|
Untitled Document
Demény Péter
Óda
Isten áldjon, szivem világa, szerelmes álmok, nappalok: itt vagyok még, s már rég hiába, a lábtörlõdön hallgatok - mily romantikus, ócska bóvli, bár persze ez a szerelem: egy ajtó elõtt rostokolni, s meg sem moccanni sohasem, csak vágyni ottan, szívdobogni, várni az elsõ éjszakát, és közben verseket dalolni, sláger búgjon, meg szerenád, míg ott belül egy zord duenna forró szívünkre könyököl, a füle bot, sötét fejében a másnapi kaján tököl, bús megvetéssel nézi férjét, ki most is alszik, mint elõbb, s a csillagoktól kérve kéjét szidja az éber szeretõt, vagy mi az ördög, dalnokot, költõt meg egyéb eszementet - és másnap felkel, öltözik, s végigdicsekszi Budapestet, hogy milyen strófák zengtek róla, s hogy könyörgött a szemtelen! De hiába a barcaróla, mert lépre õ úgysem megyen,
elõbb aranyláncot vegyen az idióta, vagy kocsit - akkor majd - mondja drága nõnk - fogja szeretni... egy kicsit. S e szónál bárgyún vihorász, mintha a Múzsa maga volna, s a férfi azért danolász, mert bármihez is kedve volna! Csak az érzés, a szerelem, csak ez a fontos, meg a líra - mit bánom, milyen melleken pihen a verseim papírja, a nõ nekem csak arra kellett, hogy legyen rímem, szótagom, álljanak szavak szavak mellett, s bárkibe elszórom magom: líra a nõ, és nõ a líra - tán ennyit lehet mondani... Bocsánat, Hölgyem: ajkaimra vettem drága idomait.
Egyszer talán
Egyszer talán elmúlik minden, a szerelem, a fájdalom, az élet, egyszer talán egyetlen férfi sem nevez majd a kedvesének, egyszer talán senki se fog õrült sorokat írni Hozzád, egyszer majd nem lesz senki sem, aki megsimogatja orcád, egyszer majd nem lesz kedvesed, és nem lesz, nem lesz semmi vágyad, egyszer csak sírni, sírni fogsz, s nem lesz melletted, csak az ágyad.
Egyszer majd elmúlik a férfi, elmúlik már a szeretet,
nem suttogja az alkonyatba elfúló hangon a neved,
nem gondolja senki, hogy ha nem vagy, elnyûtt az este,
hogy ha nem vagy, megöregszik, s mint az alma, lehull a teste,
s csak állsz, csak állsz az ablak mellett, és azt suttogod, nincs tovább:
kacéran megmutatkozott, s örökre ellibbent a vágy.
Minden, minden hideg lesz majd, fagyos, szomorú, mint az ágy.
Hattyúdal
Csak én vagyok itt, senki más, nincs társam, csak a hallgatás, nem szeret senki-senki,
csak voltam, régen nem vagyok, a mondat biceg és dadog, mit is lehetne tenni.
Nem enyém már a szerelem, és nem enyém a kedvesem, nem enyém most már senki:
a versek nem segítenek, a szerelmet is elviszed, mégsem tudlak feledni.
Nem hittem, hogy senki vagyok, nem hittem, hogy elhagyhatod vágyaid büszke tárgyát:
most rongy vagyok csak, visz a szél, sötét folyóba zár a tél, rám adja zord magányát.
Sirató
volt egy öcsém a parkban ültünk fociztunk ittunk semmi sem maradt meg vajon semmi semmi öcsém kilóg egy képkeretbõl nem tudom elfeledni
mi vitte el vajon pia lõdörgõ bárok éjszakák
öcsém kilóg egy képkeretbõl
meg kellett halnia
magamban meg kellett most ölnöm nem sikerült megmentenem kilóg egy sötét képkeretbõl nem támadhat föl sohasem
|