Mai szemmel olvasva

Kovács András Ferenc: Csipkébűl tekert gúzs. Mentor Kiadó, 2000. 204 oldal, ár nélkül
Kovács András Ferenc Csipkébűl tekert gúzs című könyvének két évtizeddel ezelőtti okfejtéseit a manierizmusról, azon belül a magyar manierista költészetről, óhatatlanul a jelentés gyors és erőteljes önállósodására kell gondolnom. Nem is tudom, hogyan mondjam röviden. Élt a nyolcvanas évek elején Kolozsvárott egy kimagaslóan tehetséges fiatal költő, aki tudósként is sokra vihette volna, de költőként vitte sokra: ez igaz, de nem ez a lényeg itt. Egy végzős egyetemi hallgató a Ceauşescu-éra legsötétebb éveiben szakdolgozat címén kandidátusi értekezést ír, amelyben példákkal bőven alátámasztva amellett érvel, hogy a felekezeti megosztottsággal terhelt újsztoicizmust helyénvaló volna a manierista univerzalizmustól különválasztani: ez is csak része az igazságnak. A nagy felkészültségről (és, hozzáteszem, franciás tájékozódásról) tanúskodó érveléshez ugyanis hozzágondolandó Kovács András Ferenc azóta keletkezett költői életműve, amely sokat köszönhet a manierista örökségnek, s amely ezt az örökséget visszamenőleg már el is kezdi újraírni. Szerintem ez a lényeg, s a Bronzino-képpel díszített könyv közreadása erre irányuló igénybejelentés, illetve ennek igazolása (különös tekintettel Ámor kézmozdulatára). Nem arról van szó, hogy az olvasó esetleg tudhatja, a manierizmus-tanulmány szerzője azonos a költővel, erről nem is fülszöveg vagy más járulékos közlemény tudósít (nincs fülszöveg), hanem ez részint az elöljáró beszéd és a verses invokációk, részint a kötet függelékét képező mintegy húsz (többé-kevésbé új) vers révén erőteljesen bele van komponálva a könyvbe, és hangsúlyozott visszatekintő perspektívát épít bele. Egyszersmind ki is szabadítja a költői fantáziát, amelyet a szakdolgozatíró annak idején alávetett a filológia fegyelmének, s így furcsa módon minél nyilvánvalóbb, hogy a tanulmány fölött eljárt az idő, a könyv egésze annál frissebben kapcsolódik KAF életművének jelenlegi stádiumához. A Hauser Arnold manierizmus-felfogását illető (mégoly messzire menő) kritika ma már nem dobogtatja meg a szíveket, ám annál izgalmasabb látni, hogyan marad költő a költő, miközben tudományosan korrekt módon kezeli a tényeket. Az intellektualizmus és az imitatív erudíció küzdelméből rövid távon az előbbi, hosszabb távon az utóbbi kerül ki győztesen, s KAF nemcsak régi előfutárait teremti meg, hanem ifjúkori önarcképét is megteszi előfutárnak. Amúgy meg én, aki egyidős vagyok KAF-fal, azt gondoltam a nyolcvanas évek elején, hogy a barokk nem felváltja, hanem beolvasztja és továbbhagyományozza a manierizmus örökségét, de én egy másik költői hagyományra és egy másik kultúrára figyeltem. Kár, hogy ezt akkor nem tudtuk megbeszélni.
2001. 4. 20.

MÁRTON LÁSZLÓ