Ex libris

Tamási Áron: Szűzmáriás királyfi
Lezárt életműben az első regény gyakran gesztusnak látszik: inkább a bátorságot csodálják benne, mint a munkát, inkább a virtust, mint a komolyságot. Mítosznak olvasták ezt a regényt immár hetven éve? Harmincéves szerzője Baumgarten-díjat kapott érte, gesztust a gesztusért, nemcsak az egyéni értéket ismerték el, hanem a magát kulturális különvalóságában megfogalmazó székely értéktudatot is, amelynek ettől kezdve haláláig, sőt azon túl is Tamási Áron lett és maradt emblematikus alakja.
Már a cím valóságfölötti szférába emeli a regényhőst. Vagy a regényírót? Hit és mese tanítják a csoda nyelvére, így megérthető, kifejezhető minden. Mint művészi anyanyelv a székely képzelet és humor termékeny szintézist alkot a húszas évek stílust robbantó izmusaival. Palástját a Szűzmáriás királyfi modern köntösként viselheti. Jelen kiadás címlapja portréfotó, nemes arcélű fiatal férfi félprofilból messze mereng széles karimájú kalapja árnyékában, saját fényei felé. A mű olvasása itt kezdődik. íme Tamási Áron Farkaslakáról, amerikás székely, szemre olyanforma csoda, hogy nem marasztalták Hollywoodban, ami még nem látható, azt majd megírja, 15 nyelvre fogják lefordítani; nem látható Piave, a vitézségi nagyezüst, Trianon, a dilemma: orvos legyen vagy bíró, egészség vagy igazság szolgája, a földön járó józan ész sem látható, a kereskedelmi főiskola nem kiút, csak kitérő. A mítosz is adathalmaz, másképpen elrendezve.
Olyan világ üzen nyelvi ízeivel, ahol élvezettel és élvezetesen beszélnek. Pompás falumítoszt egészít ki a székely anya-város papi gimnáziumába ökrös szekéren érkező tizenkét éves Csorja Bódi keserű városkritikája. Ezt a szemléletét a világnak az ifjú Tamási nem a kolozsvári Külső-Szén utcából hozza, Szabó Dezső szellemi háza tájáról, ám tőle mégis érintetten; majdani kiteljesítője, a felülmúlhatatlan Ábel sem igazán könyvből tanulja fenséges és csúfondáros mély, ősi, jószerével mágikus rokonságát. Nem a dolgot magát, inkább a dolgok látását.
Az író szerzett tudását nem méltányos, talán nem lehetséges összevetni örökölt tudásával, mesélés és bölcselkedés igézetét az arányérzékkel, amely a próza alapegységében, a mondatban, annak lejtésében, a játékosságban megnyilvánul, ahogy a szimmetria rejtett tengelyeként egy váratlanul elhelyezett ige körül megpördül a szerkezet: „Nekiült a négy férfiú, enyhítve négy fehérnéppel”; a metafora tükrébe pillantva gyönyörködik önmagában, hasonlattal érzékeltet harmóniát a kontrasztban: „Félt, mint a tojásőrző madár, és örvendett, mint a virágporos méh.”
A hétköznapok humora és hiedelmei együtt léteznek a komor valósággal. A természetfeletti: regényelem, mint bármi más a műfaj kezdetei óta. A Szűzmáriás királyfi falujában mindenki hiszi a csodát – a papon kívül: eltűnik a Mária-kép a templomból, várják, hogy visszatérjen. A hívek tömegén keresztültör a Csorjáék öreg szolgája, hasas korondi fazekat lógat a jobb kezében, s „mintha egy fa alatt volnának valahol a mezőn”, a csodavárók enni kezdik a bablevest „Szótlanul, komolyan, szinte áhítattal”. És előkerül a kép. Meghalt a falu boszorkánya. Nála volt.
(Kriterion, 1997. 255 oldal, 500 Ft)

Színház és rítus
(100 éve született Tamási Áron)
Kettéválasztva azt, ami eredetileg egy volt, egységes volt, a Visky András szerkesztette izgalmas tanulmánykötet címet is választott. Ez a cím pedig sejtelmeskedés nélkül mondja ki, mit keres és mit talál hét higgadtan játékos szerző a száz éve született Tamási Áron színpadán. Ha a hét szerző olvasót is keres, vagy beavatandó nézőt inkább, minthogy tanulmányaik színházról és rítusról szólnak, tudva tudják: Tamási Áron nem volt, eddig még nem lett sikeres színpadi szerző. Hogy miért nem, sosem derült ki egyértelműen, pedig olyan elemzők vizsgálták és fájlalták a lehetséges okokat, mint Áprily, Benedek Marcell, Kós Károly, Molter Károly, Németh László, Schöpflin Aladár – a névsor nem teljes. Visky András ezt a gubancot is bontogatja, kinti és benti világ egymásra vonatkoztatását, felmutatja a végiggombolyított fonal végén az elejét, Tamási szavával a szertartásdrámát. Láng Zsolt kimondja: „Nem a szavak színházáról van szó, hanem (...) a nyelv színházáról.” De mi történik a színpadon? Ott nem elég csak – mégoly élvezetesen – beszélni. Mi marad a rítusból? Hol kezdődik a játék? Hát a nem csak nyelvi játékosság?
„Ez a közönség nem érzékenyül el, s nem vonja le a tanulságot. Csupán jelen van.” Selyem Zsuzsa a humor, az irónia és a poén felől közelít a Tamási-színház „szernyű szép világ”-ához; meglepő, de nem Csorja Ambrus az egyetlen közönség, amely/aki hiedelmeivel immár nemcsak a szépirodalom, de mindinkább a tudomány számára is fontos humorával és hiedelmeivel. Van tehát primer valóság, erre reflektál egyfelől az írói képzelet, másfelől a többé-kevésbé szenvtelen tudós vizsgálódás. És a valóság – meghatároztuke? – szereplője lehet az író, a kutató, a már-már rituális ugratás alanya, a túlvilágiaktól üzenetet hozó személy és hallgatósága. No meg az olvasó, ez a fogalmi robot-portré: mindnyájunkra hasonlít, és senkivel sem azonos. Rá gondolhat az a Tamási, aki a jövő drámáját – vagy a dráma jövőjét? – úgy képzeli el, hogy annak „szárnyaló szertartása alatt bűvölet szállja meg a néző lelkét, és édes megrettenéssel fogja érezni, a szentek vagy a madarak sorába került. Utána természetesen pislogni fog, s majd vacsorázni – mint az emberek általában”. A „komoly játék” recepciója – Keszeg Vilmos szerint – a maga idején megrekedt annak „izgága, ágaskodó világa közelében”, holott a század mitologizmusa nélkül meg sem érthető.
„Az Ősvigasztalás a mindenről szól.” Sebestyén Rita frappánsan jelzi, nem mennyiség ez a minden, amelybe a fiatal Tamási drámája, posztumusz műként előbukkanva fél évszázaddal megírása után, belefoglalná a teljességként láttatott székely életet, a Csorjákban megtestesült másabb másságot, ősibb ősiséget. Ritka eset, hogy az utókor fontosabbnak tartson egy művet, mint visszapillantásában maga az író. Színház és rítus viszonyát a kötetnyi tanulmány is a kutatás legizgalmasabb tárgyának mutatja, igazi kihívásnak. Ahány tanulmány a kötetben, annyi magyarázat arra, ahogyan és amiért Tamási Áron akkor is hódít, amikor nem győz meg. (Koinónia, 1997. 139 oldal, ár nélkül)

Bíró A. Zoltán: Hétköznapi humorvilág
„A jól művelt kulturális antropológia rokon műfaj a hétköznapi értelmezési gyakorlattal.” A szerző megállapít, de nem avat tudós kutatóvá, csupán felbátorít: lépjünk ki a megfigyelés tárgyának szerepköréből; hasznunkraörömünkre értelmezzünk is átélt, olvasott, látott, hallott helyzeteket, ismerjük fel, hogy helyzetek. A Helyzet-könyvekkel párhuzamos olvasmányként, a Színház és rítus tanulságos szemelvényeket is közöl Tamási tűnődéseiből a színházról – íme, a jó példa arra, ahogyan területek, módszerek, kompetenciák átfedhetik egymást: „... egy Vadkerti nevű öregurat megölt egy ószeres ember” – bűnügyi napihírre hivatkozik Tamási Áron, és tudja, „Ha csökönyös volt a kultúra öreg embere, még csökönyösebb volt a civilizáció ószerese”, aki könyveket vett és árult, ám nem hihető, hogy „lélek is köthette a könyvekhez”. Ilyen esetekre is mondhatná Bíró A. Zoltán, hogy „aki saját kommunikációs terén változtatni óhajt, az élet szimbolikus síkján támadásra kényszerül”, akárcsak a civilizáció ószerese, aki haszonlesésből megöli a kultúra öreg/tehát védtelen emberét, vagy mint az író, aki a gyilkosság áldozatát beemeli a szimbolikus áldozat számára fenntartott rituális térbe, miközben egy bizonyos ószeresből a civilizáció ószerese lesz, tipikus és általános vonásokat hordoz. De mi történik, kérdi a recenzens, ha nincs kéznél gyilkos ószeres, vagy – a szerző példájával – a környéken nem található vörös hajú ember? Bíró A. Zoltán megnyugtat: „Ilyenkor kerül valami más, mert úgy tűnik, hogy mindig kell lennie valami »rossznak«, ami a közösség identitástermelési, módját kiszolgálja.”
Fontos könyvének talán legizgalmasabb fejezete a Terep és módszer: a szerző „a saját társadalomra irányuló antropológiai kutatást”, a „bennszülött kutató” tudását, módszertanát ismerteti, túllép a belterjes szakmaiság körén, működni látjuk a „tréfás nyelvi kapcsolatok székelyföldi gyakorlatát”, s közben feltárul a közösség szerkezete, a kommunikációs játékok humorában mintegy megfogalmazza önmagát, szellemiségét. De milyen ez a szellemiség? Mi a székely humor? És ki az, akit a szerző idézőjelben nevez „székely ember”-nek? Nem fejti le az „etnikus díszt” róla, csupán elemzi, a helyére illeszti, a játékstílusát mutatja be a homo ludens egyik változatának, nem véletlenül éppen annak, amelynek a kommunikációs játékaiba beleszületett.
„Játszani... kell!” mondja s bizonyítja a szerző, bemutatja, hogyan alakul, miként szerveződik szertartássá a játék, amely miközben elemeire bontatik, csak a titokzatosságát veszíti el, nem a varázsát. Szerinte főként „a népi kultúráról való értelmiségi tudás” az, amit kifelé irányuló szerepként, a játék továbbjátszásaként alakítanak, fogalmaznak magukról „felkapott” tréfamondók és turistákkal sűrűn érintkezők, városlátogatók, alighanem jobban ismerve közönségük székely humor igényét, székelységképét, mint amenynyire ez a kép megfelel a tényleges valóságnak. A Hétköznapi humorvilág eseményei – ez Bíró A. Zoltán következtetése – a szöveggé alakítás, szövegként forgalmazás során válnak „hangsúlyozottan etnikai jellegűvé” az elit ténykedése által; a helyi társadalomban, azaz „befelé” erre nincs szükség, inkább a saját világból való kilépés szolgáltat alkalmat esetenként arra, hogy az identitást termelő és erősítő más funkciók mellé – olykor fölé? – rendelődjenek olyan szellemi energiák is, amelyek a Játék, a Humor, a Nyilvánosság dimenzióiban működnek.
(Pro-Print, 1997. 159 oldal, ár nélkül)

Gagyi József: Jelek égen és földön. Hiedelem és helyi társadalom a Székelyföldön
„A terep csak a kutató számára lesz az, ami: helyzet, amelybe, amelyet megfigyelni elindul.” A megfigyelő tehát személyesen jár terepre, személyisége sőt személyessége is a kutatás eszköze, úgy instrumentalizálja magát, hogy helyzetként élje meg kutatása színhelyét. Ez a kutatói magatartás vagy módszer vagy elv mintha közös hajlama lenne egy markáns egyéniségekből álló csoportnak. Véletlen-e, hogy éppen a terepről szól Bíró A. Zoltán is, Gagyi József is, amikor a leíró-elemző beszéd átvált már-már vallomásos beszéddé: az ember (antroposz!) tudatosan figyeli-leírja önmagát is, amint éppen helyzetben van. Már a sorozat címe jelezte a: HELYZET KÖNYVEK szerzőinek, szerkesztőinek, a Csíkszeredában működő, s ma már nemzetközileg elismert Regionális és Antropológiai Kutatások Központja munkatársainak szándékát, programját. Gagyi József „a lehetséges folyton változó képét” igyekszik megpillantani abban, amitől félnek, amit remélnek az emberek; ki kell derítenie, milyen „a hiedelmeket mesélő ember”, s miben különbözik „a hiedelmeket élő” embertől, hogy mit tehet a kutató, ha „információk helyett a tudással hatalmat osztanak meg vele?” Mitől jó vagy rossz és miféle hatalom ez a tudás? Milyen tudatos tettek azok, amelyek „egyszerre történnek és jelentenek?”
Óvatos kérdések ezek. Szellemi izgalmat, de kételyt és aggályt is kifejeznek. Például: szabad-e szakkönyvről nem beavatottnak írnia? A HELYZET KÖNYVEK szakkönyvek, de amit mondanak és ahogy mondják, az úgy állja ki a legszigorúbb szakkritika próbáját, egyszersmind pedagógusban, történészben, szociológusban, irodalmárban, pszichológusban érdeklődést kelt; a hatás határa egybeeshet a humán – nem csak humán? – értelmiségi tájékozódásigény határával.
Népi csodának nevezi Gagyi József az Anna néni szerepét, sorsát, képességét összefoglaló jelenségegyüttest, amelyre a negyvenes-ötvenes évek fordulóján kiépülő diktatúrának van válasza: nem emeli mártírrá a máréfalvi írástudatlan szentasszonyt; bolonddá degradálja, elmegyógyintézetbe zárja, híveit, családját megfélemlíti, elszigeteli; nem vált szimbólummá, bár társadalomlélektani krízisben volt tömeges transzcendencia-élmény kifejezője, e világi és túlvilági közvetítője. Tamásinál a népi csoda regényben, drámában ugyanarról a fogékonyságról ad hírt ugyanabban a közegben, amelyet Gagyi József tanulmányoz. Ugyanazt, egészen másként.
Sem az irodalom, sem a tudomány nem vállalkozik a lehetetlenre, nem elemzi a csodát. Bemutatja és megszólaltatja szereplőit, ismerteti előzményeit, lefolyását, következményeit. A kutató mindent begyűjt, ami adat, mindent megvizsgál, ami értelmezhető. Nem lépi át a rációt a transzracionálistól elválasztó határt.
(Pro-Print, 1998. 187 oldal, ár nélkül)
1998. 8. 28.

SZILÁGYI JÚLIA