Hárman egy könyvben
Balogh László – Penckófer János – Zsidó Ferenc:
Három díjnyertes kisregény. Pallas-Akadémia Könyvkiadó,
Csíkszereda, 2000.
A kötet az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány által meghirdetett kisregény-pályázat
díjnyertes műveit tartalmazza (anélkül, hogy pontosabban megjelölné, melyik
kapta az első etc. díjat).
Balogh László „szocreál kocsmafreskónak” nevezi saját művét, és ez az alcímként
megadott műfaji megjelölés érvényesnek tűnik a másik két darabra is, főképp
ami a szocreált és a freskót illeti. Nem tematikailag közös attribútuma ez ezeknek
a kisregényeknek, hanem a megírás mikéntjét illetően.
Még akkor is, ha számottevő különbségek fedezhetők fel, vagy ha nem is számottevőek,
de mindenesetre sajátosan formaiak. Balogh többet alapoz az anekdotára, Penckófer
(íme egy nehezen megjegyezhető írónév) többet az elbeszélői szubjektumra, Zsidó
megint anekdotikusabb, de az anekdota feldaraboltabb és homályosabb nála. Abban
mindhárman azonos sémát követnek, hogy első személyben mesélik el a történetet,
és abban is, hogy a kezdet és a vég egy pontban összeér, legalábbis ugyanaz
a helyszín jelenik meg: Baloghnál a kocsma, esőben, és csupán egy folttal, egy
száraz folttal van több; Penckófernél a vonat köti össze a regény elejét a végével;
míg Zsidónál szintén a vonat, de ezúttal inkább rögeszmeként, mintsem helyszínként,
az elutazás rögeszmés körei terelik az elbeszélő emlékezőt az állomásra, ahonnan
aztán nem jut tovább.
Az összehasonlítás, figyelembe véve minden pályázat és zsűrizés esetlegességeit,
nem jelent mást, csupán azt, hogy e három kisregény meglepő azonosságokkal bír,
a kortárs prózára vonatkozó megállapításokat már aligha támaszthatja alá. De
enélkül is érdekes tanulságokhoz visz közelebb.
Baloghé a legérettebb próza, az anekdotikusság előnyére válik az idősíkok váltása,
az álomszerű idők megidézése, az emlékekbe áttűnő jelen és múlt szépen illeszkedik
az anekdotizálás kavargásához. Ugyanakkor ez az anekdotikusság gyengíti is a
szerkezetet, felhígítja az egybetűnések feszültségét és intimitását, csevegőre
vált tőle a szöveg, főképp amidőn már Bogdán László Hutera Bélája is szerepet
kap a könyvben. És a csevegő, olykor erőltetetten verbalizált nyelv elvezethet
a mondatok elsekélyesedéséhez is. Ilyen mondatokat olvashatunk: „Sámuel elmegy
és Görög doktor, aki igazi görög doktor, mert Görögországból menekül és telepedik
le Előpatakon, majd elvégzi az orvosit, és mivel itt nő fel, itt tanul, itt
kezd el dolgozni, megtanul magyarul, és amikor a tisztelet is, és a betegek
hálája is rátalál a ráakasztott név mögött, elfogadja és hivatalosan is abból
a kimondhatatlanul hosszú poluszból az a Görög doktor lesz, aki most türelmesen
csinálja tovább András lábán a hókuszpókuszt.”
Penckófer is talál egy kortársat magának, akinek mottóját is köszönheti, és
valóban, Kukorelly Endre prózájával több ponton, egyszerűségében, díszítetlenségében,
szubjektíven felfűtött iramlásaiban mutat rokonságot, de a mondatok, amelyek
fejezetek is egyben, olykor kisiklanak ezen az iramláson. „Kell egy hely az
ember életében, hogy legyen egy olyan hely, ahol a maximumot képes kihozni magából,
és ezt ő elég hamar megértette, mert ő, Hamuth Ernő, eddig csupán álmodozott
arról, hogy milyen is lehet az, ha önálló lakása, háza van valakinek, vagyis,
hát házuk nekik is van, nem is erre gondolt, hanem egy olyan kuckóra, ha így
jobban tetszik...” A próza iramlása majdnem hasonlóvá válik ahhoz a terápiához,
midőn csak betűket üt be valaki a számítógépbe, azok értelmetlen szavakká alakulnak,
a sor törik, az oldal is, és ezen a módon rögzített idő lesz az idő múlásának
egyetlen tanúja, és ennek az őrületnek révén lehet végül is megmenekülni az
időn kívüliség jeges rettenetétől.
Zsidó Salinger Zabhegyezőjét veszi mintául, láthatóan annak lepattant
szóhasználatával, szemléletével, a periferikusság, az abnormalitás vonzalmában,
az őrült mint a leghitelesebb gondolkodó bűvkörében írja meg történetét, amely
számtalan anekdotikus elem összefűzött irata is, és elődjéhez hasonlatosan a
tudatállapot közkinccsé tételével akar formai újításhoz jutni jutányos áron.
„Nem mondom, hogy könnyű velem bánni, mert én startból nem állhatom azt, aki
bánni akar velem, ez hatványozottan igaz Perspektívusz vagy Mr. Doktor esetében.
Ha nem lenne belső kényszer mindkettőjükben a bánhatnék, akkor valószínűleg
kapcsolat fűzne össze bennünket, amire így semmi esély. Csak sajnálni tudom,
hogy ez van, mert én nem osztozom abban a nézetben, hogy ahány ember, annyi
embertelenség.”
Az egyes szám első személyű előadásmód nem csupán az írói mindentudást iktatja
ki, illetve miközben ezt kiiktatja, meg kellene őriznie az elbeszélői világ
sokrétűségét és a látókör tágasságát. Ez leginkább Balogh Lászlónak sikerült.
Míg a formai eredményesség tekintetében, a megírás milyenségét, minőségét illetően
Penckófer János jut a legmesszebbre. Zsidó Ferenc pedig hármójuk között az az
alkotó, akinél a leglátványosabb fejlődés várható.
RÉGENI JENŐ