A húzás művészete

Szilágyi István: Kő hull apadó kútba, 4. javított kiadás. Magvető Könyvkiadó, 2000. 382 oldal, 1990 Ft
Kosztolányi azt állítja Egy és más az írásról című esszéjében, „nincs nagyobb művészet a törlésnél”, s hosszan indokolja meg, miért gondolja így. Aztán elmeséli, kezdő szerkesztő korában miképpen húzott meg és tett ezáltal elviselhetővé egy botrányos elbeszélést. Tíz gépelt oldalból egyet hagyott meg, de az az egy legalább képzavarok nélküli, tisztesen középszerű szöveg lett.
A botrányosból középszerűvé vált elbeszélést tüstént felejtsük el, hiszen csupán az érthetőség kedvéért hoztam szóba. A lényeg a törlés művészetén és szükségességén van. Závada Pál is elmondja egy, a Krónika című erdélyi napilapnak adott interjúban, hogy mostanában újraolvassa regényét, és helyenként belejavítgatna. „Az is eszembe jutott, hogy húsz év múlva esetleg újraírnám.”
Azért időzöm annyit a húzásnál, mert az alábbiakban egy olyan könyvről beszélek, amelynek mostani, negyedik kiadását írója alaposan meghúzta. Igaz, az első kiadás megjelenése óta nem húsz, hanem huszonhat év telt el. Az „alaposan” szót itt nem a törlések nagy számára vonatkoztatom: a műveletet megelőző megfontolást értem ezen. Mintha látnám a szerzőt, amint hosszasan rágja a tollát, mielőtt akár egyetlen szót is húzna a kéziratból.
Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényéről van szó. 1975-ben, a könyv első kiadásakor a mű nagy sikert aratott. Erdélyben és Magyarországon is jelentős műként aposztrofálták, s általában Bálint Tibor Zokogó majom című, 1969-es könyve mellé állították. Tudomásom szerint egyetlen recenzens vette észre a Bodor Ádámmal való rokonságot: Bretter György a Szilágyi István bizonyára regényt írt című tanulmányban.
Bretter írását azért találom érdekesnek, mert e rokonságot a nyelv felől értelmezi. „Bodor Ádám novellái mellett (...) ebben a regényben [a Kő hull...ban – D. P.] találkozunk leginkább ilyen törekvéssel: mondatokkal, illetve a mondatszerkesztés sajátosságaival ábrázolni azt, ami a nyelvben a világ kifejeződéseként óhatatlanul jelen van. A nyelvhez képest a cselekmény másodlagos jelentőségűvé válik, és a téma közvetlenül a nyelvi viszonyokban mint a viszonyok következménye jelentkezik. A téma tehát nem ürügy többé, nem valamilyen rejtett tartalom hordozója, hanem közvetlen nyelvi megnyilvánulásaiban maga a tartalom, amely mindenekelőtt nyelvi forma.”
De térjünk át az akkori s a mostani kiadás közötti különbségekre, melyeket, mint látni fogjuk, éppen a húzások eredményeztek. Szendy Ilka, a jajdoni kisasszony az egrestelki kapást, Gönczi Dénest teszi szeretőjévé.Furcsa, feszült, ellentmondásos viszony ez. Inkább tűnik bírvágynak és/vagy ösztönök kielégítésének, mint szerelemnek. Mikor a paraszt bejelenti, kivándorol Amerikába, Ilka megöli. Aztán a kútba dobja, s azontúl semmi más célja nincs, mint minél több követ hordani a holttestre. A hajó indulása előtti estén és éjszakán utoljára vannak együtt. Beszélgetésük olyan, mint viszonyuk: furcsa, feszült, feszélyezett. A lány is érzi ezt. Az első változatban így gondolkodik: „Miféle tapintatoskodás ez, hogy »éppen elég baj ez az Amerika«, meg »hogyan határozták el magukat«? (...) Még jó, hogy nem ilyesmikkel traktálják egymást: »ugye, Dénes, azért majd ott is gondol reám«. Hányinger: azért, és majd.” (Kriterion, Bukarest, 40. o.). A Magvetőnél megjelent könyv 34. oldalán az utolsó mondatból csak a „hányinger” maradt. A húzás egyértelműen jót tesz a szövegnek. Szilágyi főhősével éppen az a baj, hogy túl sokat gondolkodik, és túl előkelően fogalmaz. Az olvasót gyakran kísérti az az érzés, hogy egy kisvárosi lány, bármilyen gazdag családból származna is, mégsem mondaná ezeket a mondatokat, s nem így gondolná gondolatait. De a magyarázat azért is elmaradhat, mert fölöslegesen szűkíti az értelmezést. A hányingert most már nemcsak az azértre meg a majdra lehet érteni, hanem az egész helyzetre.
A párbeszéd egy későbbi pillanatában Ilka azt mondja Dénesnek, ha megöregszik, amerikás történeteket fog mesélni a falujában. Aztán rádöbben, nem lesz így. Az első kiadás 45. oldalán ez olvasható:
„Nem. Dénes egyetlen históriát sem fog paraszti hallgatóságának elmondani, mely a hallottakon derülni, megrendülni, okulni kíván. És nemcsak azért, mert mindaz, amit Ilkának önmagáról elmondott, egyikre sem lenne alkalmas. Hanem mert Ilka ezekben a pillanatokban homályosan megsejtett Gönczi Dénesben valami oly készséget, melynek birtokában ez az ember az egrestelki fajtájától, sőt az önnön lényegétől való távolodásra is képes. Képes arra, hogy átugorja a sajátjának vélt, s a külsők által számára elképzelt lehetőségeket, meghaladva ezzel paraszti valója számos minőségét. Valószínű, ilyesféle, tőle nem remélt megnyilatkozásra az ember csak egyszer képes életében.”
A Magvető kötetének 38. oldalán a nem szócska után vessző következik, s a hallottak szót az író a mese kifejezésre cserélte. Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy Ilka sejtésének indoklását (az „És nemcsak...” kezdetű mondattól a bekezdés végéig) teljesen elhagyta. Ebben a szövegben ugyanis a szerző szólal meg: a homályos sejtés nem lehet Ilkáé, és nem vonatkozhat holmi „készségre”. Ez a Szilágyi István tudása, aki természetesen tisztában van vele, hogy Dénes soha többé nem megy el innen. Ezek a mostani kiadásból kihagyott mondatok kibeszélnek a műből, összekacsintanak az olvasóval.
Talán sikerült megmutatnom, hogy az író a húzásokat nem kizárólag (sőt, nem is elsősorban) stilisztikai céllal hajtotta végre. Jól érzékelhető különben, hogy a regény nyelve közel sem vált könnyebbé, olvasmányosabbá, gördülékenyebbé, emészthetőbbé. Szilágyi nem anyagán változtatott, csak még kifejezőbbé és véglegesebbé csiszolta azt. Ugyanolyan egy tömbből faragott mű ez, mint volt az 1975-ös „őseredeti”. Ugyanazt a történetet olvassuk, s ugyanazok a szereplők élnek, ölnek, ölelnek, teszik, amit kell. Hitelesebbek, valódibbak, de a lényeget tekintve mégsem változtak. Csak az író húzódott vissza, éppen annyira, hogy ne vegyük észre. S ezáltal vált egyértelműen jelenlevővé.
2001. 5.11.

DEMÉNY PÉTER