Az a gond
„Ezzel az a gond, hogy az ember az életével imádkozik” – mondja Fortuna Illés a Hollóidő 244. oldalán. Valamiért rögtön, már első olvasáskor megálltam ennél a mondatnál: ezt nem lehet mondani, így nem. „Ezzel (csak) az a gond, hogy ma este nem érek rá.” „Ezzel (csak) az a gond, hogy lyukas.” A nyelvi regiszter, ami beindul a mondatkezdéssel, inkább a köznapi problémákra fogékony. Nem a pátosz nyelvét indítja be. Általában nem. Fortuna Illés mondatában viszont ott a szándék, hogy megjegyezhető legyen, hogy emelkedjék ki majd a Tentás emlékezetéből. Meg is ismétli a lényeget: „az ember az életével imádkozik. Az egész életével.” Ez már olyan pátosz-féle. Érzi is a regényszöveg, hogy rögtön váltani kell: „Fölállt, előrement az ablakig: – Havazik – mondta. Aztán kifele indult.”
Valamit azért jelez ez a mondat, amely egy normatív poétika szerint hibásnak tekinthető. De van „arany hiba” is, ahogy Szilasi László egyik esszéjének címe mondja. A hibának is poétikája van, vagy lehet, a hiba a szövegben olyan rés, amelyen át lehet látni, amelyen átsejlik valami, néha anélkül, hogy tudható lenne, mi. Ilyen réseket vág egy jól elhelyezett képzavar egyegy versben.
A „gond”-os mondat például arról szól, hogy Szilágyi István regénye nem a történelemé. A történelem benne van, de a regény nem fér bele a történelembe. Nem elsődleges célja például, hogy archaizáljon, mint Kodolányi Julianus barátja. Nem az archaikus nyelvi elemek rekonstrukciója érdekli, inkább az archaikus nyelv szemlélete, amelyben a szavak még képszerűségükkel együtt működtek. Hatásában ezáltal el is távolodik az archaikustól, feszültséget teremt, élővé tesz. (És ez nem marad meg a nyelv szintjén: kisugárzik a könyv egészére. Egészen határozottan érezhető például, hogy a Kő hull apadó kútba sokkal archaikusabb világ, mint a Hollóidő. Hiszen az mást céloz: valami nagyon zárt, változhatatlanba merevülő élethelyzetet állít az olvasó elé.) A probléma, a „gond” a fontos tehát, nem a probléma időbeli behatárolása.
A Hollóidő egyik kedvenc problémája Fortuna Illés alakja. Kemény, karakán figura. Vitatkozó, kritikus alkat. Mindig megteremti saját szabadságát. A „nyelvi hiba”, amelyet a fenti mondatban elkövet, jelzi a szöveg vágyát, hogy Fortuna Illés feltűnhessen a harmadik évezred díszletei között.
Amikor Szilágyi István bejelentette, hogy nem veszi át a regényért járó megosztott díjat, azt nyilatkozta, hogy ha átvenné, regényhősei kinevetnék. Egészen tisztán el tudom képzelni ezt a nevetést, amelynek nem kellett elhangoznia: Fortuna Illés hangján hallom. Nevet, nevet, „fűrészfogasan, ahogy szokta”.

BALÁZS IMRE JÓZSEF