DELEATUR

Farsangi kenőmájas
Ítéletidő volt. Egy hepehupás bekötőúton szürke Trabant küszködött az esővel, a széllel, a sárral. Gazdája, egy fájós gerincű, kopasz mészáros (aki csak úgy fért be a kormány mellé, hogy a hátsó ülést végérvényesen felszámolta) görcsösen szorította a kormányt. Foga között imádságfélét mormolt: – Az isten szerelmére kérlek, csak meg ne állj... úgy-úgy, kedveském..., töfögj csak tovább. Otthon vár a jó meleg istálló, s holnap le is moslak szépen, csak hazavigyél...
A kedves krákogott kettőt, aztán megállt. Hiányzó hátsó sárhányóját fájlalta, amelyet tegnapelőtt rágcsálni kezdett egy koca, míg gazdája hites férje meggyilkolásával foglalkozott. Mészárosunk perzselés közben megcsóválta a fejét, de a koca tulajdonosa, egy nyugdíjassorba került, sánta magyartanár megnyugtatta, hogy most aztán híres autója van, mert ő ilyent, hogy egy disznó Trabantot egyen, csak a Duna-tévében látott.
Mondom, ítéletidő volt, annak rendje-módja szerint, villámokkal, kidőlő fákkal, feketén sóhajtozó égbolttal, térdig érő sárral.
Béla – hívhatnának-e másképpen egy mészárost? – óriási öklével kocsija halántékára sújtott, majd emez anyjának bomlott erkölcseit emlegetve kikecmergett a szennyes esőbe.
Sehol egy fény, egy kivilágítatlan szekér – szóval igazi transzszilván utak.
Hősünk már éppen azon volt, hogy kivegye a csomagtartóból a madárlátta köményest, s beássa magát a legközelebbi dagonyába, amikor a távolból földöntúli fény világította meg az úttestet, s csakhamar óriási ezüst Mercedes fékezett le a lógófülűk orra előtt.
Disznaink békés gyilkosa patáit kétségbeesetten húsos ormánya elé emelte, hogy ne bántsák, ő már a régi rendszer urait is készségesen kiszolgálta, senkinek sem ártott, s különben is mindent elmond, ha kérik.
A mindigünneprefényezett kocsiból Rábonbán Rodion ugrott elő, brillantinos szőrzettel, csillogóbőrűen, mint mindig, ha választópolgárai segítségére indult.
– Mivel segíthetek, polgártárs – ütött barátságosan ámuló barátunk hátszalonnájára.
– Elromlott – görbült sírásra hősünk malackodó ábrázata a nagy megtiszteltetéstől.
– Sssegítünksssegítünksssegítünk! Mert mi azért vagyunk itt, hogy sssegítsünksssegítsünksssegítsünk – vinnyogta ERER, sötét zakóját zsíros hajú mészárosunk üstökére akasztva hanyagul.
Bélánk elgyengült ennyi megtiszteltetéstől. A csomagtartóhoz botorkált, húzott egyet a köményesből, és tenyérnyi összecsukható esernyőt kotort elő zsíros szerszámai közül.
Rábonbán bőrkesztyűt húzott, majd elhárítva Béla könnyekig hatódott, bizalmas közeledéseit, a sáros motor körül tekerőző kábeleket kezdte csavargatni.
Az eső továbbszakadt, a félig megevett Trabant pedig sehogy sem akart elindulni. ERER kisvártatva felegyenesedett, majd derekához kapva megmerevedett, mintha gerincébe éles fájdalom nyilallt volna. – Ezek az átkozott egyeztető gyűlések – sziszegte fogai között, és idegesen Bélánk mancsaira csapta a motortetőt.
Langyos köményespálinkák simogatásától aludtak el a kihűlő merciben. Mindketten tudták a kenőmájas történetét. Fölösleges lett volna egymásnak elmondani.
Csülkeiket, karmaikat egymásba akasztva virradatig horkoltak.
Ajánlás:
Sire! Te persze tudod, hogy eme egyszeri történet nem így végződik. Hogy az autó kisvártatva beindult, s a mészáros – hálája jeléül – elárulta céhe legféltettebb titkát, tudniillik, hogy sohase fogyassz kenőmájast.
De hát hol vannak manapság már az egyszeri mészárosok s a filantróp urak?

HAJDÚ FARKAS-ZOLTÁN