In memoriam... vagy De memoria...?

Egyedül. Székely János emlékezete. Szerkesztette és válogatta: Dávid Gyula, Szász László. Nap, 1999. 295 oldal, 1600 Ft
A kultusztörténeti kutatás által vizsgált szövegek jól elkülöníthető csoportját alkotják az emlékkönyvnek nevezett kötetek. E műfaji kategória azonban meglehetősen diffúz szöveghagyományt fed le, mely tradíción belül a műfaji jegyek tisztázása érdekében (legalább) két szöveghagyományt érdemes megkülönböztetni. Az egyik szöveghagyományt olyan emlékkönyvek alkotják, melyek In memoriam... íródtak, azaz a bennük foglalt szövegek elsődleges funkciója nem a megemlékezés tárgyát jelentő személy felidézése: sok esetben (különösen tudós-emlékkönyvekben, ahol szépirodalmi opuszok helyett szaktanulmányok alkotják a kötet szövegkonglomerátumát) az egyes részszövegeknek önmagukban alig van vonatkozásuk e személyre, inkább életművére, az azt megtestesítő szövegekre utalnak. Maga a kötet megjelentetése, címe, az előszó és az ajánlások avatják a tematikailag, esetenként még műfajilag is eltérő szövegeket az emlékezés gesztusának hordozóivá, kinyilvánítóivá. A másik tradíció szerint az emlékkönyv szövegének intenciója e kultusztörténeti aktus tárgyának felidézése, írók esetében igen gyakran saját szövegeik autobiografikus vonatkozásúként értelmezett részleteinek válogatásával, alcímek alá rendezésével (magyar könyvészeti vonatkozásban e típust az Aranytól Aranyról típusú kötetkompozíciók képviselik). E kötettípus szövegei is lehetnek műfaji szempontból heterogének (versektől, novelláktól a leveleken keresztül egészen számlákig, hivatalos curriculum vitaeig), nem is szólva az ilyen kötetekben gyakori képi betétekről (fénykép, karikatúra stb.): e kötetek kohézióját az adja, hogy valamennyi elemük (a szépirodalmi szövegek is!) dokumentumként vannak benne jelen, melyek kontextusában az illető személy életének textusát kívánja értelmezni a kompozíció (amiért is a kötetbeosztás gyakran biografikus-kronologikus sorrendet követ). Mivel e koncepció kapcsolatot tételez a szöveg és a szerző személye között, irodalmi, irodalomtörténeti szövegelemzési módszerként aligha értékelhető, ugyanakkor az általa (re)konstruált szerző-kép fikció voltát (emlék/memória mivoltát) sem tagadja, tehát történeti-rekonstrukciós módszernek sem tekinthető: értelmezhetővé a kultusztörténet horizontján válik, amely részben szociológiai vonatkozásait, részben a benne megnyilvánuló recepciós mechanizmusokat vizsgálja, de nem az emlékezés tárgya, hanem az emlékezők vonatkozásában.
A Székely János emlékezete című kötet sajátsága és jelentősége abban ragadható meg, hogy e két szöveghagyomány ötvözeteként olyan emlékkönyv-koncepció körvonalait idézi, mely az irodalomtörténet szempontjából sem periférikus jelentőségű. A kötet nyolc fejezetéből az első kettő, valamint az utolsó fejezet (Korai évek, Az ötvenes évek, Emlékek, kortársak) a másodikként említett hagyományhoz kapcsolódik, amennyiben biografikus keretet ad a kötetnek (e kapcsolatra utal az is, hogy az első fejezet, mely csupa Székely János-szövegrészlet, a Székelytől Székelyről sémát előlegezi). A többi fejezet azonban címében és szerkezetében is eltér e hagyománytól, habár nem érvényteleníti azt (a közölt szövegek megőrzik a kronológiai sorrend következetességét, de háttérbe szorulnak az életrajzi utalások): a Nagy elbeszélés, Drámák, Bölcselet, világkép stb. fejezetcímek a Székely-életműként számon tartott szövegekhez kapcsolódnak, ami az elsőként leírt műfaji tradícióra jellemző, csakhogy nem szaktanulmányok referenciái, és nem is szépirodalmi allúziók révén. E fejezetek (a kronologikus beosztáshoz csupán látszólag kapcsolódó Az ötvenes évek című fejezettel együtt) két szövegtípusból konstruálódnak: Székely János-szövegekből és az e szövegekre reflektáló kortárs értelmezésekből. Ezen interpretációk leggyakrabban kortárs recenziók, recenziórészletek, ám levélrészletek, esszék, illetve a szerzői öninterpretációt az interjúkészítő nézőpontjával szembesítő interjúrészletek is akadnak közöttük. E szerkezet nem csupán azért figyelemreméltó, mert recepciótörténeti szempontból is megközelíthető, s mert nem számolja fel a szépirodalminak tekintett szövegek önreferenciáját, életrajzi dokumentummá egyszerűsítve azokat, hanem, mivel az interpretációk között nem állít fel értékhierarchiát, illetve magát az interpretált szöveget is közli e kötetkompozíció, egyszersmind a mindenkori olvasó értelmezését is implikálja, sőt szembesíti, párbeszédbe lépteti az idézett kortárs olvasatokkal. Míg tehát a kortárs értelmezések szövege az életmű egykori recepciós helyzetének felidézését (az emlékeztetést: De memoria...) indukálja, az olvasó hermeneutikai aktiválásával az újraértelmezés mint az emlékezés, az In memoriam... gesztusa jelenik meg a befogadás folyamatában. Kérdés azonban, ha következetesen alkalmazzák, mennyiben egyeztethető össze e recepciótörténetileg és recepcióesztétikailag is érdekes szerkesztésmód a biografikus vonatkozás hagyományával: a kortárs befogadói előfeltevéseket, szituációt felidéző szövegek lehetnek egyszersmind életrajzi vonatkozásúak, bár számos, e kötetben is szereplő hagyományos dokumentumtípus (fényképek, a levelezés jelentős része stb.) kétségkívül kiszorulna az emlékkönyv szövegkorpuszából. Mindenesetre a Székely János emlékezete című kötet jelen heterogén formájában is végiggondolhatóvá, végiggondolandóvá teszi e lehetőséget.
2000. 1. 14.

BALOGH PIROSKA