„Meséld csak el”
Bodor Ádám: A börtön szaga. Válaszok Balla Zsófia kérdéseire. Egy korábbi
rádióinterjú változata. Magvető Könyvkiadó, 2001. 223 oldal, 1790 Ft
Balla Zsófia a megnyilatkozáshoz kedvet csináló beszélgetőtárs, akinek bizonyos
emberek nem tudnak ellenállni. Éppen azért, mert olyan a kérdező, amilyen. 1995–96-ban
beszélgetéssorozatot készített a Bartók rádióban A hold másik arca címmel.
Ebben az úgynevezett „határon túli” magyar (nagyrészt romániai magyar) szellemi
élet fontos figuráival csevegett, olyanokkal is, akik otthon maradtak: Bálint
Tiborral, Cs. Gyímesi Évával, Méliusz Józseffel, Szilágyi Júliával, Visky Andrással,
és olyanokkal is, akik eljöttek: Bodor Ádámmal, Csiki Lászlóval, Tamás Gáspár
Miklóssal, kakukkfiókaként a vajdasági Thomka Beátával. A legalaposabb, leghosszabb
beszélgetés Bodor Ádámmal készült. Kár lett volna, ha csak magnószalagon marad
meg. Lehetett érezni: ebben az anyagban több van. Meg is jelent a Jelenkor folyóirat
2001. február–március–áprilisi számaiban a megszerkesztett változat. További
átalakítások után lett belőle a könyv.
Sok jó rádiós irodalmi beszélgetés készül, érdemes lenne másokat is megszerkesztve
kiadni (például Mihancsik Zsófia Nádas Péterrel, Láng Zsolt Lengyel Péterrel,
Parti Nagy Lajos Tolnai Ottóval, Réz Pállal készített nagyinterjúját). Az ilyen
könyvek általában érdeklődést keltenek, példa lehet rá a García Márquez- vagy
a Borges-interjúkönyv, Szigeti László Mészöly Miklóssal készített Párbeszédkísérlete,
a Marianna D. Birnbaum-féle Esterházykalauz, Nádas Péter és Richard Swartz Párbeszéde,
vagy a kicsit más jellegű, Petri Györggyel készített beszélgetéssorozat (A
szabadság hagyományai).
A Bodor-interjúban a folyóiratközléskor valószínűleg a kérdések változtak inkább,
érzésem szerint rövidültek, célirányosabbá váltak a rádióban elhangzott, és
ott nagyon is funkcionális körülbeszélős, becserkésző, felvezető szövegek. A
könyvben meg – miközben több rövid kérdés még beékelődött a Bodor-szövegekbe
– inkább a válaszok formálódtak át. Hol finomodtak, pontosabbá váltak, hol éppen
oldottabbak, lazábbak lettek. Van, ahol még hosszabbak is. Például rögtön az
első válasz elejére odakerült egy, az élő beszélgetés hangulatát visszaadó,
„Hű, az nagyon rég volt...” kezdetű bekezdés, mely a Jelenkorban nem szerepelt.
Bodor Ádámról az a hír járja, hogy nehezen nyilatkozik meg. Balla Zsófia ügyesen
kérdezi, először egy furcsa mendemondáról faggatja („Mi volt például az a sepsiszentgyörgyi
véres éjszaka?”). Kiderül, hogy a megszólíthatatlannak hitt író szívesen mesél,
szellemesen adja elő a viccesen vérfagylaló esetet, sőt elárulja, hogy mindmáig
nagyfokú késztetést érez mindenféle huncutság, móka iránt. (Eszembe jut erről
egy Kertész Imrével folytatott beszélgetés, mely egyszer a Kossuth rádióban
volt hallható, a 2000 szerkesztői kérdezték Kertészt, aki kevésbé ismert
oldaláról mutatkozott meg: remekül anekdotázott, fergetegesen mesélt mindenféle
léha történeteket, az ember csak azt sajnálta, hogy véget ért a műsor.)
A jó felütés után Bodor a sajátos írói névadásáról, a költészethez, József Attilához
való viszonyáról beszél, érintőlegesen szóba kerül a hely: KeletEurópa, Erdély,
Kolozsvár. Aztán elkezdődik a börtöntörténet a 44. oldalon, és tart a 120. oldalig.
Ez a történet a beszélgetés alapja, az írott változat majdnem egyharmadát teszi
ki. A történet röviden: 1950-ben a tizenhetedik évében járó Bodor Ádámot, a
kolozsvári Református Kollégium diákját letartóztatták államellenes szervezkedés
és röpcédulák terjesztése miatt, kamasz társaival ugyanis létrehozta az IKESz-t,
az Illegális Kommunistaellenes Szervezetet (alapító tagok rajta kívül: Palocsay
Zsigmond és Veress Zoltán). Öt év (!) börtönre ítélték, ebből kettőt leült a
szamosújvári politikai börtönben. Mesébe illő módon szabadult (Palocsay apuka
segítségével), de utána behatárolttá vált az élete is, az írói léte is. Szó
esik aztán a 60-as, 70-es évek kolozsvári miliőjéről, a családról, az apáról,
a hegyekről és a természetről, az 1982-es áttelepülésről, a romániai magyar
irodalom ottani és itteni kritikai fogadtatásáról. Bodor néha túlzottan visszafogott,
mikor még élő kollégáiról van szó. Például a két helyen is emlegetett Székely
János-versből, az 1974-es Vidám tudomány címűből úgy idéz (201), hogy
a megszólított pályatárs, Sütő András nevét kihagyja, imigyen: „Miféle sárból,
miféle takonyból / Gyúrhattak téged, (Megszólítás!), akit úgy / Kedveltem egykor
– hogy visz rá a lélek, / Hogy szóval árts és tettekkel hazudj?” Túlzott óvatoskodás
ez, mert a versben eredetileg a Megszólítás helyett András van írva, a versláb
is csak így jön ki. Mivel a Székely-verseskötetben is ki van hagyva a név, annál
indokoltabb lett volna itt a szókimondás.
Kevés szó a művekről is esik, Balla Zsófia próbál párhuzamokra rákérdezni (Flaubert,
Kafka, García Márquez), de ezeket Bodor nagyrészt hárítja („De én Flaubert-hez
sem ragaszkodom.” – „A kafkai párhuzamról már hallottam, és teljes értetlenséggel
fogadom... Kafka óta maga a világ is elkafkaiasodott... Kafka rám mint olvasóra,
nem mint íróra hatott.” – „Borcan ezredes lebegő esernyőjének a képe a Sinistrából
akkor is megszületik, ha életemben egy sor García Márquezt nem olvasok.”), és
egyedül Hemingwayt nevezi meg arra a kérdésre, ki hatott rá.
Különben az elején bevallja, hogy a költészet sem nagyon érdekelte, nagyon kevés
verset olvasott. Amikor műveinek önéletrajzi vonatkozásaira kerül sor, azt is
hárítja („Apám letartóztatását sem írtam meg. Amire te gondolsz, az Az Eufrátesz
Babilonnál című novella, de abban nem apám letartóztatását írtam meg, hanem
egy másik emberét, akit én találtam ki, családostól, szomszédostól, a lakás
beosztásával, berendezésével együtt – soha nem laktam olyan helyen, ahol a mosdó
a folyosó végében volt.”) Ja, ha nem, akkor tiszta sor, mondhatnánk.
Balla Zsófia nem titkolja, hogy ők ketten régi jó ismerősök, és az sem zavarja,
hogy bizonyos kérdései („És nem féltél?” – „Hogyan lehetett elviselni a hazugság
és nyomorúság romániai elegyét?” – „Akkor neked Budapest unalmas?”) inkább hívószavakként,
mint tényleges kérdésként viselkednek. Máskor szinte gyerekes örömmel fogadja,
hogy beszélgetőtársa arrafelé kanyarodik, amerre ő is szeretné: mikor a 151.
oldalon Bodor rátér arra, hogy esténként a konyhában írogatni kezdte az első
novelláját, a kérdező így reagál: „Végre! Melyik volt az?” (A Téli napok,
1965-ben.)
Bodor első novelláskötete 1969-ben jelent meg A tanú címmel. A további
három Kriterionbeli és a két budapesti novelláskötete már a 70-es, 80-as években
egyértelművé tették, hogy kivételes formátumú író. Otthon „hivatalosan”, mint
mondja is, nem nagyon kényeztették el. Ugyan elismerően írt róla K. Jakab Antal,
Marosi Péter, Tamás Gáspár Miklós, Bretter György, emlékezik, „de ezeknek az
elemzéseknek nem lehetett kanonizáló ereje” – mondja. Magyarországon is kevesen
figyeltek fel rá ekkor. („Ha erdélyi magyar irodalomról volt szó, itt évtizedeken
át mindig ugyanaz a két-három név hangzott el, ezek méltatlan módon elfedték
a többieket.”) Bodor igazából a Sinistra körzet sikerével került 1992
után a figyelem középpontjába, és vált a kánon megkerülhetetlen részévé. (A
művekről és a szakirodalomról Pozsvai Györgyi összeállítása tájékoztat a kötet
végén.)
Kár, hogy a művekről a rádióváltozathoz képest kevesebbet beszélnek, de érthető,
ha egy olyan takarékos szerző, mint Bodor, minderről nem sokat kíván mondani.
Aki kíváncsi, olvassa a szövegeket magukat: mondjuk ott van indulásképpen –
ha valaki nem ismerné még – a Gyergyó éghajlata, a Tudnivalók a mészégetőkről
vagy A részleg.
Ez a kötet bemutat egy különös személyiséget, egy szikár, de egyáltalán nem
megközelíthetetlen embert, aki ugyan nem mindent árul el (nyilván nem tart mindent
elmondásra méltónak vagy alkalmasnak), de aki sokszor nagyon is közvetlenül
nyilvánul meg. Börtöntörténete egészen kivételes, pontos, tiszta hangon szólal
meg. S ha mindez közvetlenül természetesen nem is járul hozzá a Bodor-írások
értelmezéséhez, mégis fontos adalékokat és ösztönzéseket kaptunk az olvasáshoz.
2002. 1. 4.
KÁROLYI CSABA