Egy-két perc differenciával
Múlhatatlan barátsággal... Páskándi Géza magyar író és Pinchas MüUer názáreti
főrabbi levelezéséből. Belvárosi Kiadó, 1999. 76 oldal, 630 Ft
„A foglyoknak szigorúan tilos az idő iránt érdeklődniük, vagy az időről bármilyen
eszközzel és módszerrel tájékozódniuk” – idézi a börtönszabályzatot Weisskopí
úr, hány óra? című elbeszélésében Páskándi Géza. A börtönben nem lehet tudni,
hány óra: a karórákat elvették, állandóan mesterséges fény világít, nem lehet
tudni, mikor van éjszaka, mikor van nappal, nem lehet tudni, mikor hozzák az
ételt. (A dologhoz hozzátartozik az is, hogy a teret sem lehet pontosan tudni,
alig is van.) Az elbeszélés egyes szám első személyben az „időfilozófia” rendszerét
próbálkozik elgondolni – Weisskopf úr, civil foglalkozására nézve: órás, egy-két
perc differenciával pontosan megmondja, hány óra van. Eszközök és módszerek
nélkül, pusztán mert úgy gondolja, órásmester létére ez a legkevesebb. Hasonlóképpen
indokolja lemondását ételadagjáról a cellatársak javára. Nem jóságból, nem népszerűségért,
csupán amiatt, mert elő van írva. És amikor a civilben tiszt, börtönben a leginkább
elveszett rab ostobán elárulja a szolgálatos tisztnek, hogy tudja a pontos időt,
vagyis kis híján Weisskopfot, az órás a börtönőrök távozása utáni lincshangulatban
csendesen azt mondja: „Nem féltem olyan nagyon. Csak amikor kifelé menet mellettem
elhaladtak, rémültem meg: nehogy elkezdenék ketyegni...”
Páskándi Géza és Pinchas Müller levelezésében e két stílus – filozofálás az
időről és a pontos idő tudása egy-két perc differenciával – szintén nyomon követhető.
Erősítik (bátorítják) egymást. A legkevesebb által: észreveszik a másik stílusát,
olvassák-olvastatják magukat a másik stílus tükrében. Páskándi kétszer is említi
a levelekben, hogy Weisskopf figurájában Pinchas rabbi önmagára ismerhet. Az
a novella úgy végződött, hogy az elbeszélő már nem alkotja meg időfilozófiáját,
„Az idő, ha még érdekel: fáj” – írja. Nem érdekli tehát, csupán a véletlen találkozás
Kronosszal. Kronosz – ez persze újra olyan időfilozófiaszerű dolog, visszatérés
a saját stílushoz. Ha e két stílust általánosan meg akarnám nevezni, akkor azt
mondanám: nyugati
– görög – platonikus vs. keleti – zsidó – kabbalista gondolkodás. Így Páskándi
stílusában. „A Talmud bölcsei kétezer évvel ezelőtt mondták: a szép ház, a szép
edények és a szép asszony tágítják az ember gondolatvilágát” – így Pinchas rabbi
stílusában. Egyik sem pontos, a különbség közöttük az, hogy az utóbbi nem is
szándékszik pontos lenni: nem leíró, hanem példázó. Nem elmélet, hanem történet.
De figyeljünk, mert itt van egy jó nagy csavar: a teóriára hajló Páskándi civilben
író: történeteket ír – a történetekben gondolkodó Pinchas Müller civilben rabbi:
prédikál, esket, temet, térít és hetente benéz a rituális felügyelete alatt
álló csokoládégyárba.
Kettejük találkozását a rabbi Noé bárkájának szituációjához hasonlítja: miként
özönvízkor megfért békésen egy hajóban az ember az állattal és vadállat a jószággal,
a kommunista Romániában a kényszerlakhelyen barátságot köt a cionizmusért elítélt
ortodox rabbi és az 56-os forradalom szellemét terjesztő magyar író.
De levelezésük 29 éve és nagyon nagy tere (Názáret – Bukarest – Názáret
- Budapest)?
Ki írta az első levelet?
A könyvben szereplő első levél a Páskándié, így kezdődik: „Nem is tudom elmondani,
mekkora örömöt okozott a leveled ...” Íme egy példázat a kezdet kifürkészhetetlenségéről.
A levelek által írt és körülírt történet nem nagyon vidám. (Némelykor jókat
lehet nevetni, például amikor megkérdezi Pinchas főrabbi unokájától, tudják-e
óvodástársai, hogy ki a nagyapja? – Igen, mind tisztelnek és irigyelnek. – Mert
nagyapád az izraeli zsidóság főrabbija? – Kutyagumit, azt irigylik tőlem, hogy
nagyapámnak szabad bejárása van a csokoládégyárba.)
Nem vidám az a tízévnyi levélszünet, mialatt Pinchas rabbi hasztalan keresi
Páskándi címét, mert elköltözött Budapestre. Végül hírét veszi, hogy befutott
író, a rabbi kedves iróniájával: „nagyfiú” lett. Páskándi válasza csupa teória,
mint ilyen, tele következetlenségekkel, csak nyomait észlelhetjük annak, hogy
mi történhetett. Valami bezáródás, rögzülés, valamit többé már nem lehet tenni:
„engem főbe lőni lehet, de még egyszer börtönbe vinni nem”. Ez az író „indítéka”,
hogy „áttelepüljön Magyarországra”. Igen, engem is ráz a hideg az ilyen hivatalnok-szavaktól,
szerintem Páskándit is rázta, csak az a kár, hogy nem írta le, hogy a szöveg
megmaradt ilyen elviselhetetlenül magyarázkodónak. Ami hihetetlen: mégis elküldi
rabbikájának. Úgy írja meg, hogy ne lehessen semmit se hozzászólni, mégis elküldi,
mégis párbeszédhelyzetbe hozza.
Páskándi Géza leveleiben – figyelem: ú abb példázat – olykor egyéb sincsen,
mint ez a bátortalan jelzése annak, hogy szeretném, ha szeretnék beszélgetni.
És erre a levélre jön a rabbi válasza a gondolattágító szép edényekről és asszonyokról.
Ha aszerint kellene a leveleket jellemezni, hogy mi az, amiről meghatározó módon
hallgatnak, akkor: Péter „pillanatnyi tagadása” és a „názáreti ifjú”. Páskándi
e levelekből is kivilágló szüntelen „munkakedve”, „íráskényszere” mintha folyton
valamihez viszonyulna: azt írtam, hogy nagyon nem vidám a történet. Mert Páskándi
levelei nem az írás örömének tanúi, levélírás közben, írja első levelében, úgy
érzi magát, mint a munkája végeztével hazatért szabó, akinek otthon is varrnia
kell. De mégsem szabó: nem kérdezné, magyarázná állandóan, hogy miért teszi
azt, amit tesz. A rabbinak is sorra jelennek meg a könyvei, de korántsem kiszólások,
kiírások ezek a magányból (mint Páskándinál), ellenkezőleg: „itt minden tehetségtelen,
naiv ember – írja – szent feladatának tekinti, hogy könyvet írjon. Jómagam is
így cselekedtem.” Mert ott szenvedélyesen szeretik a könyvet, szívükre szorítják,
úgy táncolnak vele, mint más népek asszonnyal, üveggel, bottal.
Azt viszont lehet tudni, hogy ki írta az utolsó levelet: benne van a könyvben.
1997. 7. 30.
SELYEM ZSUZSA