Jánk Károly: Másvilág

(Mentor, Marosvásárhely, 1998. 80 oldal)
című verseskönyve nem ebben az országban született: öt-hat kilométerre tőle, Szatmárnémetiben. Ott lakik a szerző. A kötetben a város neve nem hangzik el, de talán ennyi privát információ elárulható Jánkról. Mert ha egy költő Ovidiust említi A provincia című versében, akkor ott egészen biztos, hogy száműzött kér segítséget. Minden száműzött segítséget kér. Önkéntes száműzött nincs. Az más. Az remete, és boldog. „Mindig ugyanazok a léptek, a / főutca felé gravitálók.” (A provincia). Szóval Szatmár. „Innen csak el vezet út” – mondja Az őrző és a város című nyitó vers. De mond még mást is a végén: „első és utolsó lettem”. Ez nyitó vers. Tegyük fel, hogy valamiféle verseny van itt programszerűen bejelentve: a könyv szerzője kiáll egy vesztett ügy mellett. Az olvasó hirtelen veszteseket kezd keresni a versekben. És persze talál is. Például az Üvegbeváltókban: az üvegek népvándorlása a sötét, darabos emberek kezén tart vagy ezer éve. Ezek a figurák legalább anynyira vesztesek, mint az, akiről később azt olvassuk, hogy ebben a városban volt árva. És van szó két vesztes kéz simogatásáról is. Az első versciklust pedig A visszavonulás című vers zárja.
A költők nagy része vesztes. A költészet – nem ez válik a díszére – a vesztesek vigaszsága is: pár költő feljuthat vele a győztesek közé. Ezeket fogják majd halhatatlanoknak nevezni. De a költészet azért mégsem egzisztencia, hanem főleg versek írása. A versírás pedig mágia: távol mindentől, a központoktól egy jó költő képes az egész világ menetét befolyásolni pár sorral: „Négy sorban elfér a mozgató, / hajszál a sziklán, vagy egy tó. / / Két sorban elfér a mozgató, / hajszál a vizen, szikla, tó.” (A mozgató) A vers alcíme: Weöres-improvizáció.
A Másvilág más. Más, mint az itteni. Erdélyben, amíg valaki eljut az egyetemi diplomáig, meglak egypár várost, és többnyire vonattal jár. Az erdélyi költészetnek (Dsida Jenő óta?) sokkal inkább színtere a vonat, a váróterem, szereplői pedig sokkal inkább az éjszaka állva-ülve, egymásnak dőlve alvó idegenek – mint a magyarországinak. Több Jánk-versnek sem véletlenül az utazás a témája. A kötet másik díszhelyén, a legutolsó versben is ezt találtam: „külön, személyes útjaink felett vonatunk megállt”. Erdélyben éreztem magam.
Jánk Károly jó, csak még nem kész költő, de már így is ott van azok között, akiket a két hazában a legígéretesebb tehetségekként illik emlegetni. Mesterek (Weöres Sándor, József Attila, talán Tandori Dezső, sőt, Vörös István) hatása érződik a versein, pár Jánk-sorból még nehéz fölismerni, hogy ő az. De írt már néhány nagyon jó verset (Üvegbeváltók, Három nomád, Monológ a határon, Az áruló, A visszavonulás, Emlékek háza stb.), és van köztük egy felejthetetlen is: A szürkeség előtt Alighanem itt végződik valahol József Attila, és itt kezdődik Jánk Károly: „Nagy ívben telt be minden, / Aradon éltem és Déván, / egy kéz az arcomhoz közel / maszatos fátylakat himbált. / / Arra gondoltam akkor, / milyen jó volna tudni, / száz lépést menni előre, / s egyre csak hátrább jutni... Egy félkör s még egy: a minden, / közel se jön, se távol, / közömbös útburkolatnak / az idő majd szürkére mázol.”
1999. 6. 18.

KEMÉNY ISTVÁN