor kínál alternatívákat, amikor saját módszeréről beszél. Az egyik résztörténet változata lehet ilyen módon egy 130 évvel ezelőtti levéltáros esetleges leírása Károlyi István utolsó napjairól. Az elbeszélői szerep minden veszély nélküli voltát idézi nosztalgikusan Márton4. Írói elveiről is ebben a fejezetben tudunk meg részleteket azáltal, hogy elmondja: egy 19. századi elbeszélő hogyan írta volna meg a jelen történetet. Elmondva ezzel, hogy miként nem teszi ő – jó humorral –, kritikát is ír, kitérve a stílusra és a hős-kreálásra. És ebben a kitalált történetben folytatja tulajdonképpen a saját regényét. Gesztusát meg is indokolja: „... a magunk nézőpontjából nem tudjuk megmutatni Károlyi István haditetteit.”5 S mivel a Zentára való átvonulás nem írható meg, következik így Egy megíratlan fejezet. Az adott részlet ilyenképpen fikcionált közegében vihető tovább a változat ötlete. Az alternatíva nem felvetődik, hanem az adott részévé lesz (a 130 évvel ezelőtt meg nem írt regény). A mű önmaga variánsává válik, s a hagyományos történelmi regény ilyen módon való megjelenése groteszk módon kontrasztolja a szöveget. Ebben a kontextusban aztán sor kerül a helytállás-mítosz nevetségessé tételére, s ezzel párhuzamosan Kártigám6 „kitalálásának” megvallására. De a történelmi téma megragadhatóságának lehetősége is ugyanebben a fejezetben vetődik fel a legplasztikusabb módon7.
A kerettörténet szempontjából is különösen fontos záradék előtt, az események mozaikszerű összerakása közben, még egyszer visszatér az alternatíva-kérdés: a Jó pogányból rossz keresztény lesz szövegrészlethez akár más cím is rendelhető lenne. Ugyanakkor a német-ellenesség egy előrehaladottabb fázisát is jelzi,8 amikor Károlyi a pócsi szűz Mária előtt keresztet vet.
Az utolsó fejezetben épülnek egymásba a variánsok, s válnak egyetlen koherens eseménysorozat részévé; az alaptörténet napban mérhető ideje is itt fejeződik be. Károlyi Bécsbe utazásának célja – hogy megtalálja tizenegy éve halottnak hitt bátyját – áttevődik egy teljesen más értékközegbe, s ilyenformán kimozdul a történet is eredeti világából. Kollonich értekezésébe kerül bele a Kártigám-történet mint mű (Menander tollából), s az elbeszélői hang is átváltozik a bíboros beszédévé. (Szerkezetileg hasonló az a filmrendezői megoldás, amikor a Megíratlan fejezet végén a víz felé hajló Dietz átváltozik Károlyi Istvánná, s a főszereplő valósággal kilovagol a történetrészből.)
Kollonich Károlyit kioktató szavai teszik világossá a Kártigám-történettel való lényegi összefüggést. Alaptétel így, hogy „minél több regényt olvasunk, annál többet hagyunk olvasatlanul”. Továbbá: „Története csak annak van, aki méltó rá, vagy aki megérdemelte.” Ezen irodalmi mű teremtett világa még nincs megírva, tehát végigolvasva sem lehet: az Ahmed-Kartigám történet csak addig folytatódhat, ameddig a feltételezett alkotásban megírva van. A szereplők is pusztán olvasói a regénynek. A bíboros úgy mondja el a saját történet részleteit, hogy a teremtett világéba iktatja9. Felmerül a hazudás mint igaz történetek kreálásának módozata, s ugyanakkor egyértelmű utalás történik arra, hogy a fiktív (?) mű szerzője is maga a bíboros, ő a történetek irányítója, aki – kiszakítva értékes délelőtti óráiból egy-egy negyedet
– megírja a szereplők várható jövőjét. Az eszmefuttatás lendületes-patetikus voltát hangsúlyozza meglehetős iróniával Károlyi reakciója, aki mindeközben békésen elszenderül. Nem menekülhet azonban a főpap által megalkotott világból; a kitalálás mint valóság válik érvényessé.10 Ebben az értelemben nincs jelentősége annak sem, hogy a folyosón kibe botlik bele Károlyi Sándor. Azaz tulajdonképpen – ugyancsak ebben a paradigmában maradva
– bizonyosság, hogy az illető „Károlyi István, senki más”. Mi több, a főispán el is fogadja testvérének az idegent (a valódira amúgy sem emlékszik).
Visszatérve egy utalás erejéig a bevezetésben megírt foglalatára a műnek: ebből a perspektívából teljességgel értelmét veszíti az ígéretek számonkérésének mozzanata. A mű elöljáróban való összegzése annak a megoldásnak a része, amely a történelmi regényt mint jelenlevőt idézi saját szövegébe, az alternatívák felé nyitva az árnyalás szándékával. A történet abbahagyása vagy folytatása feltételhez kötött, akárcsak Károlyi Sándor menekülése Bécs városából – vagy a saját regényéből akár (amelynek immár Isten tudja, ki a szerzője).
A történetek kreatív összeolvasása vagy esetleges kitalálása – egyéni értelemadással – viszont elmaradhatatlan résztörténete a befogadó kényszerű szabadulásának a mű többszörösen teremtett világából.

FARKAS WELLMANN ÉVA

1. Márton László: Kényszerű szabadulás (Testvériség). Jelenkor Kiadó, Pécs, 2001, p. 6.
2. I. m. 29. „... mintha egy idegen ember készült volna levedleni addigi küllemét.”
3. I. m. 152. „Hanem ezt egyszer még nagyon, de nagyon meg fogják keserülni! Nemigen tudott volna számot adni róla, mit is fognak megkeserülni és kicsodák; ennél sokkal fontosabb volt, hogy majd egyszer, és hogy: nagyon, de nagyon.”
4. I. m. 48. „Okoskodásait és következtetéseit hősei kimondott vagy leírt szavaiba mint a bizonyosság földig érő köntösébe burkolhatta volna. Saját arcát elrejthette volna a hiteles tényektől, tehát a sárgult papíron feketéllő szavakból kirajzolódó régi arcvonások mögé; azóta már az ő elrejtett arcát is régi arcnak tekintenénk.”
5. I. m. 61.
6. Vö. Mészáros Ignác (1727–1800) 1772-ben megjelent regényfordítása a Kártigám (Buda várának visszavételekor a keresztények fogságába esett egy Kártigám nevű török kisasszonynak ritka, és emlékezetes történeti). Németből magyarított és a maga korában hosszú ideig népszerű mű. Ugyanebben a történetben jelenik meg a Mártonnál is szereplő Andró gróf figurája például.
7. I. m. 64. „Úgy kell tudomást vennünk észleléseink és vélekedéseink mindenkori tárgyáról, ahogy a huszadik századi utas pillantja meg a látnivalókat a vonat vagy a busz ablakán keresztül: egy tört másodpercre nagyon közel kerülhet hozzájuk, de nincs módja elvegyülni közöttük.”
8. I. m. 153. „(német ruhát viselt, amit legszívesebben letépett volna magáról, és beletaposott volna az utca közepén csordogáló trágyalébe)”
9. Vö. Jorge Luís Borges: Ember a küszöbön.
10. M. L., i. m. 194. „Nem arról van szó, hogy egyik vagy másik regényből okulhatnánk (...), hanem arról, hogy maga az uralom, a politika művészete is mindinkább regényessé válik.”