Tóth Mária

A szárnyas bárány
És végbement a csoda. Egy viharos, téli éjszakán történt, januárban, amikor olyan hófúvás dúlt, hogy a Borsós házaspár csak egymást átölelve, támogató megtartással, kezükben két nagy viharlámpával jutott el az akolig. Mindenképpen el kellett jutniuk, mert megindult a juhok ellése, ugyanis januárban van egy olyan éjszaka, amikor az anyaállatok mind egyszerre lökik ki méhükből a kisbárányt. A negyvenes éveikben járó emberpár talpig verítékben, vérben, forró testszagban segédkezett az állatoknak. Semmi rendkívüli, így ment ez már évek óta, amióta juhokat tartottak, és hajnalban, amikor kissé már csitult a vihar, az anyaállatok is kezdtek megpihenni, Borsós oldalba bökte, amúgy parasztosan, a feleségét, s a karám sarkába mutatott: „Hát ez...?” – kérdezte, mert ott állt előttük teljes pompájában a fekete bárány. Az egyetlen, aki valamilyen génhiba miatt az anyaméhben feketére sikeredett. Az asszony toporgott a gumicsizmájában, majd lassan lehajolt, és gyöngéden felvette a fekete gyönyörűséget: „Nahát, még ilyen se volt...” A bárány hangot hallatott, jelezte, hogy ő minden kétséget kizáróan van, létezik, él. Reggeli után Borsós odaszólt tízéves fiának: „Ha majd megjössz az iskolából, mutatok neked valamit, ajaj, odaleszel tőle...” Mivel a gyermeket az apja sose kényeztette el csodák prezentálásával, falun ennek nincs módija, Janika napközben telides-teli volt várakozással. Ebéd előtt a parasztgazda kézen fogva kivitte a fiát a karámba, annak is a sarkába: „Oda nézzél!” A gyerek engedelmesen a jelzett irányba fordult, és akkor rálátása nyílt a fekete bárányra. Olyan bárány volt, mint a többi, de a színe miatt valahogy egészen más. Ölbe kapta, csókolgatta: „Bari, Barikám...” – és kérő, kérdő tekintetét az apjára függesztette: „Ez az enyém lesz, ugye édesapám, az enyém lesz...?” A parasztember nem kerített nagy feneket az egésznek, mivel a kérés teljesítése semmibe se került neki, hát beleegyezett: „Felőlem...” A bárányt még nem volt szabad bevinni a konyhába, mert a szopós állatot nem ajánlatos elszakítani az anyjától, s ők ezt jól tudták. A gyerek az iskolában, azon frissiben, elhíresztelte a csodát, s azt, hogy ajándékba kapta. A lurkók eljöttek, kis csizmájukkal dagasztva a völgybeli havat, hogy szemrevételezzék a bárányt. Az akolban valami halucinogén hangulat lengedezett, a fekete bárány árasztotta. S a gyerekek nem irigyelték el Janikától a fekete bárányt, mert a jóságért a világ sose irigyel senkit, ezt tudomásul veszik, de nem kérnek belőle. Az iskolában dolgozatot írtak, Téli emlék, ezt rótta fel címnek a táblára az életbe már belefáradt tanító néni, aki kívülről tudta, hogy rövid időn belül, végtermékként mit fog majd olvasni. Igen ám, de a sok dolgozat között akadt egy, a Borsós Janikáé: Csodát kaptam ajándékba, így, ezzel a mondattal vette kezdetét a rege. Az írásból kisejlett, hogy a karámban, a nyomorult kacatok között, az állatok között volt valami áhítatot ébresztő jelenség. Egy napon se lehetett említeni a többi élőlénnyel. És később, a gyerek a Barikát kezdte bevinni a konyhába, a tűz mellé telepedett vele, ott ajnározta, ott suttogott neki. A nyanyának, aki már réges-régen semmin se ámuldozott, most ráncos, lefityegő ajka elnyílt: „Hát ez, hát ez meg mitül jó...? Mert a fekete disznó zsírja, az mindenre gyógyír, az még varázslatra is hatásos, de egy fekete bárány...?” És a gyerek, az unokaöcsém fia, levélben velem is tudatta az örömét. Még nem veszett ki belőlem a csodálkozni tudás, tehát elővettem ezt a kvalitásomat, és levelet írtam, egyenesben a gyermeknek címeztem a borítékot. A hatás nem maradt el, a hála nem késlekedett. Borsós Janika, tízéves, lerajzolta nekem a bárányt, felhők között, szakállas Atyaisten lábánál állt a fekete Barika (vízfestékkel alaposan feketére mázolva), és a pláne az egészben az volt, hogy két fehér szárnyat pingált neki. Elgondoltam, hogy a középkor festményein ábrázolták így a nagy festők az „agnus Dei”-t, az Isten bárányát. Ám a tízéves Borsós Janikának erről halvány fogalma se lehetett. Erre mondják azt a tudósok: munkált benne a génemlékezet. Tehát a Barika, még földi bőrében, a Földön volt, de szellemében már Isten szárnyas báránya, az egekben. A nyanya, aki néha még ajnározta az unokáját, olyasmiket mondogatott neki: egyem meg a kis szívedet, úgy szeretlek, majd megeszlek... A gyerek hallgatózott, ám ebben az áradozásban valami nem tetszett neki. Aztán megnyugtatta magát, nem kell ezt szó szerint és főleg komolyan venni. A bárányok növögettek, Borsós gazda már kivitt belőlük a piacra, ára volt a zsenge, szopós bárány húsának. Felrakosgatta őket az utánfutóba, és irány a piac. A tízéves Janika, karjában a fekete báránnyal álldogált a verandán és meditált, már amennyi meditáció kitelt gyermeki okosságából, hogy hiszen ez az élet rendje, az ő apja nem jó és nem rossz ember, hanem egészen egyszerűen állattenyésztő. Mert ilyen a világ emberisége, állatszerető, állatvédő és húst faló. Es húsvétra meghívtak falura, ott szokott összegyűlni ünnepekre az oszladék-család, már ami még megmaradt belőlünk. A virágba borult kertben terítették meg a hosszú asztalt, egy másik, kisebb asztalra felhordva a fonott kalácsok, a beiglik, a torták, a festett tojások. A nyanya magas támlájú széken üldögélt, kezében bot, onnan dirigálta a menyét s úgy általában a családot. Hadd lássák, hogy őt tisztelik, becsülik. Borsós Janika, tízéves, szintén beállt a közképbe, melléhez szorítva a Barikát, a szárnyas bárányt. Mindenki becézte, simogatta: jé, nahát milyen hercig... De azért nem fetisizálták. Józanok, felnőttek voltak, semmit se vittek túlzásba. S akkor, ahogyan húsvétkor illik, elmentünk a templomba, csak a Borsós házaspár maradt otthon, úgy is, mint az ünnep szervezői és kivitelezői. A templom mellett a temetőkert, meglátogattuk az ősök sírját is, s utána hazabandukoltunk a házba, ahol valamikor az ősök laktak. A kertben, az ingre vetkőzött Borsós nyárson bárányt forgatott. A tízéves gyerek lába lecövekelt, mert rögtön meglátta a ruhaszárító dróton a kifordított báránybőrt. Fekete volt. A gyerek még gyerek, nem tudja titkolni bánatát, fájdalmát. A nyanya kapott elsőnek észbe, azt hebegte: „Jesszusom, ez ideglázt kap, majd meglátjátok...” Mint Rafael festményén Platón, a gyerek kezével az égre mutatott, kérdőn, vádlón, és azt kiáltotta az apja felé: „Gyilkos!”