Rébusz
Bethlen Farkas: Erdély története I. A mohácsi csatától a váradi békekötésig
(1526–1538), I–II. könyv. Fordította Bodor András. A jegyzeteket írta és a mutatókat
összeállította Pálífy Géza. Enciklopédia-Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2000. 246
oldal, 1500 Ft
Mielőtt Bethlen Farkas írói erényeit méltatnám, hadd essék szó az olvasás gyönyörűségéről.
A rétegekről.
Először is ki kell emelni a páratlanul gazdag jegyzetanyagot, amely a könyv
alján széles sávban szinte folyamatosan végigfut. E kövér lábjegyzet egyáltalán
nem fékezi az olvasást, illetve amennyiben fékezi, annyiban gazdagítja is, hiszen
eléri azt, hogy máris Bethlen dolgozószobájában találjuk magunkat, hogy lássuk,
milyen könyvek és iratok vannak körülötte, épp melyik oldalon felütve, kövessük,
honnan, mit húz ki, hová told be, és személyes emlékeit mozgósítva, kibe kiket
gyúr bele. A jegyzetanyag úgy működik, mint egy nagyon jó CD-ROM (amilyen ritkán
készül): 411 szóra lehet „rákattintani”, és voltaképpen maga a jegyzetanyag
is folyamatosan „kattog”, kalandos messzeségekbe juttatva böngészőjét (például
arról is olvashatunk egy rövid elmélkedést, hogy Bács György vajon nem Bácsi
Ferenc királyi titkár-e, vagy arról, hogy Solymanus nevét ma már Szülejmánnak
írjuk, mindazonáltal a régiesebb formájában, Szolimánként szerepel a szövegben).
A jegyzetkészítő Pálffy Géza (ő írta azt az emlékezetes tanulmányt a törökkori
Magyarország hírszerzéséről) látványos törekvése, hogy a mű és a kor szereplőiről
mindent lejegyezzen, és így egy hihetetlenül gazdag arcképcsarnokot tár elénk,
ahol valóban ott van mindenki, a királytól egy egyszerű katonatisztig bezárólag.
Másodszor essék szó a fordításról, a mondatfűzésről, amely miközben a mai magyar
nyelvhasználatot követi, mégiscsak megőrzi a latin fordulatokat; valószínűleg
a maguk korában ezek igencsak megszokottak, bejáratottak, közhelyesek lehettek,
mára azonban az újdonság friss érzetét keltik, hangzatosságuk már-már arra ösztönzi
az olvasót, hogy felemelkedjék asztalától, és fennhangon kezdjen olvasni („a
rásütött bélyeg megsebzett lelkébe a fájdalom igen mély gyökereit eresztette”;
„arra kényszerül, hogy vitorláit a balsorsnak feszítse ki”; „inkább az életnek
adja magát, mintsem a halálnak”).
De legelőször természetesen a gyönyörűség eredendő forrásáról kellene írnom:
magáról a műről. Ami e keretek között csak korlátozott módon lehetséges. Semmiképpen
nem lehet azzal az aprólékossággal megtenni, amivel maga a mű készült, azzal
a higgadt és mindennel számoló körültekintéssel, ami a szerző munkáját jellemzi.
Nem, mégsem száraz, unalmas harctéri beszámolók ezek! Netán árvaszéki vagy kincstári
jegyzőkönyvek gondos kompilációja. Valóságos figurák jelleme rajzolódik ki;
Bethlen Farkas főképp a negatív szereplők vonatkozásában igen irodalmi (lásd
a véreskezű Gritti figuráját); aprólékosnak pedig oly módon is az, hogy példának
okáért szélviharokról is beszámol, ecseteli, milyen konkrét károkat okoztak;
kedvenc katasztrófája az éhínség, arról nagyon szuggesztív képekkel tudósít
(„sokan megtébolyodtak, továbbá mindenféle korú és mindkét nemű emberek csaknem
meztelenül jártak, és utálatos ételekkel táplálkoztak”). És mindenkor tudna
mesélni sok egyebet is, tudna ízesen mesélni, de rebbenve, jótanulós igyekezettel
tér vissza a felvett gombolyaghoz, mondván, nehogy úgy tűnjék, hogy kitűzött
célján túl csatangolna (ám aki tudni akarja, mi egyéb történt, annak tanácsokat
ad, hol nézhet utána).
Bethlen Farkas 40 esztendősen hal meg, munkájában a mohácsi csatavesztéstől
1609-ig jutott. Halála után testvére, Elek, a családi birtokon, Keresden (igen,
Keresd létező helyszín, nem úgy, mint Nekeresd!) kezdi meg a mű kinyomtatását,
Váradról és Kolozsvárról hozatott nyomdagépeken; s eljutnak a 832-ik lapig,
amikor a Thököly-féle betörés miatt abba kell hagyni a munkát. A könyveket és
a kéziratokat befalazzák, jobb időkre várva. Nagy részük megsemmisül, elkallódik,
amikor Benkő József száz esztendővel később Szebenben megjelenteti, akkor már
ritkaságszámba mennek az első kiadás befejezetlen kötetei (Benkő három aranyat
adott értük, ami szép summa volt).
Tulajdonképpen már a Bethlen munkája is CD-ROM-szerűen építkező, több tucat
forrásmunkára alapozó, vendégszövegeket beiktató (a mű négyötöde), beszámolókat,
leveleket, emlékezéseket egymással összevető, kommentáros munka. Bethlen Farkas
talán nem annyira személyes és költői, mint unokaöccse, Miklós, nem annyira
színes és kalandozó, mint Cserei, vagy annyira életszerű, mint Rozsnyói, nem
annyira hatásos, mint Szalárdi (és nem is annyira transzszilván), nem annyira
eleven, mint Szamosközi, ám a felsoroltak erényei benne is megvannak. Munkájának
legfőbb erénye azonban a világos, áttekinthető szerkesztés. Kerek, egymáshoz
kapcsolódó elbeszéléseket fűz egymáshoz. Kerüli a moralizálást, a filozofikus
elmélkedést, az ítélkezést. Frázisokkal nem pumpálja föl hazafiúi keblét. Ha
valamit nem tud eldönteni, akkor két-három változatban is elmeséli. Jól mesél.
A mohácsi csatáról természetesen tudom, hogy vesztes csata volt, de ahogy Bethlen
felidézi az eseményeket, olvasás közben olykor azt gondoltam, hogy most aztán
mégiscsak győzni fogunk. Jó volt mohácsozni egy kicsit... Mi is lett volna,
ha Mohácsnál nem... És jöhettek a további hák: ha Szapolyai idejében érkezik,
ha Fugger pénzt ad, ha Dózsa nem lázong, ha a pápa nem szervez kereszteseket...
és így tovább.
A könyvet egyébiránt gyakran úgy emlegetik: a befalazott História... Bethlen
Farkas munkája annak idején a Historia de rebus Transsylvanicis címmel
jelent meg. Nekünk sok minden már egészen mást mond, a rebus sem az, ami egykor
volt. Mai értelemben inkább csak talány – talányos dolgot jelent, olyasmit,
mint amilyenek példának okáért a régmúlt nyomozásra ösztökélő történetei. 2000.
6. 2.
LÁNG ZSOLT